Adalék a korai Kádár-korszak politikai rendõrségének propaganda-tevékenységéhez

`A Szabad Európa rádió adásainak zárt lakásban történõ hallgatása csak akkor valósítja meg a népi demokratikus államrend elleni izgatás bûntettét, ha ez más jelenlétében történik, vagy pedig, ha a lakáson kívül tartózkodó személyek részére is lehetõvé vált ezzel ezen rádióállomás uszító híreinek hallgatása, ezen utóbbi esetben azonban csak akkor, ha nemcsak az nyert tényként megállapítást, hogy a kívül levõ személy tudta, hogy a lakásban a Szabad Európa rádiót hallgatják, hanem az is, hogy e rádióállomás milyen híreit hallotta.` A Legfelsõ Bíróság (LB) 1955-ben hozott elvi döntése látszólag megszorító értelmezéssel kívánta a szocialista jogalkalmazás számára pontosítani a népi demokratikus államrend elleni izgatás bûntette megállapíthatóságának körét, valójában a lényegen semmit nem változtatott. A hatályos törvénykönyv - a BHÖ. - ugyanis változatlanul a legkülönbözõbb államellenes tényállások szankcióival volt képes büntetni a `külföldi, ellenséges, magyar nyelvû rádióadók` hallgatásával megvalósított magatartásokat. Ezen rádiók körében a `különösen veszélyes ellenség` megjelölést - a mûsorsugárzás 1951-es megindulásától - a Szabad Európa Rádió érdemelte ki a pártvezetés, illetve a Belügyminisztérium részérõl. Az ellene folytatott harc alapvetõen a proletárdiktatúra államvédelmi szervezetének külsõ elhárítási feladatkörébe tartozott, amely tevékenység ugyanakkor elválaszthatatlannak bizonyult a belsõ reakció elhárítás feladataitól. A SZER mûködésének négy évtizede alatt az alkalmazott erõk, eszközök, technikák és módszerek figyelembe vételével két nagy idõszakot lehet megkülönböztetni. Az ötvenes években a "rádióvédelem" elsõsorban - amint erre a LB is utal - büntetõjogi-adminisztratív úton, részben pedig mûszaki-technikai (adás-zavaró) eszközökkel történt. Az ellenséges propagandaadások zavarásának helyzetérõl számolt be az az 1954-bõl származó jelentés [MOL M-KS-276. fond 54/350. õ. e.], amelyet az MDP Politikai Bizottság számára készített a munkában koordináló szerepet betöltõ 118-as számú speciális postahivatal vezetõje: "Az ellenséges adásokat hullámhosszanként részletezve - a külföldi segítséggel együtt - a következõ eredménnyel zavarjuk: Hosszúhullámon naponta két frekvencián hét alkalommal dolgozik az ellenség, amit 30-50 %-ban zavarunk jó eredménnyel. Segítés nélkül ilyen eredményt csak hazánk területének 1/3-án tudnánk elérni, mivel a hullámhossz zavarására csak egy darab 15 KW-os adó áll szabadidejében rendelkezésünkre. Középhullámon az ellenség 10 frekvencián 15 alkalommal dolgozik, amit hazánk területének 3/4 részén 75-80 %-ban zavarunk jó eredménnyel. Külföldi segítés nélkül ilyen eredményt csak hazánk területének 1/4-én tudnánk elérni, mivel kevés adóberendezéssel rendelkezünk. E hullámsáv zavarására két darab 15 KW-os, egy darab 8 KW-os és két darab 400 W-os adó áll rendelkezésünkre minden idõben. A mûsorszóró adókat csak szabadidejükben használhatjuk. Rövidhullámon 100-110 frekvencián 186 alkalommal dolgozik az ellenség és van olyan idõszak, amikor egy idõben, egyszerre 30-35 frekvencián. Zavarásra rendelkezésünkre áll 10 drb 15 KW-os és 7 drb kisteljesítményû adó. A 15 KW-os berendezéseket a hullámsávterjedés sajátossága miatt csak részben - fõképpen a 6-7 Mc/s-os sávban - használhatjuk hazai zavarásra, ezért a zavarásban elért eredmény döntõen a külföldi segítésbõl adódik. A rövidhullámot összesítve: 40-45 %-ban zavarjuk jó eredménnyel. Budapesten az eredmény jobb, mivel a zavarás tökéletesítésére a fent említett 7 drb kisteljesítményû adó a fõvárosba lett telepítve." Az már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a zavaróállomások mûködtetése nem csak rendkívül költséges tevékenység, de a berendezések igen alacsony hatékonysággal mûködnek. Mégis, a Politikai Bizottság csak 1963 októberében foglalkozott a külföldi rádióadásokat zavaró magyar adók további mûködtetésének kérdésével [MOL M-KS-288. fond 5/316. õ. e.] Kádár János - egy közbevetett kérdéstõl eltekintve - csak a vita végén szólalt meg. Felsorakoztatta érveit a szigorúbb változat - a zavarások fenntartása - mellett, végül pedig javasolta annak elvetését. "Egész idõ alatt arra gondoltam, hogy a Politikai Bizottság mennyire nem ismer fontos kérdéseket. Az elõterjesztésben foglalt dolgok a mi egész agitációs- és propagandatevékenységünknek fontos részét képezik. Amikor elolvastam az anyagot, csak ámultam, hogy mi van ezen a téren." Már 1957-ben is tudtuk - emlékeztetett Kádár -, hogy sokba fog kerülni a zavarások fejlesztése, mégis megszavaztuk. A kérdés politikai jelentõségét pedig az adja, hogy a törvény nem tiltja ezeknek az adásoknak a hallgatását - "csak annyi van a köztudatban, hogy ezeket az elõadásokat (sic!) titokban illik hallgatni". A dolog érdemi részének pedig azt tartaná, ha Budapesten még hatékonyabbá lehetne tenni a zavarást, hiszen "aki Budapestet kézben tartja, az az országot tartja kézben. Budapest a centrum, és innen indul ki minden". Végül mégis azzal összegezte a véleményét, hogy "Ez nagy költségbe kerül, és úgy látszik, nincs értelme fenntartani." Ezzel a kérdés eldõlt: 1964-tõl megszûnt a külföldi rádiók zavarása. Ettõl kezdve, a médiaháború új szakaszában nem a technika, hanem fõként a propaganda eszközei játszották a fõ szerepet. A stratégiaváltással természetesen megfért a két módszer együttes alkalmazása is, mint ahogyan korábban sem mellõzte a politikai vezetés ezen a téren sem az ideológia harc fegyvereinek alkalmazását. Amikor a Politikai Bizottság 1957. októberében határozatot fogadott el a párt-és tömegpolitikai munkával kapcsolatban, a következõ év elején a Belügyminisztérium is meghatározta az ebbõl rá esõ propaganda-feladatokat [BM Központi Irattár 10-140/18/1958]. Ez, többek között megállapította: "Ismertessük meg az állam belsõ és külsõ biztonsága ellen bûntevékenységet irányító imperialista, agresszív erõk nyílt és titkos szerveit, stratégiáját és taktikáját, a hidegháború aljas módszereit. Leplezzük le az ellenséges propagandát és a hazug - lázító hírverõk boszorkánykonyháit. Tegyük a közvélemény megvetése tárgyává a hazaárulókat - kémeket, összeesküvõket -, diverzánsokat és bûnözõket. (…) Tények, adatok, leleplezett ügyek és példák, okmányok és nyugati sajtóanyagok ügyes közreadása és kommentálása bizonyítsa be, hogy az államellenes tevékenységek résztvevõi osztályidegen, huligán, züllött emberek és éppen olyan bûnözõk, mint a közönséges tolvajok. Másfelõl tárjuk fel azokat az aljas, imperialista behálózási módszereket, amelyekkel tisztességes embereket tesznek tönkre és kényszerítenek a szolgálatukba. (…) A propaganda munka leplezze le - marxista alapon - napjaink konkrét példáival, hogy a bûnözõk az osztályütközetben vesztes, volt uralkodó osztályok tagjaiból és kiváltságosaiból kerülnek ki, másfelõl a burzsoá erkölcs és a kapitalista rendszer örökségbe hagyta ránk a bûnözõk különbözõ kategóriáit. Végül, az imperialista propaganda és a beküldött ügynökeik szervezik a bûnözõk utánpótlását." A propaganda alapvetõ módszerei között az elõadásos forma, a "kiadmányok", sajtó-rádió és a kiállítások mellett nagy jelentõséget tulajdonítanak a filmnek is. Riportfilm, dokumentumfilm elkészítését éppúgy tervbe vették, mint az olyan játékfilm elõállítását, "melyet a BM anyagai és tanácsai alapján a Filmgyár készít". Mindezen feladatok megvalósítására a Tanulmányi és Módszertani Osztályon belül Propaganda Alosztály létesült, egyben a Módszertani Osztály hatáskörébe rendelték az ORFK keretében már korábban is mûködött Filmosztályt. Ezek után nem meglepõ, hogy a fenti célkitûzéseket - "leplezzük le az ellenséges propagandát és a hazug - lázító hírverõk boszorkánykonyháit!" - megvalósító, elsõ nagyszabású filmalkotás éppen a "Boszorkánykonyha" címet kapta. Ahogyan a film rendezõjével, Bokor Péterrel készített interjúból kiderül, az 1958-59-ben készített filmet eredetileg belsõ oktatóanyagnak szánták, de 1960 március végén váratlanul mégis felbukkant néhány budapesti mozi mûsorán. "'Itt a Szabad Európa Rádió, a Szabad Magyarország Hangja!' Napjában több-tucatszor hangzik el az éterben ez a felhívás. Nem messzirõl érkezik a hang: Nyugat-Németország területérõl, München városából. Szabad Magyarország? Ugyan, kik azok, akik Münchenben, Hitler véres mozgalmának õsi városában ennyire szívükön viselik hazánk sorsát? Egy jelentõségéhez mérten talán inkább túl rövid film, a Boszorkánykonyha, Bokor Péter és Moldoványi József kiváló filmje részben választ ad a kérdésre." - így kezdõdik az a filmismertetés, amely a Népszabadság 1960. április 19-i számában jelent meg Kende István tollából, és hasonló hangvételû cikkek jelentek meg többi újságban is [Zay László: A hét filmjei. Magyar Nemzet, 1960. március 31.; Gedeon Pál: Kísértetjárás a moziban. Népszava, 1960. ápr. 9.; Kürti László: Boszorkánykonyha. Filmvilág, 1960. április 15] A SZER leleplezése céljából készült film arra az - egyébként valóban meglévõ - összefüggésre alapozott, amely a Horthy-korszak némelyik jobboldali alakját az 1951 óta mûködõ rádióhoz fûzte. Ez a magyarázata annak, hogy olyan részletes magyarázatban részesülnek a kassai bombázás ellentmondásos körülményei. Az a Borsányi-Bõhm Julián ugyanis, aki részt vett a vizsgálati jelentés elkészítésében, a forradalom idõszakában mint "Bell-ezredes" igyekezett tanácsokkal ellátni a felkelõket. Egyébként azok az életrajzi adatok, amelyek alapján a Rádió munkatársait a film bemutatni igyekezett, eredetileg a Belügyminisztérium II. (hírszerzõ) Osztályának egy 1954-ben keletkezett Tájékoztatójában szerepeltek és megállapításai, sõt, még szófordulatai is a hetvenes évekig is meghatározó részeit képezték a SZER-rel foglalkozó propaganda-anyagoknak. Borbándy Gyula SZER-monográfiájában [Magyarok az Angol Kertben] röviden összegezte mondanivalóját a filmrõl: "A SZER ellen nemcsak a kommunista sajtóban és rádióban jelentek meg a szakmai vagy politikai bírálatot messze túlhaladó indulatos támadások, nemcsak a zavaróállomások nehezítették mûsorai meghallgatását, hanem 1960 tavaszán elkészült [helyesen: bemutatásra került] az elsõ film is a tevékenységérõl és több, önkényesen kiválasztott munkatársáról. A film címe: Boszorkánykonyha már maga is jelezte, milyen céllal és szándékkal forgatták és terjesztették." A "Boszorkánykonyha" végül nem lett olyan ismert film, mint az 1967-ben készült "Teenager Party". Utóbbit már valóban a tömegpropaganda professzionális eszközének szánták, hiszen a népszerû pop-mûsor hallgatottsága szociológiailag is kimutathatóvá tette a "veszélyeztetett" fiatalok számának ugrásszerû növekedését. Nyilván alkotói is jóval elégedettebbek lehettek vele, hiszen a mozi-forgalmazás és a többszöri televíziós vetítések mellett végül az iskolai politikai nevelõ munka demonstrációs eszköztárába is bekerült. A "Boszorkánykonyha" ehhez képest a hidegháborús propaganda szerény eszközökkel kivitelezett agitációs kelléke maradt.