A Semmi Háza - Bächer Iván írása a Holokauszt Múzeumról

Arra vitt utam, megvizitáltam. Egyszer már jártam itt, vagy másfél éve, tervezője mutatta meg a házat, jóval az avatás, az úgynevezett avatás előtt - Bächer Iván írása a Népszabadságban.

Ami most rögtön szemet szúrt: a bejárat előtt parkoló rendőrségi autók sora. Szemben valami belügyi hivatal székel. Az építésztől tudom, hogy ő ide buszparkolót tervezett, hogy az érkező iskolai osztályok könnyeden közelíthessék meg a házat. A buszparkolót a mai gazdák jó pénzért kiadták bérbe - fél óra múltán belátom, igazuk is van; ki jönne ide és minek?

Van a házban három kis kiállítás: mindhárom torokszorító, de együtt a három elfért volna egy kicsiny vidéki kultúrházban is. A cigány holokausztra pár tabló emlékeztet, az auschwitzi album egyébként régről ismert képeit is ki lehetett volna rakni akárhol máshol is. A végtelenített tízperces film gyönyörű. Az lenne mindenhol.

Járom a kihalt házat, sehol egy ember, sehol senki. Úgy kell mindig egy nyelvet keresnem, akitől kérdezhetek.

Ajtó mellett egy táblán látom kiírva: könyvtár. Belépek. Egy ember, pár számítógép - könyv egy nem sok, de annyi sincsen odabenn. Kérdem, hol vannak a könyvek. Hát azok még nincsenek sehol.

A magyar holokauszt mára a magyar történelem egyik legjobban dokumentált tragédiája lett.

Könyvtárnyi az irodalma, és ez nem közhely, hanem a való rögzítése: több tízezernyi kötetnek kellene lennie itt - ahol nincsen könyv egy sem. Nem túlzok, körülnéztem, megszámoltam - ebben a könyvtárban nincsen egy könyv sem. A könyv népének tragédiájára emlékeztető ház könyvtelen.

Gondolom, majd hozok be párat.

Aztán megyek tovább.

Egyszer csak botlom egy nagyot. Látom: lépcső. Pontosan emlékszem rá, hogy másfél éve az építész nyomatékkal mutatta: háza akadálymentesített; kerekes székkel mindenhova el lehet benne jutni könnyeden. Hát a mai gazdák tettek róla, hogy ne így legyen. Beleraktak egy jó kis lépcsőt a házba. A bajosok guruljanak csak másfele innen.

Haladok tovább a kihalt házban.

A büfé, mint megtudom, tönkre ment, amit nem csodálok. Forgalom nélkül nehéz ilyesmit tartani.

Kérdem másutt: itt mi van? Gyűjteményi raktár, világosítanak fel. Kérdem, mi van benne? Semmi.

Üres. Nincsen gyűjtemény. És nem is lesz. Nem gyűjt itt senki semmit.

Látom tanterem. Benézek. Üres. Még egy tanterem. Üres az is. A könyvesboltban kérek egy képeslapot a házról: nincsen. Kérek egy prospektust a házról: nincsen.

Körbe, karikába, de eljutok a felújított és sokat vitatott zsinagógatérbe.

Úgy mondják, csodálatos az akusztika itt.

Kérdem, vannak-e hangversenyek a zsinagógában. Nincsenek. Hát az udvaron, nyáron, itt a zsidó fesztivál? Itt nincsen az se. Itt semmi nincsen.

Ez a semmi háza.

Az előző kormányzat felépítette a Hazugság Házát.

Ez, a mostani a Semmi Házát.

De nem, ez mégsem a semmi háza. Ez emlékmű.

A Páva utcai épület emlékmű, de nem a magyar zsidóság és zsidózottság emlékműve, nem is a Holokauszté, nem; ez a ház a tehetetlenség, a gyávaság, a butaság, a cinizmus és az eszmétlenség emlékműve.

Olvasom az újságban, hogy Trifólium Hungary Kft., Mafilm Szcenika, meg Holokauszt programiroda, meg közbeszerzési központi bizottság, meg az ég tudja még kicsodák civakodnak, melyikük "őrködjön" a holtakon. A milliónyi holton.

Végül is jól van ez így.

A dolog úgy áll most, jövőre új rezsim jön. És vagy újabb civakodás, vagy a Páva utcával kapcsolatosan totális közöny.

Ez utóbbi lesz talán a legjobb.

A Páva utcát szépen belepi a gaz majd. A jó kis szívós, örök ferencvárosi gaz. A betonfalakat folyondár futja be, lassan lepereg majd a vakolat odabenn.

Ember épp úgy nem jár majd erre, mint nem járt hatvan éven át. Egy rommal több a városban, a kutyának sem tűnik föl majd. Vagy legföljebb annak.

A gránitot lopják majd, a nyílászáróknak lába kél, a hideg helyiségben hajléktalanok vernek tanyát. A falról leperegnek a nevek. Úgysem került oda fel sok. És a szorgos grafittiseknek úgyis kell a hely.

Az emlékezés pedig marad olyan, amilyen volt: magányos munka. Ki-ki magában végzi el. Ha lesz, aki elvégzi egyáltalán. Lesz egyébként.

És jól is lesz ez így.

Sokkal jobban, mintha egy Trifólium Hungary Kft. meg Mafilm Szcenika mondaná meg nekem, hogyan s miként emlékezzem apámra, nagyapámra és a többi megsértett, leölni szánt, és meg is ölt milliónyi magyarra.

Legalább nincsen semmi e házban.

Legalább nincsenek az öltek tovább sértve, bántva.

Legalább üres a Semmi Háza.