Az elpusztíthatatlan katona

2015. január 8. 13:30

A félszemű, félkarú Sir Adrian Carton de Wiart közel hat évtizedes szolgálati ideje alatt harcolt a búr háborúban, az első és a második világháborúban, repülőgépét lelőtték, volt hadifogolytáborban, golyót kapott a koponyájába, a csípőjébe, a lábába, a bokájába, de még a fülét is megroncsolta egy lövedék. A parancsnoki rangig jutó, Viktória-kereszttel kitüntetett férfi csak az első világháborúban nyolc alkalommal sérült meg, társainak elmondása szerint a somme-i csatában a gránátok szegét a fogával húzta ki, s megmaradt kezével dobta el. Önéletrajzi kötetében így írt: "őszintén szólva élveztem a háborút".

Korábban

Afrikától Európáig

Az 1880. május 5-én Brüsszelben egy arisztokrata családba születő Adrian Carton de Wiart 11 évesen került Angliába, hogy Oxfordban jogi előkészítőre járjon. 19 éves volt, amikor először tapasztalhatta meg a háború ízét: kalandra vágyva abbahagyta tanulmányait, s Dél-Afrikába utazott, hogy csatlakozzon a brit hadsereg második búr háborúban küzdő egységeihez. Mivel még túl fiatal volt, továbbá nem rendelkezett brit állampolgársággal - és édesapja hozzájárulását sem kapta meg-, magát 25 évesnek mondva, álnév alatt lépett be a seregbe.

A tűzkeresztségen átesett ifjút két búr golyó is eltalálta a hasán, illetve az ágyékán, ami miatt haza kellett térnie Angliába. A legtöbb embernek ez a kellemetlen élmény örökre elvette volna kedvét a háborúsditól, azonban de Wiart alig várta, hogy ismét a fronton legyen. Erre azonban csak 15 év múlva került sor.

Az 1914-ben kitört első világháborúban de Wiart már brit állampolgárként vett részt, s kezdetben a kelet-afrikai szomáliföldi tevés alakulatok kötelékében az ellenséges dervis állam erői ellen küzdött. Egy erődítmény megrohamozása során golyót kapott a karjába és az arcába is, aminek következtében elveszítette bal szemét és fülének egy részét. A harcok során nyújtott teljesítményéért később megkapta a Kiváló Szolgálatért Érdemrend (Distinguished Service Order) kitüntetést.

A de Wiart mellett szolgáló Lord Ismay 1964-ben ekként idézte fel emlékeit: "szörnyű fájdalmai lehettek, az orvosok semmit sem tudtak tenni a szeme világának megmentéséért, gyakorlatilag haldoklott, s mi nem akartuk magunk mellől elengedni. Miután jobban lett, úgy gondolom, szemének elvesztését áldásnak tartotta, hiszen így visszakerülhetett Európába, ahol - mint mondogatta - az igazi küzdelem zajlott".