Az igazi Robinson Crusoe nyomában

Robinson Crusoe nevét hallva azonnal eszünkbe jut a távoli szigeten évekig magányosan élő hajótörött tengerész képe, aki a saját tudására, a sziget korlátozott erőforrásaira és arra a reményre támaszkodhatott, hogy egyszer majd felfedezik, érte mennek. Daniel Defoe regénye további történetek százait ihlette, még a robinzonád elnevezés is elterjedt a közbeszédben. De a XVIII. századi angol író vajon honnan merítette az ötletét? Ki lehetett az az ember, aki valódi Robinsonként volt kénytelen éveken keresztül várni, amíg végre egy baráti hajó kiköt a szigetén?

Matrózok a könyvsiker árnyékában

A Robinson Crusoe 1719. április 25-én jelent meg, és az év végéig további négy kiadást ért meg. Ez akkoriban páratlan sikernek számított, amely töretlenül folytatódik napjainkban is. Már a XIX. században olyan nyelvekre is lefordították, mint a kopt vagy a máltai. Természetesen számos hasonló történetet ihletett meg már akkor is, és azóta is.

A Robinson Crusoe sikere sokakat ösztönözött arra, hogy megpróbáljanak utánajárni: vajon kinek a története alapján írta meg Defoe a világhírű könyvét? A felfedezések korának kezdete óta számos hasonló esetről számoltak be.

Mindegyikben az a közös, hogy egy tengeri úton valaki hajótörést szenved, túléli, viszont kénytelen évekig egy lakatlan szigeten tengődni.

Legelőször a spanyol forrásokban bukkant fel hasonló történet. Pedro Luis Serrano az 1520-as évek elején Nicaragua partjaihoz közel szenvedett hajótörést. Egyedül maradt egy homokos szigeten, ahol nem termett semmi, sőt tiszta vizet sem talált. A forró nap elől a déli órákban a homokba ásta be magát. Víz helyett tengeri teknősök vérét itta (később a páncéljukban tudott esővizet gyűjteni), emellett madarakat és halakat fogyasztott.

Egyszer két szerencsétlenül járt matrózt is partra sodort a tenger, de néhány napon belül mindketten meghaltak. Serranót végül nyolc vagy kilenc évvel később mentették ki, de sohasem heverte ki a magány időszakát, és őrültként halt meg Spanyolországban.

A történetnek több változatát jegyezték le, valóságalapját is sokan megkérdőjelezik, s úgy vélik, hogy csak egy irodalmi próbálkozásról van szó, mégis Serrano hajótörése akár Robinson történetét is megihlethette.

Csakúgy, mint egy másik pórul járt tengerész, Robert Knox esete. Ő apja Perzsiába tartó hajójához csatlakozott, amely viharba került, és 1659-ben Ceylon (ma Srí Lanka) szigetén sodródott partra. Az ottani uralkodó, II. Radzsaszinghe azonban feszült viszonyban volt az európai hatalmakkal, és felháborodott azon, amikor Knox apja nem adta meg neki a kellő formális tiszteletet.

Az uralkodó ezért fogságba vetette a 16 túlélőt. Igaz, ez a rabság inkább csak amolyan távozási tilalomként működött: Knox gazdálkodott, pénzt kölcsönzött, és gyapjúsapkákat készített. Édesapja hamarosan elhunyt, Robert pedig 19 évvel a hajótörést követően megszökött.

1681-ben adta ki az Egy történeti elbeszélés Ceylon szigetéről című művét, amely hatással lehetett a Robinson írójára, már csak azért is, mert Knox és Defoe személyesen is ismerték egymást.

Az orvos és a bennszülött

A Robinson hátterét kutatók szerint az egyik legvalószínűbb ihlető jelölt Henry Pitman volt. Az angol orvos itáliai útjáról hazatérve hallott az 1685-ben kirobbant felkelésről, amely során Monmouth hercege és követői fellázadtak a katolikus II. Jakab ellen. A kvéker Pitman kíváncsiságból csatlakozott a felkelőkhöz, és orvosként dolgozott a sereg mellett.

A felkelést azonban a király leverte, Pitmant pedig 800 társával együtt a barbadosi büntetőtelepre száműzte. Ott ültetvényeken kellett emberpróbálóan kemény munkát végezniük.
Pitman azonban a nehéz körülmények ellenére sem adta fel, és elkezdte tervezni a menekülést.

Először olyan embereket vont be, akik hasznára lehettek, így favágót, asztalost, farmereket és egy posztókereskedőt is. Sikerült ellopniuk egy csónakot, amelyet a sekély tengeröbölben süllyesztettek el, hogy később hasznukra legyen.

Miután elegendő felszerelést és élelmiszert gyűjtöttek össze, elérkezett a kedvező alkalom is a szökésre. Mikor a kormányzó látogatást tett a helyszínen, Pitman és társai kihasználták az őrök lankadó figyelmét, kicsempészték a felhalmozott készleteiket, s tengerre szállva megszöktek.

Hibás iránytűjük azonban megnehezítette a navigálást. Végül Margarita szigetéig jutottak, ahol azonban 26 felfegyverzett férfival futottak össze, akik kenun szálltak tengerre. Kiderült róluk, hogy kalózok, és a szigeten táboroznak. Miután meghívták Pitmanékat magukhoz, ettek-ittak, majd ajánlatot tettek nekik, hogy csatlakozzanak a csapathoz, mert fosztogatni indulnak.

Az orvos azonban megtagadta ezt. A kalózok nem vették jó néven a visszautasítást, előbb Pitman csónakját égették el, hogy csatlakozásra bírják, majd magára hagyták a szigeten. A nála lévő pénzért cserébe egyedül egy helyi bennszülött maradhatott vele.

A következő négy hónapban Pitman és társa menedéket épített, élelmet gyűjtött, vadászott, sőt kiderült a bennszülöttről, hogy ért a halászathoz, így az orvos jó üzletet kötött. Tanulmányainak köszönhetően felismerte a gyógyításhoz használható növényeket, és még azt is a fejébe vette, hogy alkoholt fermentáljon néhány fajtából. Nemsokára a szigeten két kalózhajó horgonyzott le, amelynek utasai rábukkantak Pitmanre.

A kapitány szívesen felfogadta volna őt, hiszen egy orvos tudása nélkülözhetetlen egy hajón, ám Pitman csakis fuvart akart, a kalózkodásban nem szeretett volna részt venni. A kapitány megszavaztatta a legénységet, akik végül befogadták Pitmant ezekkel a feltételekkel, ám a bennszülöttnek maradnia kellett Margaritán.

Pitman végül a kalózok segítségével hazajutott Angliába, a történetét John Taylor adta ki, annak a William Taylornak az apja, aki megjelentette Defoe művét. Itt sem kizárt tehát, hogy az író személyesen is találkozott Pitmannel, ugyanis az orvos Taylorék házában lakhatott.

A skót kalóz

A legnépszerűbb teória szerint Defoe hősének „eredeti” Robinsonja Alexander Selkirk volt. Ő 1676-ban született egy skót cipész fiaként. Fiatal korában is nagy bajkeverő és feleselő hírében állt, és amikor illetlen templomi viselkedésért megidézték 17 évesen, inkább beállt tengerésznek. Később visszatért a családjához, ám hamar összetűzésbe került velük, bottalfegyelmezte az öccsét, az apjával, a bátyjával és annak feleségével is összeverekedett.

Selkirk később beállt az uralkodói jóváhagyással spanyol hajókat fosztogató William Dampier szolgálatába, s a kalózflottához tartozó Cinque Ports nevű hajó navigátora lett. A kalózhajó kapitánya, Thomas Stradling idővel otthagyta Dampiert, és a saját szakállára kezdett el dolgozni. Mivel a vitorlás állapota egyre rosszabb lett, kikötöttek a Juán Fernández szigetekhez tartozó Más a Tierrán, amely nagyjából 650 kilométerre fekszik Chilétől.

Stradling a készletek feltöltése után sietve tengerre kívánt szállni, Selkirk azonban azt szorgalmazta, hogy előbb javítsák ki a hajót. A vita hevében csúszott ki száján az a kijelentés, hogy ő inkább maradna, minthogy egy lyukas hajón folytassa az útját. Stradling kapitánynak több sem kellett, s a szigeten sorsára hagyta matrózát.

Selkirk egy muskétát, egy kést, némi élelmiszert és egy Bibliát kapott. A puska természetesen hamar használhatatlanná vált. Ettől eltekintve azonban Selkirk jól boldogult: kunyhót épített magának, majd teknősökre kezdett vadászni.

A húsuktól azonban hasmenése lett, ezért ezt követően a szigeten elszaporodott kecskékre vadászott. Később befogta az állatokat, és a tejükért meg a húsukért tartotta őket.
Hogy ne felejtsen el beszélni, esténként hangosan olvasott fel a Bibliából, és zsoltárokat énekelt.

Az életkörülményei a többi magára hagyottéhoz képest kényelmesnek bizonyultak, külön kunyhót épített az alváshoz, és egy másikat a főzéshez. A patkányokkal eleinte meggyűlt a baja, ám miután befogott néhány vadon élő macskát, a probléma megoldódott. Elnyűtt ruháit hamarosan kecskebőrből készített öltözékre cserélte.

Két alkalommal is hajók kötöttek ki a szigeten, mindkétszer spanyolok. Mivel a britek ekkoriban háborúban álltak a velük, Selkirk úgy döntött, elkerüli őket, a hadifogság ugyanis kellemetlenebbnek ígérkezett még a magánynál is. Miután lerombolták a kunyhóját, menekülnie kellett előlük, a sors iróniája, hogy pont arra a fára mászott fel, amely alatt a spanyol tengerészek később könnyítettek magukon.

Végül 1709. február 2-án a Duke nevű hajó kötött ki a szigeten, amelyet a sors furcsa kegye folytán William Dampier vezetett. A kapitány meglepődött Selkirk jó állapotán. Miután a skorbuttól szenvedő matrózainak helyreállították az egészségét a szigetlakó segítségével, Dampier magával vitte Selkirköt, és megtette a másodtisztjének. További kalózkodást és zsákmányszerzést követően 1711. október 14-én hajóztak be Londonba.

Sokan vitatják, hogy róla mintázta Defoe Robinson Crusoe-t. Selkirk ugyanis például önként akart maradni, és meglehetősen különbözött a természete a Robinsonétól, hiszen utóbbi sohasem kalózkodott. Ráadásul Selkirk nem találkozott bennszülöttekkel, maga Defoe pedig soha nem erősítette meg – igaz, nem is cáfolta –, hogy a skót számkivetett története képezte volna a műve alapját.