Bizarr módon ábrázolták Mohamed profétát az európai irodalomban

2024. július 22. 19:05 Múlt-kor

Korábban

Még ő sem lehetett próféta a saját hazájában

Mohamed egy középmagas férfi, dús bajusszal, aki mindig barátságos és sohasem háborog. Nem haragtartó, de a parfümökkel és a nőkkel szemben elfogult – így jellemzik őt a későbbi fantáziadús történetírók. Ezek a tulajdonságai azonban nem bizonyítottak. Minden bizonnyal karizmatikus személyiség volt, hiszen még ellenlábasai sem tagadták különleges kisugárzását.

Ez azonban nem tünteti fel jobb színben előttük Mohamed küldetését: a mekkai elit fenyegetve érezte magát. Vajon az új próféta miatt le kell mondaniuk a Kába szentélyhez látogató zarándokok pénzéről? És azt miért is osszák meg a szegényekkel, egy kétes túlvilági jutalomért? Egyszerűbb volt megszállottnak tartani őt, tanításait pedig „álmok kusza csomójának”.

Mohamed sosem tartott igényt az Isten fia szerepre. Az iszlám egy ilyesfajta társítást a Magasságossal szemben kifejezetten elítél. Amikor egyes mekkaiak felszólították Mohamedet, hogy prófétaságát csodatétellel bizonyítsa, ő ezt elutasította. Nem tud vízen járni, bénákat megtanítani járni, kenyeret szaporítani. Azt is bevallja, hogy ő nem az első próféta. Mohamed egy sorba állítja magát Ábrahámmal (Ibrahim), Mózessel (Mussa) és Jézussal (Issa) – mint „a próféták pecséte”.

Néhány követője, főként az alsóbb társadalmi rétegekből, a városatyák fokozódóan ellenséges magatartása miatt Abesszíniában keresett menedéket, ahol a keresztény király kegyesen beengedte őket. Isten követét egy további sorscsapás érte: Abu Tálib, a pótapa és kedvese Hadídzsa is elhunyt, mindketten 619-ben.
Mohamed 52 éves volt, amikor hátat fordított városának. Egy próféta, aki hazájában senkinek számít. Egy kudarcot vallott ember, aki élete kétharmadán túl van, és aki mindössze néhány tucat követővel rendelkezik.

A törvényen kívüli kivonulásával („hidzsra”) 622. július 22-én kezdődik az iszlám időszámítás. A világtörténelem egyik nagy mérföldköve, ugyanis ekkor kezdődik Mohamed üstökösszerű felemelkedése. Alig egy évtized alatt hatalmas közösséget hozott létre, meglapította az iszlám vallást, létrehozta egy világbirodalom alapjait.

Követőivel a 300 km-re fekvő Jatrib városába ment, amit később tiszteletére Madinat an Nabi-nak neveztek el, vagyis „a próféta városának”. Az oázisban harcok folytak, két arab törzs háborúskodott, a lakosság mintegy fele zsidó volt. A medinaiaknak épp egy kívülállóra volt szükségük, akinek vannak ötletei, aki valamilyen küldetéssel összekovácsolja őket. Ők a mekkaiakkal ellentétben sokkal befogadóbbak voltak.

Az új tagot megvédik az ellenségektől, akár vérbosszú árán is. Ezért cserébe közvetítést kértek: Mohamed közbenjáró lett a széthúzók közt. Ő teszi le az „egyetlen közösség” alapjait, amely „minden másiktól különbözik.” Az ismertetőjel, ami összekapcsolja őket és kiemeli a környezetükből, az egyistenhit lett. Mohamed mások számára is nyitottnak gondolta az új monoteista hitet, főleg a jatribi zsidóknak.

A prófétának további látomásai is voltak. Az új városban megváltozott szerepével együtt sugallatainak súlypontja is megváltozott: míg Mekkában elsősorban eszkatológiai (túlvilági) témákról volt szó, valamint a Végítélet Napjáról, addig a medinai kinyilatkoztatások elsősorban az evilági élet szabályozásáról szóltak. Mohamed a tulajdonnal járó szociális kötelezettségekről, a nőkről való gondoskodásról, az uzsorakamatról, a szerencsejátékokról és az alkoholról prédikált.

Meghatározta, ki mennyit kap az örökségből, kétharmadot vagy épp csak egynyolcadot. Hogyan kell megmérni az árut, („Ha mértek, teljes mértékkel tegyétek”), mit érdemel a tolvaj („vágjátok le a kezét [fizetségként azért, amit elkövettek]”). A precíz hétköznapi előírások az emberi élet minden területét lefedték. A fogmosástól a kézmosáson át a szexig. Allah a kis dolgok Istene is.

Az iszlám több, mint a többi vallás: „egy társadalmi rend tervezete” – ahogy Ernest Gellner brit szociálfilozófus nevezi. Az iszlám alapvetően különbözik a kereszténységtől is, amelynek tanításaival csakúgy, mint a zsidó tanokkal Mohamed is szembesült. „Az én birodalmam nem evilági” – mondja János evangéliumában Jézus Pilátusnak. Az iszlámban azonban már a kezdetektől fogva hiányzik a világi hatalom és a vallás közti elkülönülés. Medina városállama Mohamed Isteni terve a Földön, az ő birodalma nagyon is evilági.

előző oldal következő oldal 4 / 5