Ágyba parancsolták az „idegileg kimerült” nőket a 19. században

2018. október 5. 12:54 Múlt-kor

A 19. században az orvostudomány rendkívüli fejlődésnek indult, azonban óhatatlanul születtek tudománytalan megoldások is. Az egyik legelterjedtebb ezek közül Silas Mitchell kúrája volt, amelynek keretében a páciensek hetekig-hónapokig ingerszegény környezetben feküdtek a világtól elzárva, hogy pihentessék idegrendszerüket.

Korábban

Különös gyógymód

„Mrs. C” több mint egy hónapon keresztül ágyban feküdt, és quartonként (kb. 945 milliliter) itta a tejet. Azon kívül, hogy időnként felállt könnyíteni magán, a 33 éves új-angliai lakos vízszintesen töltötte napjait. Betegnek, vagy legalábbis „kimerültnek” ítélték meg, Dr. Silas Weir Mitchell új kezelésének köszönhetően azonban – legalábbis az orvos szerint – javulóban volt állapota. A hónap végére 18 kilót szedett fel, és Mitchell a példaértékű esetei közé sorolta.

Mitchell „pihenéskúrája” meglepő népszerűségre tett szert a 19. század végén – több orvos is átvette a gyakorlatot, és évtizedeken keresztül alkalmazta betegein. Csupán a későbbiekben vált az amerikai orvostudomány fejlődésére jellemző egyenetlenség iskolapéldájává, bemutatva, hogy a sarlatánság sokszor képes békésen élni a szigorúan tudományos orvosi fejlődéssel.

A 19. század folyamán a pszichiátria lendületes fejlődésnek indult, és az Egyesült Államokban a pennsylvaniai neurológus Mitchell volt az egyik vezéralakja. Az amerikai polgárháború soha nem látott keresletet teremtett olyan fiatal orvosokra, akik hajlandóak voltak a csatatéren tapasztalatot szerezni, köztük főként pszichiáterekre, akik a háborús traumákkal foglalkoztak, és sebészekre, akik az idegrendszer sérüléseit is képesek voltak kezelni. A kor elöltöltős puskáihoz ekkoriban rendszerbe állított Minié-golyók brutális sebeket ejtettek a katonákon, ezeket legtöbbször amputálással „kezelték”. A legjobb sebészek néhány perc alatt távolítottak el egyetlen végtagot, a háború végére több tízezer emberen végeztek ilyen műtétet.

Mitchell kezdő sebészként találta meg helyét a háborúban, egy philadelphiai különleges kórházi osztályon. Hamar felkeltette érdeklődését az akkor még nemigen értett „idegsérülések” köre, azaz amikor az amputáláson átesett betegek megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztek ott, ahol korábban karjuk vagy lábuk volt. Mitchell sokat kutatott és írt a témában, és elnevezte „fantomvégtag-szindrómának”. Az utókor őt nevezte el „az amerikai neurológia atyjának”.

A modern kor betegsége?

Mitchell érdeklődése az „idegsérülések” iránt azonban jóval tágabb kiterjedésű lett, mint a polgárháború harcterei. A háború után az ország technológiai fejlődésének neurológiai és biológiai hatásai kezdték foglalkoztatni. „Túl gyorsan kezdtünk élni?” – kérdi 1871-es „Wear and Tear” (kb. „Elkopás és elhasználódás”) című könyvében. „A dollárért folyó könyörtelen versengés”, valamint a „versenyszerű iram, amelyet a távíró és a vasút (…) bevezetett a kereskedelmi életbe” valami alattomosat ültetett el a társadalomban, és az emberi testben is.

Amerika fejlődése, gondolta Mitchell, neurológiai következményekkel járt. Szerinte valaminek biztosan hibádzania kell a városi elitek körében, akik a gyors változások és a robogó vonatok középpontjában álltak. A modernitás, állította, felélheti az „idegi energia” véges raktárait, kimerültté és beteggé téve a testet és az elmét. Amikor pedig az emberek túldolgoztatják elméjüket, az egyetlen visszaút a normalitáshoz nem más, mint a pihenés.

A neurológus szerint a „neuraszténia” (a kifejezést Mitchell egy kortársa találta ki) a fejfájástól a letörtségig, a testsúlycsökkenéstől az impotenciáig sokféle tünetet mutathatott. A férfiak számára az ellenszer egyszerű volt: menjen ki nyugatra, vágjon fát, esetleg süssön valami férfiasat egy lobogó tábortűz felett. A 19. századi megfelelője volt ez a napjainkban is sok orvos által ajánlott természetjárásnak.

A nők számára azonban nem volt ilyen egyszerű a megoldás. Őket ugyanúgy megviselte a modern élet, mint a férfiakat – vagy legalábbis ők is csatlakoztak ehhez a „divathoz”. Mitchell klientúráját egyre inkább a tanult, tehetős nők kezdték kitenni, Az ilyen kivételes helyzetben lévő nőknek, akik többnyire írókként és művészekként teljesedtek ki, egyre több idejük jutott az otthonon kívüli tevékenységre, többet lehettek társaságban, és többet tanulhattak. Azonban elméjük ilyen mértékü használatával – gondolta Mitchell – könnyen felélték energiájukat, és ártottak érzékeny idegeiknek.

Mitchell szinte kizárólag ezeknek a nőknek írta elő a „pihenéskúrát” – „ideges nőknek, akik többnyire vékonyak, és kevés a vérük.” A túldolgoztatott agyat és csökkent vérmennyiséget pedig egyetlen módon lehetett gyógyítani: elő kellett írni a nőnek egy hosszú pihenést, sok tejjel.

Dr. Jennifer Lambe amerikai történész szerint egy sor tünettel fordultak Mitchellhez a nők. Ezek a legtöbbször arra hasonlítottak, amit a kor pszichiáterei „hisztériának” bélyegeztek, a pszichológiai és a szomatikus tünetek együttesei voltak. Egyes páciensek szorongásra, kimerültségre, de még vakságra is panaszkodtak, de volt olyan is, akik teljességgel némákká váltak.

Habár minden „kezelés” illeszkedett az adott páciens tüneteihez és azok súlyosságához, a legtöbb esetben tartalmazott hat-nyolc hét ágyban pihenést. A betegeket leggyakrabban teljes elszigeteltségbe helyezték, amely során csupán időnként léphettek kapcsolatba egy ápolóval. „Egyfajta hibernációként írnám le” – mondja Lambe, „vegyítve a hibernálás előtti szakasszal, amikor például a medvének sokat kell ennie a téli álom előtt.”

következő oldal 1 / 2