A Titanic keresése fedőakció volt a Szovjetunió megtévesztésére

Miután az angliai Southamptonból az amerikai New Yorkba tartó Titanic 1912. április 15-én egy jéghegynek való ütközés következtében elsüllyedt, a mentés pedig befejeződött, a hajóroncs pontos helye évtizedekre ismeretlen maradt. A tragédia nagysága – a 2224 utasból több mint 1500-an odavesztek, az addig épített legnagyobb óceánjáró legelső útján – és a rejtély tartóssága valóságos legendává emelték a Titanicot. Ugyan az eset még a 20. század folyamán a negyedik helyre szorult vissza a legtöbb halálos áldozattal járó békeidőbeli tengeri katasztrófák sorában, az utasok között számos híres és gazdag ember is volt, ami miatt akkor és napjainkban is nagyobb visszhangot keltett a tragédia, és az évtizedek során igen sokan kutatták a fagyos és sötét észak-atlanti vizeket a roncs után – sikertelenül.

Ballard projektje nem közvetlenül a Titanic megkeresésének céljával indult – távirányítású vízalatti kutatórobotot fejlesztett, és a megfelelő források híján a haditengerészethez fordult pénzért. Ennek azonban feltételei voltak. Az Argo/Jason nevű rendszert – hogy biztos legyen működőképessége – évente egy hónapig tesztelték a tengeren. A haditengerészet azzal a kikötéssel volt hajlandó ezt finanszírozni, ha az ő céljaikra használják az eszközt elsősorban, és csak másodsorban a Titanic keresésére, ami Ballard vágya volt (korábban, 1977-ben már volt egy sikertelen expedíciója – ezután rukkolt elő a kutatórobot ötletével).

Ballard visszaemlékezése szerint az 1982-es beszélgetés Ronald Thunman viceadmirálissal, a haditengerészet tengeralattjáró-hadviselési helyettes műveleti főnökével, igencsak meglepte. Thunman azt mondta neki, „egész életemben meg akartam találni a Titanicot”, mire Ballard eleinte hitetlenkedett, majd elfogadta a Thunman által előirányzott feltételeket. A világ úgy tudta, Ballard kizárólag a Titanicot keresi, illetve annak megtalálása céljából teszteli különféle helyszíneken az Argo/Jason rendszert. Valójában Ballardnak előbb két másik elsüllyedt hajót kellett megtalálnia: a USS Threshert és a USS Scorpiont.

A USS Thresher 1963. április 10-én Bostontól 350 kilométerre, a nyílt tengeren végzett mélytengeri merülőgyakorlatot, amikor a 129 főnyi legénységgel együtt elsüllyedt. Ekkoriban a Thresher és a vele egy osztályba tartozó atommeghajtású tengeralattjárók voltak a leggyorsabbak és leghalkabbak a világon, továbbá az amerikai haditengerészet legújabb tengeralattjárók elleni harcra tervezett rakétája, a SUBROC hordozására is alkalmasak voltak.

1968-ban aztán a Skipjack-osztályú Scorpion tengeralattjáró tűnt el az Azori-szigetek közelében. A spanyolországi Rotából az amerikai haditengerészet Virginia államban, Norfolkban található bázisára. Az Atlanti-óceánon, az Azori-szigetektől mintegy 740 kilométerre délnyugatra megszakadt vele a kapcsolat, amint éppen egy szovjet felderítőhajó követésére készült. Ez volt 1968 négy tengeralattjáró-eltűnésének egyike: a francia Minerve, az izraeli Dakar és a szovjet K–129 is ebben az évben veszett el. A Scorpion helyét már Ballard előtt meghatározták, azonban jó minőségű felvételeket korábban nem sikerült készíteni a 3000 méter mélyen, darabokban megtalált roncsról (a későbbi vizsgálatok szerint végül egyik saját, nem-nukleáris torpedójának felrobbanása okozta a Scorpion vesztét). A USS Scorpion személyzete 99 fő volt.

Ballardnak a pontosan nem ismert helyen lévő Thresher megtalálásával telt el a legtöbb ideje az 1985-ös egy hónapos expedíció során. Miután mindkét helyszínen lemerült a Jason nevű modullal irányított Argo kutatórobot, és elvégezte az előírt feladatokat, csupán 12 napja maradt Ballardnak az Atlanti-óceán északi részén nyugvó Titanic felkutatására. Megemlítette azonban, hogy a tengeralattjárók keresésében szerzett tapasztalat is segítette ebben. „Tanultam valamit a Scorpion feltérképezésekor, ami segített megtalálni a Titanicot: keresd a törmeléke által hagyott nyomvonalat!” – mondta Ballard.

Az idő sürgette Ballardot és stábját, ezért segítségül hívták a francia oceanográfiai ügynökség, az IFREMER szakértőit is, hogy új fejlesztésű szonárrendszerükkel nagy területet lefedve megállapítsák a legvalószínűbb helyeket, ahol a roncs lehet, ezeket pedig az amerikai stáb közelebbről is megvizsgálja az Argóval. Végül azonban nem a szonárképek, hanem a fent említett roncsdarabok által kiadott nyomvonal vezette el Ballardot a legendás óceánjáróhoz.

A hátralevő négy napban Ballard a mára híressé vált felvételeket készítette el a roncsról. Elmondása szerint a pillanat, amikor a roncshoz értek, a kezdeti öröm után markáns hangulatváltozást idézett elő a kutatócsoport tagjaiban. „Rájöttünk, hogy mások sírján táncolunk, és nagyon elszégyelltük magunkat. Olyan volt a hangulat, mintha valaki egy fali kapcsolóval leoltotta volna. Józanak lettünk, nyugodtak, tiszteletteljesek, és megfogadtuk, hogy soha semmit nem távolítunk el a hajóból, és nagy tisztelettel bánunk vele” – mondta. „Az ember nem indul el Gettysburghöz sem ásóval. Az ember nem szed övcsatokat az Arizonából.”

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2016

• Diktátorfeleségek – megjelent a Múlt-kor tavaszi száma
• Főszerkesztői köszöntő
• Pillantás a szoknya alá
• A karibi vudu mészáros
• „Akarom, tudd, mi a fene van velem”
• "Aki egyetlen paraszttal sakkban tartotta az országot"
• Magyar filmek vörös szőnyegen
• A fekete halál bosszúja
• Hét zsarnok kivégzése