Állattartási tanácsok a középkorból, avagy hogyan neveld kedvencedet

2020. augusztus 30. 13:54 Múlt-kor

Korábban

Kutyatartás különböző kultúrákban

Gaston Fébus (1331-1391) a középkori vadászatról szóló „A vadászat könyve” (Livre de Chasse) című művében egy egész fejezetet szentel a vadászkutyák tartásának. Fébus szerint a kutyák kenneljének fából kell épülnie, és a kutyaház padlójának legalább 30 centiméterrel magasabban kell lennie a földtől.

Ezen kívül a kutyák lakhelyének egy „padlástérrel” is rendelkeznie kell, ahol a kutya nyáron hűsölhet, télen pedig megmelegedhet. Gaston Fébus fontosnak tartotta azt is, hogy a szinteket friss szalma fedje, illetve kihangsúlyozta azt is, hogy a kennel ajtajának egy napos udvarra kell, hogy nézzen, mert így a „kutyák kedvükre rohangálhatnak és játszhatnak”.

A kutyákat kiszolgáló személyzet sem unatkozhatott, mivel Fébus leírása szerint a vadászebek kenneljét minden reggel ki kellett takarítaniuk, és napjában kétszer friss vizet kellett adni az állatoknak. A négylábú kedvenceket pedig naponta egyszer vagy kétszer sétáltatni is kellett.

Az ebek, amellett, hogy korpás barna kenyérrel etették őket, a vadászatokból származó húst is kaptak. Ha az állatok megbetegedtek a koszt még tökéletesebb lett. Ilyenkor a lábadozó kecsketejet, bablevest és apróra vágott húst, illetve vajas tojást fogyaszthatott.

Gaston Fébus kiemeli, hogy a kutyák betanításánál fontos, hogy jutalmazzuk az állatot, ha az megcsinálta azt, amit kértünk tőle, és büntessük meg ha hibázik, de amikor beszélünk hozzá hitelesnek és szavahihetőnek kell lennünk: „Úgy beszélek a vadászkutyáimmal, mintha egy férfival beszélnék.”

Bár az iszlám világban a kutyát alapvetően tisztátalan állatnak tartották, ez nem tartotta vissza a muszlimokat sem attól, hogy kutyákat tartsanak. Az ebeket rendszerint vadászatra, házőrzésre, és állatok terelésére használták, és számos könyv foglalkozott a gondozásukkal. A korabeli iszlám kézikönyvek szerint, hogy kezesebb és barátságosabb legyen az állat, a kutyának, bár nem közös ágyban, de minél közelebb kellett aludnia gazdájához.

Ezzel az akkori szakértők szerint még a kutya szaga is sokkal kellemesebbé vált. A négylábúaknak a középkori szakkönyvek szerint puha fekhelyre volt szükségük és, hogy a fertőzés veszélyét a minimálisra csökkentsék ellenjavallt volt, hogy a kutyák közeli kontaktusba legyenek.

A „szakirodalom” szerint ősszel és télen az ebeket egy alkalommal, napnyugta táján kell etetni, mert így az elkövetkező nap reggelén kezdődő vadászatra az állat jó kondícióban érkezhet.

Ezzel szemben a sokkal melegebb tavaszi és nyári hónapok alatt a kutyákat többször etették napközben, igaz ilyenkor a porció is kisebb volt, mint télen. A kutyák marhahúslevesben áztatott húst kaptak, amelyet sokszor kenyérrel és tejjel gazdagítottak. Az ételt általában langyosan, vagy hidegen tették az állatok elé, hogy elkerüljék azt, hogy az állat kihányja az ételt.

A középkori iszlám szerzők fontosnak tartották kiemelni azt is, hogy a kutyák jólétéhez és egészségük megtartásához fontos a testi kontaktus is, azaz a gazdának meg kell érinteni, simogatni és kedvesen vakargatni kell az ebet, hogy az állat érezze a törődést.

A kutyák mellett a madarak is gyakran kaptak kitüntető figyelmet a középkori háztartásokban. Az 1393-ban íródott Le Ménagier de Paris, azaz a „A párizsi háztartás” címet viselő kéziratban, amelyet egy idősödő férj írt fiatal asszonyának a háztartásvezetés mikéntjéről, a madarak gondozásáról is olvashatunk egy fejezetet. Ebből megtudhatjuk, hogy a kalitkában tartott madár vizét folyamatosan cserélni kell és emellett más, egyéb teendők is vannak a szárnyasok körül:

„Tégy gyapjú pamacsot és tollakat a kalitkába, hogy a madarak fészket tudjanak építeni belőle. A madarakat hernyókkal, férgekkel, legyekkel, pókokkal, szöcskékkel, pillangókkal és beáztatott friss kender levéllel tápláld.”

előző oldal 2 / 2