Altatódallal és varázserejű porral igyekeztek a gyermekeket alvásra bírni az ókori Mezopotámiában

2019. április 26. 16:14 Múlt-kor

A csecsemők egyik legfőbb tevékenysége a sírás, amin a történelem során semmilyen szülőnek sem sikerült változtatnia, azonban mindig is igyekeztek mindent megtenni elcsitításukra. A módszerek azonban meglehetősen változatosaknak bizonyultak időben és térben.

Korábban

Egy, a tudósok szerint a mezopotámiai Nippurból (a mai Irak területén, Bagdadtól körülbelül 160 kilométerre délre) származó, késő babiloni ékírásos tábla, amely jelenleg az amerikai Connecticut állambeli New Haven város Peabody Természettudományi Múzeumában van kiállítva, igen különleges dalokat és rituálékat rögzít, amelyek kisgyermekek elaltatását hivatottak szolgálni.

Az ókori Mezopotámia lakói a tábla tanúsága szerint arra kérlelték a dalokban gyermekeiket, legyenek nyugodtak, akár a kút vize, aludjanak úgy, mint egy álmos gazella bakgida, vagy hogy merüljenek álomba úgy, ahogyan egy nyája felett őrködő juhász elszundít. A dalok mellett praktikákat is tartalmaz, mint például hogy a gyermek elaltatása érdekében érdemes egy jelentőséggel bíró utcáról, ajtófélfáról vagy – kissé ominózus módon – sírról gyűjtött port dörzsöljenek az üvöltő babára.

E tábla egyike annak a mindössze kettő ismert darabnak, amely ékírásos altatódalokat tartalmaz. A kutatók szerint a dalok és a bennük szereplő kifejezések vélhetően a népi költészetben keletkeztek, és szájról szájra terjedtek hosszú időn keresztül, mígnem valamikor Kr. e. 500 és 300 között írásba foglalták őket.

Van azonban néhány kulcsfontosságú különbség ezek és napjaink altatódalai között. Az egyik dal szerint „a gyermek felriasztotta apját, és könnyeket hozott anyja szemébe, sírásának hangjára pedig a kuszarikku elmenekült” – áll a táblán. Nem csupán a fáradt apa és anya kedvéért kell tehát a csecsemőt lenyugtatni, de attól is tartanak, hogy a kuszarikkut – egy félig ember, félig bölény alakot öltő, védelmező házi szellemet – elriasztja a sírás.

A házi szellemek meglehetősen szeszélyes lények voltak: ha feldühítették őket, az ókori szövegek szerint „olyan gonosz dolgokat tehettek az emberrel, amilyeneket még az istenek sem”. Ugyanakkor védelmet is nyújthattak a ház lakóinak a gonosz erőkkel szemben. Az egyik ilyen gonosz démon Lamastu volt, akiről úgy hitték, elragadja az újszülötteket, és megöli a terhes nőket. A mezopotámiai amuletteken madár, szamár és nő keverékeként jelenik meg, emlőiről kiskutyák és malacok csüngnek.

Az ilyen lények sok esetben a különféle valós veszedelmek megszemélyesítései voltak, így például a síró gyermek az esetleges gyermekrablók érdeklődését kelthette fel, ilyen esetben célszerű volt mielőbb elcsendesíteni. Az altatódalok váltakozó hatásfokkal hallgattatják el és szenderítik álomra a csecsemőket napjainkban is, ártani azonban nem ártanak, talán még egy kevés porral kombinálva sem.