A tábornok, aki megalkotta a történelem egyik legnépszerűbb regényét, a Ben-Hurt

Shiloh árnyai

Az idős katona-író kiújult harci kedve mögött azonban valószínűleg nem csak a „szokásos” kalandvágyat kell sejtenünk. Bár napjainkban Lew Wallace nevét egyértelműen a Ben-Hur miatt ismeri a világ, a XIX. századi Egyesült Államokban ez korántsem volt így. Az amerikai közvélemény ugyanis már jóval a regény megjelenése előtt ismerte őt, leginkább amiatt, mert ő volt az a tábornok, aki nem ért oda időben a csatába.

Ahogy korábban láthattuk, Wallace polgárháborús karrierje igazi sikersztoriként indult. Az általa kiképzett zuávok híre még Lincoln elnök fülébe is eljutott, és amikor elnyerte a tábornoki kinevezést, Wallace minden bizonnyal úgy érezte, hogy már csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy örökre beírja magát a hadtörténelem lapjaira. Ez a vágya kétségtelenül teljesült…

1862 elején az északi erők – Ulysses S. Grant tábornok vezetésével – betörtek Tennessee állam területére, és a tavasz folyamán nagy lendülettel nyomultak előre. Április első napjaiban az államból már szinte teljesen kiszorult konföderációs seregek parancsnoka, Albert Sidney Johnston Corinth városa mellett táborozott 40 ezer katonájával, míg tőle alig 32 kilométerre északra Grant ugyancsak 40 ezer főt számláló erői álltak Pittsburg Landing mellett. Mindeközben egy másik északi, 35 ezer fős hadseregcsoport Don Carlos Buell vezetésével nagy sebességgel közeledett, hogy egyesüljön Grant erőivel.

Grant teljesen biztos volt benne, hogy a rövidesen kétszeresére duzzadó seregével könnyedén elsöpri majd a délieket. Johnston azonban április 6-án úgy döntött, hogy nem várja be az északi erősítés megérkezését, és inkább a támadást választja. A hajnali órákban megindított konföderációs támadás teljesen váratlanul érte az északiakat. Néhány óra leforgása alatt jelentősen visszaszorították Grant erőit, akiket lassan már a bekerítés és a teljes megsemmisülés fenyegetett. Az északi seregek végül nagy vérveszteségek árán estére meg tudták szilárdítani vonalaikat, majd az éjszaka folyamán érkező erősítések révén április 7-én már ők indítottak támadást, és visszavonulásra késztették a délieket.

A konföderációs offenzíva hajnalán Lew Wallace 7500 főt számláló hadosztálya 10 kilométerre az északi vonalak mögött helyezkedett el. Feladatuk tartalékként épp az volt, hogy szükség esetén támogatást nyújtsanak a fronton harcoló seregrészeknek. Grant a déli támadás hírére rögtön futárt küldött Wallace-hoz azzal a paranccsal, hogy azonnal csatlakozzon a küzdelemhez. Az ifjú tábornok nem is késlekedett, menetbe állította katonáit, és dél felé indult egy korábban erre a célra már kinézett és előkészített útvonalon. Wallace emberei azonban sosem érkeztek meg a csatába, és végül csak estére foglalták el helyüket az északi vonalakban.

Pontosan ma sem tudjuk, hogy mi okozta Wallace késlekedését, de a legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy Grant hozzá küldött első parancsa nem volt teljesen egyértelmű. Míg Grant – állítása szerint – pontosan megszabta, hogy hova kell vonulnia Wallace seregének, addig Wallace szerint a hozzá érkezett utasítás mindössze arról szólt, hogy minél hamarabb csatlakozzon az északi fősereghez, amit ő az előzetes (Grant által is ismert) terveinek megfelelően a Shunpike út mentén igyekezett megvalósítani.

Wallace azonban nem tudta, hogy az északi vonalakat ekkorra már szétzilálta, és kilométerekkel hátrébb tolta a déli támadás, így ha végighaladt volna ezen az úton, úgy a végén már a konföderációs sereg mögött kötött volna ki, az északiaktól elvágva. Amikor Wallace ezzel szembesült, visszafordította csapatait, és csak egy nagy kerülővel, a csata kritikus óráit lekésve sikerült csatlakoznia Granthez.

A shiloh-i csata, bár végeredményben északi győzelemmel végződött, óriási veszteségekkel járt mindkét oldal számára. Ez volt az első pillanat, amikor az amerikai közvélemény valóban szembesült a polgárháború borzalmaival. Az 1400 halott, a 8400 sebesült és a 2900 eltűnt északi katona több volt, mint az Unió addigi valamennyi vesztesége együttvéve. A politikai vezetés tajtékzott, és bűnbakot keresett, és végül Grant hathatós „közbenjárására” talált is – a csatából elkésett Lew Wallace személyében.

Wallace katonai karrierje sosem tudta kiheverni a shiloh-i kudarcot. A hadvezetés felmentette a szolgálat alól, és a következő éveket a „partvonalon kívül” volt kénytelen tölteni. 1862-ben és 1863-ban folyamatosan levelekkel és kérvényekkel bombázta feletteseit, hogy tisztára mossa a nevét – mindhiába. 1864 nyarán újabb lehetőséget kapott, igaz csak kényszerből.

Miközben a Grant és Lee tábornokok vezette főseregek Petersburg mellett néztek farkasszemet, egy déli tábornok, Jubal Early vakmerő vállalkozásra szánta el magát, és 15 ezer fős seregével a szinte teljesen védtelenül hagyott Washington D. C. felé nyomult. Az ekkor Baltimore városában tartózkodó Wallace volt az egyetlen rendelkezésre álló főtiszt, aki a főváros védelmére siethetett. Wallace egy sebtében összerántott, 6 ezer fős sereggel szállt szembe Early katonáival Monocacy mellett. A csata reménytelen volt, Wallace vereséget is szenvedett, de egy teljes napra megállította Early előrenyomulását, és ez épp elég időt biztosított Grantnek, hogy erősítést küldjön Washington védelmére. Az eset sokat javított Wallace megítélésén, de ez sem tudta feledtetni a shiloh-i eseményeket.

Grant és Wallace kapcsolatáról fennmaradt még egy érdekes történet. A főváros hősies megmentését követően Grant meghívta magához Wallace-t, és személyesen gratulált neki a monocacyi csatában nyújtott teljesítményéért. Ekkor történt állítólag, hogy a két tábornok kilovagolt, hogy seregszemlét tartson. A szemléről visszafelé tartva Grant hirtelen ötlettől vezérelve kihívta egy lóversenyre Wallace-t, aki ennek során csúfosan lehagyta az északi főparancsnokot.

Grant és Wallace versenyéről elsőként egy 1905-ben megjelent újságcikkben olvashattak az érdeklődők. Bár a cikket a Wallace-család egyik barátja írta, a történet hitelessége legalábbis kétséges, hiszen maga Wallace – legjobb tudomásunk szerint – sosem dicsekedett írásban eme győzelmével. Hacsaknem akkor, amikor világhíres regényének csúcspontján elmeséli, hogy miként arat fényes győzelmet egy fogatversenyen egy júdeai nemes ifjú az őt eláruló egykori barátja felett.

1. A sorsfordító vonatút
2. Kalandregény egy kalandortól
3. Shiloh árnyai

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2022

• Lakatos Ernő, a „kiváló napi végrehajtó”
• A mozsgói Biedermann-kastély
• Tévéelnök belügyes gyakorlattal: Tömpe István
• A rivaldafényt kerülő Apró Antal
• A holokauszt soproni mártírjai
• Hét híres királygyilkosság
• Biszku Béla, a megtorlás szimbóluma
• A Duna egykori halcsodái
• Szomorú szerelem a szabadságharc idején