Amerika „elveszett” első angol telepeseinek nyomára bukkanhattak 430 év után

1587-ben valamivel több, mint száz angol telepes érkezett az amerikai kontinensre, a mai Észak-Karolina állam területén lévő Roanoke szigetére, hogy új életet kezdjenek. Úgy ítélték meg, a föld termékeny, a környékbeli indiánok barátságosak, és akár a spanyolokéhoz hasonló tengerentúli birodalom kiépítése is elindulhatna innen. Három évvel később a település elhagyatva düledezett, és később sem akadt senki az eltűntek nyomára. Az „elveszett kolónia” sorsa máig a korai angol gyarmatosítás időszakának egyik legnagyobb rejtélye.

Hűlt helye a telepeseknek

Most, 430 évvel később egy csoport régész úgy véli, az eltűntek későbbi sorsára utaló nyomokat találtak a Roanoke-tól délre található, Hatteras nevű szigeten.

A terület 1585-ben történt előzetes felderítése után a felderítőcsapattal tartó neves művész, John White vállalta, hogy civil expedíciót vezet a „szűz királynő”, I. Erzsébet után Virginának keresztelt földre, és megkísérli egy állandó település létrehozását.

White – aki a korábbi expedícióval csupán néhány hetet töltött a szigeten – nem tapasztalta meg, mennyire ínséges időket éltek át később a felderítők, miután élelmük elfogyott. Ha átélte volna az éhezést és a később már korántsem feltétlenül barátságos őslakosok támadásait, lehet, hogy másként vélekedett volna a terület lakhatóságáról.

A White-tal tartó emberek nagy része londoni volt, kézműves, illetve középosztálybeli háttérrel – aligha a jég hátán is túlélni képes, a természetet jól ismerő emberek. Legfőbb motivációjuk – akár vitték magukkal családjukat, akár úgy terveztek, hogy az majd később csatlakozik hozzájuk – az Újvilág mesés gazdagsága mellett a kolónián nagyobb fokúnak ígérkező vallásszabadság volt.

A település alapítása nem indult jól: amikor 1587 nyarán megérkeztek Roanoke szigetére, White és a hajó kapitánya vitába keveredtek. A kormányzó azt állította, északabbra, a mélyebb vizű Chesapeake-öbölnél való partraszállásra kapott utasítást Erzsébet elsőszámú kegyencétől, a kolóniát támogató Walter Raleigh-tól. A kapitány nem volt hajlandó északabbra hajózni, így végül a telepesek Roanoke szigetén léptek partra.

Eközben újabb nehézség érte őket: kirakodás közben élelmiszerkészletük nagy része a tengerbe veszett. A helyzet súlyosságát látva úgy ítélték meg, egyenesen Raleigh-hoz kell folyamodniuk segítségért, e kérés sikerére pedig abban látták a legtöbb esélyt, hogy ha azt személyesen White tolmácsolja. A kormányzó így mindössze néhány hét után visszaszállt a hajóra, és hazahajózott Angliába.

Ezelőtt azonban tanúja volt két fontos eseménynek: lánya, az útnak terhesen nekiinduló Eleanor életet adott az első Újvilágban született angol gyermeknek, Virginia Dare-nek, továbbá egy barátságos indián elöljárót, a croatan törzsbéli Manteót a telepesek papja megkeresztelte, White pedig kinevezte Roanoke lordjává. Úgy tűnt, a nehézségek ellenére jól halad az angol közigazgatás kiterjesztése az új földre.

Merre mehettek?

White azonban nem térhetett vissza azonnal a segítséggel – erre három évet kellett várnia. Előbb francia kalózok tartóztatták fel hajóját, majd a Spanyolországgal kitört háború miatt nem hajózhatott. 1590. augusztus 18-án ért újra Roanoke-ra, ahol a települést elhagyatva találta, a házak láthatóan szét lettek szedve és el lettek szállítva.

Egy fába faragva a CRO betűket találták vésve (később White úgy emlékezett, egy másik helyen a „Croatoan” szó is fel volt vésve), ami arra utalhatott, hogy délre, Croatan szigetére, az azonos nevű indián törzshöz, Manteo népéhez mehettek – e sziget neve ma Hatteras. Mielőtt azonban áthajózhattak volna Hatterasra, White-ékat a viharos időjárás egyre északabbra kényszerítette, így végül fel kellett adniuk a további keresést, és vissza kellett térniük Angliába. A 117 telepessel máig nem tudni pontosan, mi lett.

Scott Dawson, született hatterasi lakos hobbirégészként a Hatteras-elmélet megszállottja, és tíz éve végez ásatásokat a szigeten. Feltárásai során több ezer ígéretes leletre bukkant. Ezek többnyire az őslakosok használati tárgyai – gyöngyök, nyílhegyek és egyéb eszközök –, azonban számos olyan tárgy is akadt köztük, amelyek kizárólag az angol telepesektől származhatnak.

Eredményeit The Lost Colony and Hatteras Island (Az elveszett kolónia és Hatteras szigete) című, nemrég megjelent könyvében foglalta össze. A könyv összeállításában és a leletek elemzésében részt vettek a Bristoli Egyetem szakavatott régészei is.

Dawson és Mark Horton, a brit egyetem régésze 2009-ben kezdték meg ásatásaikat, ezek során rézgyűrűket, kardok maradványait, fülbevalókat, írásra való palatáblákat, illetve üvegdarabokat is találtak. Ezek a tárgyak szerintük az elveszett telepesektől származhatnak. A fegyverek esetleg származhattak a korábbi felderítőexpedíciótól, azonban a női fülbevalók kizárólagosan az 1587-es telepesek felé mutatnak.

Dawson elismeri, hogy eredményei nem jelentik azt, hogy a hatterasi indiánokhoz menekült volna az összes telepes. „Amikor ezeket a kolóniákat elhagyják, nagy politikai feszültségek és viták keletkeznek, emberek sétálnak ki, és hasonlók” – mondta el a hobbirégész.

„Nem valószínűtlen tehát, hogy egy csoport felment a Chesapeake-öbölhöz, fel az Albemarle-szoroson. De eléggé biztos vagyok benne, hogy legalább egy csoportjuk, valószínűleg a nagyobb részük, kijött Hatterasra.”

Magyarázata szerint a sziget tiszta kilátást biztosít a part felé tartó esetleges hajókra, tehát eleve ideális helyszín a felmentést várva a letáborozáshoz. Emellett az itt élő indiánokról tudták, hogy barátságosak, és már korábban is szövetségesként léptek fel a számukra ismeretlen földre lépő telepesek oldalán.

A Dare-kövek rejtélye

Dawson szerint Hatteras volt a „túlélők” első táborának helye, ahol először laktak Roanoke-ról való távozásukat követően. Szerinte a telepesek e csoportja végül integrálódott a croatan törzsbe.
1937-ben egy különös lelettel gazdagodott a rejtély: egy Louis E. Hammond nevű kaliforniai férfi egy 9,5 kilogrammos kővel állított be a Georgia állambeli Atlantában található Emory Egyetemre, hogy segítsenek neki megvizsgálni azt.

Állítása szerint az Albemarle-szoros előtt, a Chowan folyó partján találta – azaz arra, amerre észak felé tartottak volna a telepesek, a Chesapeake-öböl felé.

A szakértők a kő egyik oldalán a következő feliratot találták: „Ananias Dare & Virginia Dare innen ment a mennybe 1591 – bárki angol mutassa meg John White kormányzónak”.

A másik oldalon Eleanor White szemszögéből az események rövid leírása található: eszerint két éven át „nyomor és háború” volt a részük, és a telepesek több mint fele meghalt betegségben. Később aztán az indiánok hírt kaptak egy közeledő hajóról, emiatt – az angolok bosszújától félve – elmenekültek.

Később a feldühödött szellemekre hivatkozva az őslakosok megöltek hét telepest, köztük férjét, Ananias Dare-t és gyermeküket, Virginiát, akik a kőtől nem messze vannak eltemetve. Arra kéri a megtalálót, hogy ha egy „vadember” mutatta meg nekik a követ, akkor teljesítsék azt, amit ő megígért nekik, és ajándékozzák meg gazdagon. A kő az „EWD” (Eleanor White Dare) monogrammal végződik.

A kövön lévő felirat a professzorok szerint megfelel az Erzsébet-kori elvárható helyesírási normáknak, és bizonyos mértékben alátámasztja William Strachey angol író 1612-es leírását, amely szerint a telepeseket és a velük szövetséges indiánokat a póhatan indiánok mészárolták le, és mindössze hét túlélő – négy férfi, két fiú és egy fiatal nő – indult el észak felé.

Strachey állítása szerint az 1607-ben alapított Jamestown kolónia környéki őslakosoktól szerezte információit. A nyomok hiánya és kétes forrásai miatt sokan kételkednek Strachey leírásában.

Az elkövetkező évek során mások további „Dare-kövekkel” jelentkeztek, amelyek tovább fűzik a történet szálát, eszerint Eleanor és társai eljutottak a mai Georgia állam területére, több száz kilométerre délre. Ezek nagy része bizonyosan hamisítvány, azonban a szakértők szerint az elsőként megtalált kő akár valódi is lehet.

Gondot jelent a kérdés eldöntésében, hogy kevés szakértő hajlandó „hozzányúlni” egy olyan kérdéshez, amelyben súlyosan megégetheti magát szakmailag.

Dawson és társai idén nyárra újabb ásatást terveztek, azonban ezt kénytelenek a jövő évre halasztani a világjárvány miatt. Bár egyértelmű bizonyítékok továbbra sincsenek az „elveszett kolónia” pontos sorsát illetően, az eddigi jelek – bár szerteágazóak – valóban igencsak biztatónak mondhatók.