Angolszász apát nyugodott a Westminsteri apátság római szarkofágjában
Modern régészeti módszerekkel azonosították azt a középkori egyházi vezetőt, akit a londoni Westminsteri apátság területén feltárt ókori római szarkofágban temettek el. A legújabb kutatás eredményeit és a csontváz elemzését Warwick Rodwell régészprofesszor a Journal of the British Archaeological Association című szakfolyóiratban mutatta be, ahol az is kiderül, hogy az 1869-ben kiemelt, eredetileg a Kr. u. 4. századból származó kőkoporsót az évszázadok során újrahasznosították a magas rangú egyházi méltóság temetésekor.
- Brit régészek megvizsgálták a Westminsteri apátság területén még a 19. században feltárt kőkoporsót.
- A radiokarbonos kormeghatározás szerint a csontváz a 10. vagy a 11. századból származik.
- A szakemberek úgy vélik, hogy a maradványok az 1020 körül elhunyt Aelfwig apátéi lehetnek.
A mészkőből faragott szarkofágra még 1820-ban bukkantak rá a Westminsteri apátság északi hajója melletti füves területen, majd 1869-ben emelték ki hivatalosan a földből. A terület egykor a III. Henrik angol király által építtetett sekrestye udvarához tartozott. A koporsó oldalán lévő latin felirat szerint a sírhelyet eredetileg egy Valerius Amandinus nevű jómódú római polgár számára készítették.
Warwick Rodwell, az apátság tanácsadó régésze szerint a lelet egyértelműen nem az eredeti helyén feküdt a feltáráskor, a késő római korban valószínűleg egy mauzóleum falmélyedésében állhatott. A környéken végzett későbbi ásatások során semmilyen más római kori műtárgy nem került elő, ami alátámasztja a másodlagos felhasználás elméletét.
A legújabb vizsgálatok 2018-ban kezdődtek, amikor a szakemberek elkezdték előkészíteni a szarkofágot a Queen’s Diamond Jubilee Galleries kiállítására. A kőkoporsót laboratóriumba szállították, és miután eltávolították a nehéz fedelet, a kutatók egy emberi csontvázat találtak benne. A felfedezés azért is számított váratlannak, mert a korábbi írásos feljegyzések alapján a régészek úgy tudták, hogy a maradványok az évtizedek során elvesztek. A csontok elhelyezkedése azonban pontosan megfelelt a 19. századi rajzokon rögzített állapotnak. Az antropológiai elemzés kimutatta, hogy az elhunyt férfi mintegy 175 centiméter magas volt, és 35, valamint 49 éves kora között vesztette életét.
A kőkoporsó belső terének megtisztításakor a restaurátorok egy téglalap alakú, fehér anyagból álló körvonalat azonosítottak a szarkofág alján. A szakemberek megállapították, hogy a holttestet mészporral borították be, mielőtt egy fakoporsóba fektették, amelyet végül a római kőfaragványba helyeztek.
A csontminta radiokarbonos kormeghatározása egyértelműsítette, hogy az elhunyt a 10. század végén vagy a 11. század elején élt. Rodwell elemzése szerint a díszes római szarkofág használata, valamint a fedélre utólagosan rávésett, jellegzetes késő angolszász keresztminta egyértelműen arra utal, hogy a halott egy kiemelkedően magas rangú egyházi személy volt.
A történeti források alapján a megadott időszakból két olyan vallási vezető ismert, aki méltó lehetett egy ilyen temetésre. Az egyik Wulfnoth apát, aki 1049 körül hunyt el, a másik pedig Aelfwig, aki 1020 táján vesztette életét. Rodwell szerint az utóbbi a legvalószínűbb jelölt, mivel Aelfwig már elődje halálakor is a Westminsteri apátság szerzetese volt, és ezt követően mintegy huszonhét éven át töltötte be az apáti tisztséget.
A kutató úgy véli, hogy az újrahasznosított szarkofágot eredetileg az apátsági templom keleti szárnyában helyezték el, fedelét pedig padlólapként használták. Az építményt valószínűleg a 13. századi átépítések során emelték ki és temették el a későbbi lelőhelyén.
A Westminsteri apátság története szorosan összefonódik az angol államiság kialakulásával. Bár a jelenleg látható gótikus épületegyüttes jelentős részét III. Henrik építtette a 13. században, a helyszín vallási jelentősége sokkal korábbra nyúlik vissza. Az intézmény a 10. század végén, a bencés reformok idején indult jelentős fejlődésnek, amikor Dunstan érsek egy új szerzetesközösséget telepített a Temze folyó akkori szigetére. Hitvalló Eduárd angol király a 11. század közepén nagyszabású román stílusú bazilikát emeltetett itt, amely az angolszász, majd a normann uralkodók koronázótemplomává és elsődleges temetkezési helyévé vált.
Ez is érdekelhet
A római kori kőemlékek újrahasznosítása a középkori Európa és Britannia építészetének és temetkezési szokásainak is jellegzetes eleme volt. A Nyugatrómai Birodalom Kr. u. 5. századi összeomlása után a római infrastruktúra fokozatosan pusztulásnak indult, a hátrahagyott faragott kövek és szarkofágok pedig értékes nyersanyagnak számítottak.
A magas rangú keresztény vezetők gyakran temetkeztek egykori római szarkofágokba, amellyel nemcsak a birodalmi örökség folytonosságát kívánták kifejezni, hanem a minőségi kőfaragó munka hiányát is pótolták. A Westminsteri apátságban megtalált lelet tökéletesen illeszkedik ebbe a kora középkori gyakorlatba.
