A drága és veszélyes játéktűzhelyek a 19. század slágerajándékai voltak

2019. április 15. 15:33 Múlt-kor

Louisa May Alcott Fiatalurak című regényében – a Kisasszonyok folytatásában – az egykor fiús Jo egy miniatűr konyhát ajándékoz unokahúgának, Daisynek. Ennek központi eleme egy valódi öntöttvas tűzhely, amely alkalmas arra, hogy egy „nagy és igen éhes babacsaládot” ellásson. Alcott leírja, hogy a tűzhelyben valódi tüzet lehetett gyújtani, és valódi teát, illetve ételt lehetett rajta főzni.

Korábban

Ilyesfajta gyermekjátékok napjainkban már nemigen léteznek, azonban amikor a regény íródott – 1871-ben –, ilyen gyermekméretű konyhai berendezések még valóban készültek. Az Egyesült Államokban, a New York állambeli Rochesterben található National Museum of Play nevű játékmúzeum kurátora, Michelle Parnett-Dwyer elmondása szerint ekkoriban „sok kislányt erőltettek bele a háziasszonyos játékba.” A módosabb családokban a játéktűzhelyet tekintették a legalkalmasabbnak arra, hogy jövőbeli várható szerepkörükhöz szoktassák őket. Ezek a játékszerek azonban gyakran bizonyultak módfelett veszélyesnek.

A 19. század folyamán az Egyesült Államokban elterjedtek a fa- és széntüzelésű tűzhelyek, és lassacskán felváltották a nyílt láng feletti főzést az otthonokban. Hamar megjelentek ezek játékváltozatai is, sokuk egyszerűen arányosan kicsinyített mása volt a valódi típusoknak. Ennek eredményeképpen születtek azok a barokkos hatású darabok is, amelyek a rochesteri múzeum gyűjteményében találhatók. Sokukat ugyanolyan díszes formákban öntötték, mint teljes méretű megfelelőiket, és a későbbiekben Parnett-Dwyer elmondása szerint mind a „nagy”, mind a játéktűzhelyek kaphatóvá váltak csillogó, drága nikkelbevonattal is.

A legtöbb család, amelynek telt ilyen játékokra gyermekei számára, nagy valószínűséggel szakácsot alkalmazott saját étele előkészítésére, azonban a főzni tudás még a módosabb családok lányai számára is előnyös volt: így tudták később saját háztartási személyzetüknek megtanítani kedvenc fogásaik elkészítését. A Fiatalurakban Jo és Daisy azt játsszák, hogy Daisy az új szakácsnő, akit be kell tanítani.

Más okból is vehettek azonban a családok játéktűzhelyeket gyermekeiknek. Parker-Dwyer megjegyzi: nem minden vásárló családnak volt pénze házi szolgálókra is. Alcott könyve ráadásul egybeesett azon mozgalom felemelkedésével, amely amellett érvelt, hogy minden nőnek főznie kellene saját családjára. A modern háztartási berendezésekkel ellentétben a szénnel és fával működő tűzhelyek használata igen kemény munka volt – nehéz volt őket takarítani, karbantartani és működtetni is. A korabeli felfogás szerint ezért jobb volt már gyermekkorban megtanulni, mivel a főzés tudománya csak rengeteg tapasztalat által volt elsajátítható.

Habár a Fiatalurak igen aranyos és ártalmatlan játékként ábrázolja ezeket az eszközöket, a valóságban korántsem ez volt a helyzet. 1890 szeptemberében a Kentucky állambeli Louisville Courier-Journal című lapjában az a hír jelent meg, hogy miközben több gyermek játszott egy miniatűr tűzhellyel, egyikőjük, Ellen Hanson „lángra kapott, és majdnem halálra égett, mielőtt megmentették, és égő ruháit eloltották.” A kislány túlélte a balesetet, de súlyos égési sérüléseket szenvedett, és a haja is leperzselődött.

Parnett-Dwyer szerint „rendkívül sok beszámoló van” gyermekekről, akik megsérültek vagy életüket vesztették a kis tűzhelyekkel való játék következtében. Az egész Egyesült Államokat bejárta az az 1909. decemberi hír, amely egy különösen súlyos esetről szólt: a Missouri állambeli St. Louisban a hatéves Minnie Comin beleöntött egy üveg petróleumot saját játéktűzhelyébe, „ahogyan azt számtalanszor látta édesanyjától az igazi tűzhelynél”, majd meggyújtotta egy gyufával. A miniatűr tűzhely felrobbant, a gyermek pedig lángolva rohant anyjához segítségért. Minnie a helyszínen meghalt, és édesanyja is halálos égési sérüléseket szenvedett – még az édesapa is megsérült, miközben próbálta eloltani mindkettőjüket.

Amikor a 20. század elején megjelentek az olajjal és gázzal működő tűzhelyek, a játék példányok követték a mintát. Ekkoriban azonban már megjelentek a nem működő példányok is, mivel a szülőkben és a gyártókban is tudatosult, mennyire veszélyesek tudtak lenni ezek a játékok. Egy 1914-es hirdetésben már olyan játéktűzhelyről olvashatunk, amely „ártalmatlan” és „nem lehet meggyújtani”. Parnett-Dwyer elmondása szerint ezután még feltűntek az elektromos típusok is, „amelyek még mindig veszélyesek, de már nem annyira rosszak.” Egy 1925-ös hirdetés azzal büszkélkedik, hogy az elektromos játék „a ház hálózatára” csatlakozik, valamint „két sütőlappal és egy sütővel” rendelkezik.

Napjainkban több gyártó is készít játék konyhai berendezéseket, amelyek a legtöbb esetben teljességgel veszélytelenek, hiszen már semmiféle hőforrás nincs bennük, csupán külsejükben utánozzák a valódi berendezéseket. Ma már a legtöbb szülő jóval kevésbé hajlamos „kis felnőttként” tekinteni a gyermekekre, ezért a játékidőre sem úgy tekint, mint amit a felnőtt készségek elsajátításával kellene tölteniük. Régen azonban nagyon is ez volt az uralkodó nézet: önmagában „játékidő” nem létezett, úgy tartották, a gyermekeket praktikus tevékenységekkel illik elfoglalni, a legpraktikusabb pedig az volt, ha megtanítják őket a felnőttek feladataira.