A rabszolgatartó társadalom egy régi marxista mítosz a Római Birodalomban

A klasszikus marxista történetírás által megalkotott rabszolgatartó társadalom fogalma nem állja meg a helyét a Római Birodalom gazdasági és demográfiai valóságában, véli René Pfeilschifter, a Würzburgi Egyetem ókortörténésze, aki "Rom. Die Geschichte einer Weltmacht" (Róma. Egy világhatalom története) című új könyvében a rabszolgaság rendszerét vizsgálta felül. A Die Welt cikke szerint az alkotó rámutat arra, hogy a rabszolgák gazdasági jelentősége jóval kisebb volt az ókorban, mint ahogyan azt a történelmi materializmus paradigmája több mint évszázadon keresztül sulykolta.

Pfeilschifter elemzése szerint a római gazdaság és élelmiszer-termelés gerincét valójában nem a rabszolgák, hanem az önellátó, szabad parasztok alkották. Augustus császár (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) korában az Itáliai-félsziget becsült ötmillió lakosából körülbelül 600 ezer vidéki és 600 ezer városi rabszolga élhetett, ami a teljes népesség mintegy 20 százalékát tette ki.

A provinciákban ez az arány még alacsonyabb volt: az egyiptomi területeken a népesség mindössze öt-tíz százaléka élt rabszolgasorban. Egy, a második pun háború (Kr. e. 218–201) utáni időszakra vonatkozó felmérés rávilágított, hogy a birodalom szabad lakosságának mindössze 10 százalékát kitevő középrétegek is csak legfeljebb egy-két rabszolgát engedhettek meg maguknak. A rabszolgaállomány túlnyomó többsége a vagyonos elit, a szenátorok és a lovagrendűek kezében összpontosult.

A történész kiemeli, hogy a rabszolgatartás gazdasági racionalitása is megkérdőjelezhető a korban. Az elit tagjai nagyrészt nem azért tartottak hatalmas rabszolgasereget, hogy maximalizálják a termelési hozamokat, hanem sokkal inkább státuszszimbólumként, a társadalmi presztízsük növelése érdekében. Bár a rabszolgák jelen voltak a bányákban, a mezőgazdaságban, a manufaktúrákban és a császári adminisztrációban is, a munkafolyamatokat szükség esetén szabad polgárok és bérmunkások is el tudták volna végezni. Pfeilschifter arra a következtetésre jut, hogy a birodalom gazdasága egy esetleges rabszolga-felszabadítás esetén sem omlott volna össze, így a kifejezetten rabszolgatartó társadalom címke történelmileg megalapozatlan.

A könyv kitér a rabszolgaság jogi és szociális kontextusára is. Az ókorban nem létezett az egyetemes emberi jogok fogalma, így a rabszolgaság intézménye morálisan megkérdőjelezhetetlen, természetes állapotnak számított minden fejlett kultúrában. Rómában a hadifoglyok, az eladósodott polgárok és az elítélt bűnözők váltak rabszolgává (jogilag beszélő szerszámmá), sorsuk felett pedig a családfő korlátlanul rendelkezhetett a köztársaság idején.

A császárkorban ugyan a jogi szabályozás finomodott (például a beteg és öreg rabszolgák meggyilkolását emberölésnek minősítették, és a gladiátoriskolákba történő eladás állami engedélyhez kötődött), a kizsákmányolás alapjaiban változatlan maradt. Ugyanakkor, a görög városállamokkal ellentétben, ha egy római polgár felszabadította rabszolgáját, az automatikusan elnyerte a római polgárjogot, ami – különösen a császári udvartartásból kikerülők számára – meredek társadalmi felemelkedést is jelenthetett.

A történelmi materializmus mint marxista interpretációs keret a 19. század közepén alakult ki Karl Marx és Friedrich Engels munkássága nyomán. A koncepció az emberiség történelmét az egymással harcoló társadalmi osztályok termelési viszonyokon alapuló fejlődési szakaszaira osztotta fel (ősközösség, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, kapitalizmus, majd végül a kommunizmus). Ebben a determinista keretrendszerben az ókori Rómát az osztályharc egyik legtisztább példájának tekintették, ahol a patriciusok és plebejusok, valamint a rabszolgatartók és rabszolgák közötti ellentét mozgatta a társadalmat.

A marxista történetírás Spartacust, a Kr. e. 73 és 71 között lezajlott harmadik rabszolgaháború (gladiátorháború) vezetőjét az ókori proletariátus első tudatos forradalmáraként ikonizálta. Marx 1861-ben írt levelében Spartacust a teljes ókori történelem legfantasztikusabb alakjának, nagyszerű hadvezérnek és az elnyomott osztályok valódi képviselőjének nevezte.

Ez a politikai mítoszképzés olyan mélyen gyökeret vert a baloldali gondolkodásban, hogy az első világháború után a német kommunista mozgalom is Spartakus-szövetség néven alakult meg. A modern ókortudomány azonban ma már jóval árnyaltabban látja a rabszolgafelkeléseket, amelyeket nem tudatos osztályharcnak, hanem elkeseredett túlélési kísérleteknek tart.