A spanyolnáthával is fel tudta venni a harcot a vérplazmás kezelés

A 20. század folyamán a diftéria, a spanyolnátha, a kanyaró és a hantavírus ellen is a legkorábbi sikeresen bevetett eljárás az úgynevezett vérplazmás kezelés volt, amely ugyan hatékonyságban nem érhet fel egy vakcinával, azonban jelentősen képes növelni a túlélés esélyét a fertőzöttekben.

A gyógyultak segítenek a betegeken

1934-ben egy pennsylvaniai magániskolában az intézmény orvosa, J. Roswell Gallagher új, igen kockázatosnak tűnő megoldással próbált meg küzdeni a diákok közt kitörő kanyarójárvány ellen: egy nemrég súlyos kanyarófertőzésen már átesett diáktól vett vért, és az ebből nyert vérplazmát juttatta 62 másik fiú véráramába, akik a legmagasabb fertőzési kockázatnak voltak kitéve.

A fiúk közül végül csak hárman kapták el a betegséget, és ők is csupán enyhe tüneteket produkáltak.

Habár a konkrét módszer újdonság volt, a tudomány számára az elv nem volt ismeretlen. A legelső orvosi Nobel-díjat 1901-ben éppen az az Emil von Behring kapta, aki a gyermekekre különösen halálos diftéria ellenszerét fejlesztette ki.

Úttörő módszerének lényege az volt, hogy a betegek immunrendszerét a betegségen már átesett állatok véréből vett antitestekkel erősítette meg, közvetlen injekcióval.

A vérplazmájás kezelés működése

Von Behring antitestes kezelése nem nevezhető vakcinának, azonban a gyógyultak vérplazmájával való kezelés első példájának tekinthető – amelynek jelenleg szakmai körökben az új koronavírus elleni küzdelemben való felhasználását is fontolgatják.

A gyógyult egyének plazmája másképp lép kapcsolatba az immunrendszerrel, mint a védőoltások. Amikor az ember vakcinát kap, immunrendszere maga termel antitesteket, amelyekkel a célba vett patogént a jövőben is képes lesz leküzdeni. Ezt nevezi az orvostudomány aktív immunitásnak.

A gyógyultaktól vett vérplazma úgynevezett passzív immunitást nyújt. A szervezet ebben az esetben nem állít elő saját antitesteket, helyette „kölcsönveszi” a másik, a fertőzést már leküzdött egyén (vagy állat) által előállítottakat.

A vakcinával ellentétben ez nem nyújt életre szóló védelmet, de a „kölcsönvett” antitestek óriási mértékben lecsökkenthetik a felépüléshez szükséges időt, és a különbséget jelenthetik élet és halál között.

Megfelezte a spanyolnátha halálos áldozatainak számát

Miután 1895-től világszerte Behring ellenszerével kezdték kezelni a diftériát, az orvosok hasonló kísérleteket végeztek, hogy passzív immunitást hozzanak létre a kanyaróval, a mumpsszal, a gyermekbénulással és az influenzával szemben.

Az 1918-ban kitört, spanyolnáthaként ismert világjárvány idején a vérplazmás kezelésben részesült betegek körében a felére csökkent a halálozási arány.

Úgy tűnt, a módszer akkor a leghatékonyabb, ha a páciens a fertőzés korai szakaszában kapta meg az antitesteket, mielőtt saját immunrendszere túlreagálása révén károsodtak volna létfontosságú szervei.

Az 1930-as évek során aztán Gallagher és más orvosok is sikerrel alkalmazták a módszert a kanyaró ellen is.

A koreai háború életmentője

Az 1940-es és 1950-es évek folyamán az antibiotikumok és a vakcinák egyre inkább átvették a vérplazmás kezelések helyét a legtöbb fertőző betegség kezelésében, de a „régimódi” eljárás kézenfekvőnek bizonyult a koreai háború (1950-1953) idején, amikor ENSZ-csapatok ezrei fertőződtek meg az úgynevezett hantavírussal.

Mivel az új betegség kezelésére semmilyen más mód nem létezett, a felépült egyének vérplazmáját felhasználva mentettek meg számtalan életet az orvosok.

A vérplazmás kezelést az elmúlt évtizedekben bevetették a SARS, a MERS és az ebola ellen is – ezek mind új vírusok voltak, amelyek velük szemben természetes immunitással nem rendelkező közösségekben ütötték fel a fejüket, és amelyek ellen vakcina és antivirális kezelés sem létezett.

Napjainkban az ebola kezelésének leghatékonyabb módjaként továbbra is két, vérplazmából izolált és laboratóriumban klónozott, úgynevezett „monoklonális antitest” szolgál.

Vérplazmával a COVID-19 ellen

Manapság a gyógyultaktól vett vérplazma leggyakoribb felhasználási területe a kígyómérgekkel szembeni ellenszerek kifejlesztése és előállítása.

A legtöbb ellenszérum úgy készül, hogy az adott kígyóméregből kis adagot fecskendeznek lovakba, és az állatok immunrendszere által előállított, a méreg semlegesítésére képes antitesteket izolálják és megtisztítják, majd forgalmazzák ellenszérumként.

2020 márciusában az amerikai Johns Hopkins egyetem kutatóorvosai a COVID-19 fertőzés elleni ígéretes ideiglenes megoldásként kezdtek dolgozni a vérplazmás kezelésen arra az időre, amíg a vakcina kifejlesztése folyik.

A módszer előnye, hogy a gyógyult emberektől a véradó központok és vérplazma tárolóhelyek által is használt módszerrel vehető le a felhasználandó plazma.

„Az egész megcsinálható” – mondta el Arturo Casadevall immunológus, a COVID-19 kutatás vezető szerzője, „a végrehajtásához azonban erőfeszítés, szervezés, eszközök szükségesek... és olyan emberek, akik kigyógyultak a betegségből, és hajlandók vért adni.