Hitler jazzbandája 

Bár a nácik ki nem állhatták a dzsesszt, az "elfajzottnak" tartott zenei műfajban kiváló propagandaeszközt látott a Goebbels vezette propagandaminisztérium az angol és amerikai hallgatóság harci moráljának befolyásolására a második világháborúban.

Nemet mondtak a néger muzsikára

A dzsesszzene népszerűsége - különösen a szving - a harmincas években érte el tetőpontját Németországban. A náci hatalomátvétel után a mélyen az afro-amerikai kultúrában gyökerező, világszerte egyre inkább meghatározóvá váló zenei stílussal szemben komoly fenntartásai voltak a nemzetiszocialista vezetésnek, amely azt összeegyeztethetlennek tartotta az árja fajelmélet gyakorlati alkalmazásával. Látva a húszas évek óta nemzetközileg is ismert műfaj töretlen népszerűségét, a nácik 1935. október 12-én betiltották az elfajzottnak tartott dzsessz sugárzását a német rádiókban.

Volt azonban előzménye a pejoratívan csak Negermusiknak nevezett dzsessz állami szintű üldözésének. Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszter ugyanis már 1930. május 4-én rendeletet adott ki "A néger kultúra ellen - a német örökségért" címmel, Franz von Papen birodalmi kancellár kormánya pedig 1932-ben betiltotta a színesbőrű zenészek nyilvános előadásait Németországban.

"A szinkópálás öncélú használata", "a dobok orgiája", "műszaki kicsapongás", "korrupció a zenei kifejezésben" - ilyen és ehhez hasonló kritikákat fogalmaztak meg a német tisztviselők a dzsesszel szemben. A harmincas évektől kezdődően az összes modern zenei műfajt árgus szemekkel szemlélték a német hatóságok, azokban ugyanis "a zsidóság politikai fegyverét" látták, s ez alól nem volt kivétel az Egyesült Államokból hódító útjára induló dzsessz sem.

A Joseph Goebbels vezette Propagandaministerium természetesen tisztában volt a zenei műfaj népszerűségével és a művészetekben rejlő propagandaértékkel. Ugyan a német vezetés üldözte a dzsesszt, egy olyan hatékony eszközt látott benne, amellyel sikeresen lehetett terjeszteni a náci ideológiát külföldön. E törekvés "zászlóshajója" a Charlie és bandája nevű banda volt: a nemzetiszocialisták támogatását élvező szving együttes külföldi slágereket játszott nácibarát dalszövegekkel megspékelve. A cél egyértelmű volt: gyengíteni a barakkokban és az otthon ülő szövetségesek morálját.

A bandát Lutz Templin szaxofonos gründolta, s a legtehetségesebb német és európai művészekből állt össze. Fritz Brocksieper ült a dobok mögött, Kurt Abraham volt a klarinétos, Willy Berking a harsonás és az együttes névadója, Karl Schwedler ("Charlie") énekelt. A Charlie és bandája hivatalosan 1940 januárjában született meg.

A Reichsministerium égisze alá tartozó banda 1941. március és 1943. február között összesen kilencven hangfelvételt készített berlini stúdiójukban. A szövegeket a Propagandaministerium írta, s Schwedlert bízták meg azzal a feladattal, hogy a semleges, illetve a megszállt országokba utazva zenéket gyűjtsön. A banda tagjai a hét öt napján, reggeltől estig dolgoztak, míg éjszaka és hétvégéken illegális zenei performanszokon léptek fel.

Cigányok, zsidók, melegek

A Charlie és bandája a Harmadik Birodalom legjobb dzsesszzenekara volt. Több száz alkalommal sugározták dalaikat Nagy-Britanniában és szövetséges országokban, nem egyszer a hadifogolytáborokban is; egy a BBC által a második világháború után végzett felmérés szerint a britek több mint negyede (26,5 százalék) ismerte a propagandazenekart, sőt egy városi legenda szerint Churchill kifejezetten kedvelte Charliék zenéjét.

A banda idővel alaposan megváltozott, s elvesztette "árja" jellegét. "Cigányok, szabadkőművesek, Jehova-tanúik, homoszexuálisok, kommunisták és félig zsidó származásúak - nem pont azok az emberek, akikkel a nácik szívesen leültek volna sörözni" - utalt a zenekar sokszínűségére az SS propagandaosztályán dolgozó Evelyn Kunneke énekes. A végzet a zenekart sem kerülte el. A Berlin elleni fokozódó szövetséges bombázások elől menekülve 1943-ban a zenészek berlini stúdiójukból a Reichssender Stuttgartba tették át székhelyüket, ahol nagyjából a háború végéig, 1945 áprilisáig maradtak.

A világégés után Fritz Brocksieper 'Brocksieper Freddie" néven szervezte újra a zenekart, amely 1945 után egy ideig az amerikai megszállási övezetben működő stuttgarti és ludwigsburgi klubokban húzta a talp alá valót. Bár soha nem sikerült megszabadulniuk a "Goebbels bandája" bélyegtől, Templin nagy karriert futott be, s az ARD német közszolgálati televízió egyik alapítója lett. Schwedler későbbi életútjáról egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot: egyesek úgy tudják, Bajorországba költözött és üzletemberként kereste a kenyerét, mások szerint pedig az Egyesült Államokba emigrált a hatvanas években. Bárhogyan is történt, a Charlie és a bandája az egyik legkülönlegesebb zenei örökséget hagyta maga mögött a 20. században.