A lovagi hadviselés utolsó nagy csatája

2014. február 24. 10:01 Németh Máté

Korábban

A lovagi hadviselés veresége

A két oldalról a Ticino folyó által határolt Pavia 1524 októbere óta francia ostrom alatt állt. A támadók közel 25 ezres seregében több ezer svájci és német zsoldos is szolgált. A király Paviától néhány kilométerre északra verte fel főhadiszállását az itt lévő vadaskert közepén épült vadászkastélyban, amelyet még a 14. században a korábban Milánót is uraló Viscontiak építettek. A franciák támadó hadműveletei - összesen 18 - rendre kudarcba fulladtak, miközben vészesen fogyott a puskaporuk. Az uralkodó ezért más módon is próbálta a várost bevenni. Így merült fel ötletként, hogy eltéríti medréből a Ticino folyót, ami végül nem sikerült, többek között a várvédők tüzérségi akciói miatt.

Ferenc hadserege 1525 februárjában került szembe a császári felmentő csapatokkal, amelyek létszáma közel azonos volt a franciákéval. V. Károly hadseregének haditanácsa némi vita után döntött úgy január elején, hogy Milánó helyett Paviánál ütköznek meg a franciákkal, bízva abban, hogy a várvédők kitöréssel támogatják majd őket. A franciák számára a vadaskertet övező fal, illetve a vidék sajátosságai, a patakok, vízmosások is védelmet nyújtottak. A két sereg a Ticino folyó bal partján állt fel egymással szemben, de hetekig nem történt komoly hadmozdulat.

A holtpontról végül a császári csapatokat erősítő, zsoldhoz már egy ideje nem jutó „landsknechtek” (zsoldosokból szervezett gyalogos haderő) miatt sikerült elmozdulni, amelyek kijelentették, hogy ha nem kapnak pénzt, vagy nem indítanak háborút március 1-ig bezárólag, hazamennek. Február 23-án a császári csapatok egy része éjjel átjutott a francia hadsereget védő vadaskerten, amely komoly meglepetést okozott ellenfelüknek, akik ekkor már nem számítottak támadásra, különösen nem a kőkerítésnél, amelynek őrzését éppen ezért nem is vették elég komolyan.

Az ostromlók azonban ágyúikat nem tudták átvinni a falon, így tüzérség nélkül kellett volna a francia tábort megrohamozni, amely viszont két tűz közé szorult: egyik oldalról a paviai helyőrség, a másikon pedig az itáliaiakból, spanyolokból, németekből álló császári hadsereg állt. I. Ferenc ágyútűz alá vette a falon átjutott csapatokat, amelyeknek az előretörése így megakadt. A komoly vereség kilátása azonban szertefoszlott, amikor a francia király elrendelte a lovassági rohamot, gondolván, hogy a császáriak kellőképpen meggyengültek ahhoz, hogy a lovagsereg végigsöpörjön rajtuk. A történelemben utoljára vezényeltek döntő rohamot lovagok egy ütközetben – a lovagi hadviselés szokásai szerint bátran, de fegyelmezetlenül tették ezt.

A lovassági roham teljesen sikertelennek bizonyult, a spanyol lövészeknek köszönhetően az offenzíva elakadt, a francia király német gyalogos egységét, a Fekete Sereget pedig a honfitársaikból álló „landsknecht” verte meg. I. Ferenc katonái között nagy zavar támadt, a császáriak muskétáikkal ritkították őket, jelentős részük pedig ezt megunva menekülésbe kezdett. Így tett az egyébként sértetlen hadtesttel rendelkező Alencon herceg is, aki a Ticino túlpartján keresett oltalmat, leromboltatva maga mögött a folyó hídját. Sok francia a királlyal egyetemben a bal parton maradt. I. Ferenc csapatából mintegy 10 ezer ember halt meg, több ezren pedig fogságba estek, köztük maga a francia király is, akinek felelőtlen döntése a lovasság rohamáról döntőnek bizonyult a harc kimenetele szempontjából. A király nem volt hajlandó a csatában ellenfeleként harcoló Bourbon herceg előtt letenni a fegyvert, amit végül az érkező nápolyi alkirály előtt volt kénytelen megtenni. V. Károly február 24-én nemcsak huszonötödik születésnapját ünnepelhette, hanem nagy riválisának vereségét is.

előző oldal következő oldal 3 / 4