2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Ájulásig tartottak az 1930-as évek horrortáncversenyei

2020. október 27. 13:43 Múlt-kor

Több tucat pár egymásba kapaszkodva, egymást támogatva, szinte már csoszogva követi a zene ritmusát a parketten. A nézőtérről buzdítás hangja hallatszik. A táncosok csetlenek-botlanak, egyesek párjuk vállára hajtva fejüket, szunyókálva próbálnak túllendülni a holtponton. A dülöngélő zombik ekkor már egy hónapja táncoltak, ám a versenynek még korántsem volt vége. Az 1930-as évek Amerikájában mindennaposak voltak a végkimerülésig tartó, bizarr táncmaratonok, amelyeket a világgazdasági válság idején élték fénykorukat.

Táncverseny

A táncmaraton története 1923-ban szökkent szárba, amikor egy Alma Cummings nevű amerikai hölgy hat partnert elfogyasztva 27 órán keresztül táncolt.  Nemsokára egyre többen szerettek volna Cummings nyomdokaiba lépni, így a furcsa, kifulladásig tartó táncos rendezvények egyre népszerűbbek lettek. A kihívásokkal teli megmérettetések végül totális táncőrületté terebélyesedtek. A kezdetben pusztán szórakozást nyújtó rendezvények azonban a világválság sújtotta Egyesült Államokban véresen komoly, szinte a létért zajló küzdelmekké alakultak át.

1929. október 24-én sötét felhők gyülekeztek a dzsesszkorszak élettel teli, nyüzsgő, kék egén. A később fekete csütörtökként jegyzett napon a részvényárak meredeken zuhanni kezdtek a New York-i tőzsdén. A tőzsdekrach az egész világot megrengette, a nagy gazdasági világválság éveiben az amerikaiak negyede elvesztette állását.

A munkanélküliség elharapódzásával párhuzamosan a táncversenyek egyre inkább a manapság sugárzott valóságshow-kra kezdtek hasonlítani: profi táncosok színjátékot játszva amatőröknek adták ki magukat, máskor szerződtetett színészpárosok mérték össze tánctudásukat. A táncparkett arénává alakult, a képzelet világa és a való világ közti határvonal elmosódott.

Még a versenyek lebonyolításának módja is egy színpadi produkcióra hasonlított. A közkedvelt, rengeteg nézőt vonzó táncversenyeken rendszerint műsorvezetők gondoskodtak a hangulat felfokozásáról, és érdekfeszítő pletykákkal, könnyed történetekkel szórakoztatták a közönséget. Szerelemes, táncos partnerekről, és kétségbeesett, gyermekeiket a versenyen megszerezhető pénzjutalomból etetni szándékozó házaspárokról meséltek a nézőknek.

Eközben kérdésekkel is bombázták a nagyérdeműt. A nézőtéren izgatott zsivaj támadt az olyan kérdésekre, mint a „Mit gondolnak, meddig bírják még a táncosok?” Eközben a gyakran szappanoperákká alakuló megmérettetéseken a versenyzők koreografált „aprópénzes táncokat” adtak elő, amelyek során a műsorvezető a nézőket győzködte, hogy szórják meg a táncparkettet aprópénzzel. Ezt nevezték „silver showernek”, azaz „ezüst zuhanynak”.

A szerencsés nyertesek a közönségnek szolgáltatott parádéért cserébe 500, kivételes esetekben 1000 dolláros pénzjutalmat vihettek haza. A rendezvény szervezői természetesen mindent elkövettek, hogy rentábilissá tegyék a táncshow-t. A hatalmas érdeklődés miatt a 25 centes belépőkből ezt viszonylag könnyedén meg lehetett valósítani.  Egyes szervezők rendkívül ravasz módon „szűz” városokban rendeztek táncmaratonokat, ahonnan a rendezvény végén angolosan távoztak, kifizetetlenül hagyva a helyi hatóságok által kiállított számlákat.

A rendezők életét azonban gyakran megkeserítették a tiltakozó mozitulajdonosok, akiknek bevétele a hosszúra nyúlt táncmaratonok idején drasztikusan visszaesett. A nőegyletek sem zárták szívükbe a táncmulatságokat, amelyeket erkölcstelennek tituláltak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a városatyák ne engedélyezzék megrendezésüket.

A versenyek legnagyobb kárvallottjai azonban maguk a versenyzők voltak. A hetekig tartó, őrült táncolás (a leghosszabb verseny hat hónapon keresztül zajlott) a résztvevőknek nem csupán a testét, de az elméjét is meggyötörte. 1931-ben, Seattle-ben, a város közigazgatási határain belül betiltottak mindenféle maratoni táncversenyt, miután egy 19 napig tartó táncolás után egy elkeseredett asszony, aki csak az ötödik helyen végzett, megpróbált véget vetni életének.

Bár a táncmaratonok tényleg embert próbálóak voltak, a nagy gazdasági világválság vészterhes időszakában sokaknak menedéket nyújtottak. A versenyzőknek ugyanis, amíg a parkettra tudtak lépni, tető volt a fejük felett, és bőségesen, akár naponta húsz alkalommal is étkezhettek, és addig, amíg ki nem estek, reménykedhettek, hogy övék lesz a pénzdíj.

Ahhoz azonban, hogy az áhított pénzösszeghez jussanak, a táncoló pároknak rengeteg tortúrán kellett keresztülmenniük. Ahogy teltek-múltak a napok, a táncosok gyakran egymást támogatták, rosszabb esetben a páros hölgytagja tartotta kimerültségtől reszkető karjaiban a nálánál sokkal súlyosabb férfi partnerét. Addig nem volt gond, amíg mozogtak, de amint az egyik résztvevő a fáradságtól aléltan térdre rogyott, azonnal kizárták őket.

A kecses, megkomponált tánclépések idővel sétaszerű csoszogássá degradálódtak, amely életre hívott egy új kifejezést a „walkathont”, vagyis a „sétatont”. A pároknak a szabályok szerint óránként 45 percet kellett táncolniuk. Ez kezdetben könnyen ment, ám amint fáradtak a résztvevők, beköszöntött a csoszogás korszaka. A táncolással, sétálással vagy csoszogással eltöltött időt a legkülönfélébb foglalatosságokkal töltötték ki a párosok tagjai. Akadt, aki párjához simulva pulóvert kötött, egyesek olvastak, sőt levelet írtak, mások szundítottak egyet partnerük vállán. A férfiak tánc közben olykor megborotválkoztak.

Ha megszólalt a duda, a párok elhagyhatták a parkettet és elvonulhattak pihenni. Ez idő alatt a partnerek szétváltak, a férfiak és a nők ugyanis külön helyiségekben regenerálódhattak. Sokan rögtön a kikészített tábori ágyakra rogytak, és pár perces alvással próbálták magukat formába hozni. A versenyzők gyakran mély álomba zuhantak, és csak a dudaszóra keltek fel. Akit a kürtszó nem ébresztett fel, annak segítettek: a hölgyeket repülősóval vagy apró pofonokkal próbálták észhez téríteni, míg a férfiakat jeges víz segítségével húzták ki az álomcsapdából.

A nézőszám és a táncmaratonok hosszának növekedésével a résztvevőknek egyre változatosabb kihívásoknak kellett megfelelniük. Miközben szinte hipnotikus állapotba kerültek, az álom és az ébrenlét határán mozogva túl kellett élniük a „derbiknek” nevezett sprintfutamokat, valamint a pihenőidők megkurtítását. A verseny közben gyakran elmaradt az orvosi segítség is, amely a résztvevők számának drasztikus csökkenésével járt. A hányattatások ellentételezéseképpen olykor türelmi periódusokat is beiktattak. Ilyenkor azok, akiknek a párjuk kidőlt, ám ők mégis folytatni akarták a versenyt, összeállhattak egy hasonló sorsú versenyzővel. A nagy érdeklődésre való tekintettel, a rossz gazdasági helyzet ellenére megjelentek a szponzorok is, akik a táncosok ruháira varrt logókkal hirdették magukat.

Itt tényleg a lét volt a tét: a feldagadt lábak felhólyagosodtak és bütykösödtek, a sípcsontok sajogtak, de a legnagyobb stresszt a kialvatlanság okozta. A versenyzőknek le kellett győzniük önmagukat és felül kellett emelkedniük, képletesen szólva át kellett mászniuk a kimerültség okozta mentális falon.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár