A skót nemzeti étel történetét majdnem annyi rejtély övezi, mint a Loch Ness-i szörnyet

2009-ben a világ haggisbarátai között nagy viszály támadt. Bár a legtöbben a velejéig skót ételként gondolunk a haggisre, egy glasgow-i táplálkozástörténész, Catherine Brown azt állította: egy 1615-ös szakácskönyv szerint a „töltelékfélék nádora” valójában angol eredetű. Lehetetlen, hogy egy hígvérű ánglius találta volna ki ezt a derekas eledelt! Ahogy egy edinburgh-i haggiskészítő fogalmazott: „Nem hallottam róla, hogy Shakespeare írt volna verset a haggisről.”

Mesés kezdetek

Kinek van igaza? Nehéz kérdés. A haggis eredetét homály fedi, nem lehet tudni, hol – és mikor – született. Egyesek szerint még a rómaiak hozták magukkal. Bár kevés rá a bizonyíték, az ő változatuk a hús tartósításának kezdetleges módszereként szolgálhatott vadászatok során.

Egy állat elejtése után a belsőségeket vagy azonnal el kellett fogyasztani, vagy tartósítani. Ez a vadonban vagy egy mező közepén nem volt a legegyszerűbb feladat, így a szerveket feldarabolták, besózták, az állat gyomrába tömték vagy a csepleszbe (a hashártya egy részébe) csavarták, majd megfőzték, néha az irhából készült mondvacsinált üstben. Az eredmény nem volt szép, de hetekig ehető maradt – és semmi nem ment kárba.

Mások szerint a proto-haggist a vikingek hozták magukkal Skandináviából valamikor a nyolcadik és tizenharmadik század között. A viktoriánus nyelvész, Walter Skeat a szó gyökét (hag) a „vágni, darabolni” jelentésű óészaki hǫggva szóra vezette vissza. Eszerint a haggis „felaprított dolgot” jelentett, és neve a belsőségek töltés előtti előkészítésére utalt.

Megint mások szerint az étel francia találmány. Walter Scott rámutatott, hogy a hag a francia hacher igéhez is igencsak hasonló, ami – akárcsak a hǫggva – annyit tesz: „(apróra) vágni”. A Skócia és Franciaország között fennálló történelmi viszony (az úgynevezett Ősi Szövetség, Auld Alliance) ismeretében elképzelhető, hogy a modern crépinette egy korai formája került át valamikor 1295 után.

Csakhogy egyik elmélet sem igazán meggyőző, mindegyik alapvetően spekuláció. Mivel kolbászszerű ételek igen régtől Európa-szerte megtalálhatók, legalább ennyire valószínű, hogy a haggis őse valahol a Brit-szigeteken alakult ki. A „hol” azonban bizonytalan. Ha a maihoz hasonló módon birkából készült, akkor bárhol és bármikor megjelenhetett.

A legkorábbi feljegyzések egy haggisra hasonlító ételről Angliából származnak. Először az 1390 körüli The Forme of Curyben (kb. A főzés módja), egy II. Richárd király „szakácsmestereinek legfőbbjei” által írt kezdetleges szakácskönyvben jelenik meg az afronchemoyle. Bár ez igen kevéssé hasonlít a modern haggishez, a recept apróra vágott hús disznócsepleszben történő megfőzését írta elő, ami a jelek szerint a király asztalára illő finomságnak számított.

Egy angol „puding”?

Mintegy negyven évvel később a „haggis” szó (pontosabban „Hagws”) először bukkan fel egy középangol receptben. Ez is egy meglehetősen gazdag étel volt, és az elkészítés módja már nagyon hasonló a mai, modern változatéhoz:

„Végy zsigereket fadjúval és abárold meg szépen, aztán vagdald meg aprón; abba bors, sáfrány, kenyér és tyukmonynak a sárgája, aztán téjszín vagy édes téj: ezt verd egybe, töltsd meg véle egy Berbéts nagyobbik bendőjét, avagy gyomrát, és forrald meg, add fel abban.”

A „hagas” az 1440 körül íródott Promptorium parvulorumban, a norfolki szerzetes, Galfridus Grammaticus által írt angol–latin szótárban is megjelenik. Bár recept nincs hozzá, legelőször itt fordul elő „puddynge”-ként, amelyet majdnem biztosan birkából készítettek, tekintve az állatnak a helyi gazdaságban betöltött prominens szerepét. (Az angol pudding szó ma édes és sós ételeket egyaránt jelöl, a középkorban azonban jellemzően tésztába vagy másba töltött, húsalapú ételekre használták.) Galfridus társadalmi státuszát tekintve pedig egyértelmű, hogy a haggist nem csak az uralkodók, de a köznép is fogyasztotta.

A szövegekből azonban nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A tény, hogy mindkettő Angliából származik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a haggis angol eredetű, vagy hogy máshol nem ismerték a Brit-szigeteken. Tekintve, hogy a Lancashire-ből származó, 15. század közepi Liber cure cocorum is tartalmazza egy receptjét, bizonyos, hogy Anglia északi részén is ettek haggist, és mivel a skót határ akkor meglehetősen mozgékony volt, könnyen elképzelhető, hogy a Tweed folyótól északra is ismert volt.

Ez azonban mind csak feltételezés. A haggis először 1513 körül bukkan fel azonosíthatóan skót szövegben, akkor is csak említés szintjén jelenik meg William Dunbar, egy VI. Jakab király udvarához kötődő költő egyik versében. De még itt sem érezhető, hogy jellegzetes skót – vagy akár angol – fogásnak tekintették volna, csak egy hétköznapi étel volt.

A következő mintegy száz évben a haggis kulturálisan független eledel maradt. Ahogy Catherine Brown rámutatott, feltűnik Gervase Marham 1615-ös The English Huswife (Az angol háziasszony) című könyvében, a receptek és házi gyógymódok formabontó gyűjteményében, amely korának bestsellere volt. Szerepel továbbá Thomas Hobbes Odüsszeia-fordításában is, a γαστήρ (gastḗr) megfelelőjeként (“Antinoosz maga nyujtott át neki jó teli bendőt / mely vértől, hájtól duzzadt volt...”).¹

¹ Odüsszeia, 18. ének, Devecseri Gábor fordítása.

Skóttá válni

Miképpen vált tehát a haggis skóttá, és mit mond ez el a skót identitás kialakulásáról? Érdekes módon először nem a skótok, hanem az angolok azonosították a haggist Skóciával, amire két külön okuk is volt.

Az első a fogyasztási szokások megváltozása: ahogy a mezőgazdasági forradalom nyomán a termelékenység megugrott, és egyre szélesebb körben egyre jobb minőségű táplálék vált elérhetővé, a 17. századi angol étkezés is gyökeresen átalakult. Ennek egyik következménye a belsőségek használatának visszaesése volt. Bár továbbra is fogyasztották, különösen a szegényebb rétegek, többé nem bírtak korábbi fontosságukkal, és így a haggishez hasonló ételek is háttérbe szorultak.

Skóciában viszont pont ellentétes folyamat zajlott: a késői 17. század a gazdasági visszaesés időszaka volt. Hét évnyi éhínséget követően egy átgondolatlan próbálkozás egy karib-tengeri (!) skót kolónia létesítésére pusztító összeomlást idézett elő.

Az 1707-es skót egyesülési törvény után a helyzet javulásnak indult, de a hatást nem mindenki érezte egyformán. Bár a földbirtokosok bevételei jelentős növekedésnek indultak a bekerítések és a modern földművelési technológiák hatására, sok szegényebb bérlő – akiknek bérleti díját mind sűrűbben határozták meg árveréseken – elvesztette otthonát a mezőgazdaság kereskedelmi alapokra helyezése miatt.

Föld és megélhetés híján életkörülményeik gyors hanyatlásnak indultak, ami a haggis népszerűségét is növelte. Mivel hozzávalói mind olcsóak voltak, a legszegényebbek is megengedhették maguknak: így, miközben a haggis a 18. század közepére gyakorlatilag eltűnt Angliából, Skóciában egyre jobban elterjedt.

A másik, még fontosabb ok politikai természetű volt. A 18. század első felében az immár Egyesült Királyságot a jakobita felkelések rázták meg, amelyekben a trónfosztott II. Jakab király leszármazottai próbálták visszaszerezni a koronát; mindhárom jelentősebb felkelés legalább részben Skóciából indult. Bár mindet leverték, a felkelések rossz szájízt és a skótok iránti mélységes neheztelést hagytak maguk után az angolok között.

Az előkelő származású skótokat ugyan szívesen fogadták köreikben, és a skót katonákat is megbecsülték, de a legtöbb skótra – különösen a felföldiekre – leplezetlen megvetéssel tekintettek. Vitriolos újságcikkek és a skótokat istentelen barbárokként ábrázoló karikatúrák jelentek meg. Mivel a táplálkozás és a jellem között szoros összefüggést feltételeztek, kosztjuk szegényességével a skót nép férfiasságán – sőt, emberi mivoltán – gúnyolódtak. A talán legismertebb példa Samuel Johnson híres 1755-ös szótárából származik, ahol a zabot így írta le: „Gabona, amelyet Angliában általában a lovaknak adnak, de Skóciában a népet táplálja.”

Egy kitalált hagyomány

A haggis könnyű célpontnak minősült. Mivel Angliában immár ritka látvány volt, a kritikus kedvű angolok jogosnak érezték tipikusan skót fogásként feltüntetni, és valamiképp „civilizálatlanként” lesajnálni. Tobias Smollett 1771-es Humphry Clinker kalandozásai című könyvében egy szereplő Skócián keresztülutazva siet biztosítani angol levelezőpartnerét, hogy „még nem vagyok olyannyira skót, hogy ínyemre legyen a pörzsölt birkafejük vagy haggice-uk”. Smollett egy korábbi, a The Briton folyóiratban megjelent szatírájában pedig Lord Gothamstowe-nak már a „kaledóniai haggis” említésétől is felkavarodik a gyomra.

A skótok mindezt nem nézték ölbe tett kézzel. Mivel önérzetüket a jakobiták bukása és az efféle támadások egyaránt sértették, tudatosan törekedtek rá, hogy megkülönböztessék magukat az angoloktól, és büszkén magukénak ismerték el a haggist. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása Robert Burns 1786-os, A haggishoz címzett verse volt. Burns ebben elfogadta az étrend és a jellem kapcsolatát, de ezt a skótok hasznára fordította.

Más népek hadd egyék csak a raguikat és becsináltjaikat, az efféle ételtől csak puhánnyá válik az ember: „Oly gyenge, mint a kákaszár, / Kórónyi lábán meg nem áll, / Sorvad keze…”²  A haggistól válik az ember valódi férfivá, és aki ezen nőtt fel, annak lépteitől rengett a föld, ellenségei fejét pedig úgy csapta le, mint megannyi bogáncsvirágot. Ha az angolok lefitymálják, lelkük rajta – de aztán vigyázzanak!

A haggis formálódó skót kötődése a 19. században szilárdult meg – igaz, küzdelem helyett ezúttal kiegyezésen keresztül. IV. György király, hogy a hosszú évek ellenségeskedése alatt ütött sebeket begyógyítsa, 1822-ben látogatást tett Skóciában. Edinburgh-i tartózkodását Walter Scott szervezte, aki annyira igyekezett vonzóvá tenni Skóciát az uralkodó szemében, hogy gyakorlatilag megalkotott egy teljes új skót „hagyományt”. A király tiszteletére adott banketten mindenki tartánban („skótkockás” mintákban) pompázott (ezt korábban csak a felföldiek és a szigetek lakói hordták), és gondosan kiválogatott „skót” ételek kerültek az asztalra – természetesen haggis is.

IV. György látogatása felkapottá tett mindent, ami skót: a tartán a divat csúcsa lett, Stirlingben emlékművet emeltek a középkori szabadságharcos William Wallace-nak, Robert Burnst fesztiválon ünnepelték Ayrben, elterjedtek a költőt dicsőítő Burns-vacsorák, és egyre több és több haggis fogyott. Érdekes módon a külföldön élő skótok jártak legelöl az új mozgalomban: talán csak nosztalgiából, de eltökélten igyekeztek a haggist a skót identitás gasztronómiai középpontjává tenni. 1845-ben például egy, az ausztráliai Új-Dél-Wales-ben tartott nyilvános vacsora asztalait „ortodox skót eleség” borította, a haggisszal a főszerepben. Az óhaza sem maradt le sokkal: a 19. század végére a haggis széles körben elismertté vált, mint „nemzeti” étel – a többi pedig már, ahogy mondani szokás, történelem.

A haggis eredete mindig is vitatott lesz. Amíg csak vannak Burns-vacsorák, lesznek olyanok is, akik azon civódnak, „valóban” skót-e kedvenc fogásuk. Hacsak nem kerül elő valamilyen eddig sosem látott, megrázó erejű bizonyíték, nem valószínű, hogy a kérdés valaha eldől – de ez talán jobb is így. A haggis útja a rejtélyes kezdetektől a skót klasszikussá válásig legalább olyan tartalmas, mint az étel maga. Az eredete fölötti vita azt mutatja, hogy a „nemzeti” fogások egy kissé mindig mesterséges alkotások, és hogy az étel jobban ízlik előítéletek nélkül.

² Fejes György fordítása.