Náci hatalomátvétel a sörcsarnokban

Bajor sör, lövöldöző Hitler, utcai randalírozások, kormányalakítás, húsz halott. Úgy is mondhatnánk, kulcsszavakban ennyi volt 1923. november 8-9-ének müncheni sörházpuccsa. De a pontosan kilencven évvel ezelőtti náci forradalmi kísérlet háttere, menete és következményei ennél jóval fondorlatosabb történetet rejt. Adolf Hitler, a fiatal párt vezérének puccskísérlete annak ellenére margóra szorított témája a történelemtanításnak, hogy a későbbi diktátor azt tekintette nemzetszocialista mozgalma genezisének. A puccs helyszínét nem Hitler választotta. Egy bajor szeparatista mozgalom tartotta a sörházban politikai nagygyűlését, amikor Hitler és fegyveresei a csarnokba rontva átvették a hatalmat.

1923: a válság éve

Az 1918-ban köztársasággá alakult Németország, vagy ahogy az alkotmányozás helyéről nevezni szokás: a „weimari köztársaság” temérdek problémával nézett szembe a háború után. A csillagászati összegű jóvátételt a háborúban kimerült gazdaság nehézkesen tudta csak fizetni, az új köztársaság támogatóinak pedig a monarchista és a jobb- és baloldali szélsőséges mozgalmakkal kellett felvenniük a küzdelmet.

1920 márciusában a Kapp-Lüttwitz-puccs (amelyben mellékszereplőként Hitler is részt vett) és a Ruhr-vidéki munkásfelkelés még nem rengette meg az új rendszert, de már a krízis előjelei megmutatkoztak: 1921-ben Matias Erzberger politikus, míg 1922-ben Walther Rathenau külügyminiszter vált merénylet áldozatává. Még a válaszul meghozott szigorú köztársaságvédelmi törvények sem érték el a várt hatást.

Az 1923-as év nyitányaként január 10-11-én a Jóvátételi Bizottság határozata alapján francia-belga katonaság szállta meg Európa legnagyobb nehézipari centrumát, a Ruhr-vidéket, mondván, hogy Németország nem teljesíti rendesen a rá kirótt természetbeni jóvátételt. Erre a berlini kormány passzív ellenállásra, azaz sztrájkra szólította fel a munkásokat, hogy a franciák még egy gramm acélt se tudjanak hazavinni a területről. A Ruhr-válság oldalvizén pedig Litvánia foglalta el a Memel-vidéket, a német nép himnuszában is büszkén hangoztatott keleti bástyáját. Több sem kellett a nemzeti indulatok felkorbácsolásához. Az infláció drasztikus méreteket öltött, emberek milliói küzdöttek súlyos anyagi gondokkal, tömegek ábrándultak ki a köztársaságból, ami a szélsőségek megerősödéséhez és szeperatista mozgalmakhoz vezetett.

Szeptemberben a nem hivatásos, bújtatott hadsereg, az ún. „Fekete Reichswehr” fordult a berlini kormány ellen, Szászország és Türingia kormányválsága birodalmi beavatkozást igényelt, október 21-én kikiáltották a független Rajnai Köztársaságot, 23-án Hamburgban a kommunisták és a rendőrök összecsapása több tíz halottat hagyott maga után, de felkelések törtek ki Aachenben, Koblenzben, Bonnban, Wiesbadenben, Trierben és Mainzban is. A nácik sörházpuccsa tehát nem az egyetlen és nem is a legnagyobb veszély volt, ami a köztársaságot fenyegette 1923 őszén.

Fesztiválmentes október Bajorországban

1923-ra a náci párt már 55 ezer tagot számlált, melyet kiegészített a hírhedt Rohamosztag, (Sturmabteilung – SA) a homoszexuális hajlamairól ismert Ernst Röhm vezette félkatonai alakulat. Utóbbit barnaingeseknek is nevezték, így a nácik szín-szimbolika szempontjából is porondra tudtak állni a vörösökkel szemben (a feketét Mussolini feketeingesei már „lefoglalták”). Az SA zavargásai már 1921-től fejfájást okoztak a párt vezetőinek, akiket – Hitlert is – emiatt rövid időre börtönbüntetésre ítéltek.

A nácik azt tervezték, hogy Mussolini 1922. októberi hatalomátvételéhez hasonlóan ők is a fővárosba masíroznak. Így lett a jelszó, a Marcia su Roma példájára a Marsch nach Berlin (néhol: Marsch auf Berlin). A krízis évében Hitlerék már május 1-jén megpróbáltak egy puccsot előkészíteni, de fegyverhez alig jutottak, és a várt társadalmi reakció is elmaradt: az ünnepséget sör és kolbász békés fogyasztásával töltötték az emberek jó bajor szokás szerint. Az SA-nak mindössze kisebb utcai verekedésekre futotta.

A náci mozgalom nemcsak az akkor 15 ezer fős Rohamosztagát tudhatta maga mögött. A félkatonai szervezetekből szeptemberben megalakult Német Harci Szövetséget (Deutscher Kampfbund) is Hitler, illetve a náci mozgalomba lépett I. világháborús „sztár-tábornok”, Erich von Ludendorff vezették. Eközben úgy nézett ki, hogy Bajorországban, a náci mozgalom hazájában kifogják a szelet Hitlerék vitorlájából. Szeptemberben a kormány beszüntette a Ruhr-vidéki passzív ellenállást, és Gustav von Kahrt, a volt bajor miniszterelnököt nevezte ki állami főbiztosként Bajorország élére. Mellette állt Otto von Lossow tábornok, a birodalmi hadsereg (Reichswehr) bajor részének parancsnoka és von Seisser a tartományi rendőrség főnöke.

E befolyásos triumvirátus nem titkolta Berlin-ellenességét. Ők a bajor lokálpatriotizmus harcosai voltak: végső célként a bajor Wittelsbach-dinasztiát kívánták a tartomány élén látni, visszaadva a bajorok önállóságát. Míg a nácik a weimari köztársaság megdöntését a jobboldali nagynémet birodalmi elgondolás jelszava alatt, addig a „bajor triumvirátus” a bajor szeperatizmus ellenfeleivel való leszámolás miatt akarta. Bajorországban tehát két, egymással rivalizáló Berlin-ellenes forradalmi irányzat szerveződött.

A tartomány és a főváros között a konfliktus 1923 októberében kiéleződött. Amikor Friedrich Ebert birodalmi államfő a szétesés megakadályozására rendkívüli állapotot rendelt el, Bajorország ellenállt. 18-án a Völkischer Beobachter („Népi Figyelő), az NSDAP lapja gyalázkodó hangnemben írt Ebertről és Seeckt tábornokról, a hadvezetés fejéről. A berlini kormány erre felszólította Lossow tábornokot, hogy tiltsa be a lapot, ám ő megtagadta az engedelmességet a „marxista befolyás alá került birodalmi kormánytól”. Az események tovább eszkalálódtak: Lossow tábornok  törvényszerűen kövtkező felmentését most von Kahr hagyta figyelmen kívül, ráadásul Lossow feleskette a bajorországi Reichswehrt a bajor tartományi alkotmányra.

Von Kahrék szintén meghirdették az Auf nach Berlin! jelszavát, Lossow tábornok pedig hadgyakorlatot rendelt el. Ekkor a nácik és Hitler úgy döntöttek, hogy nem várhatnak tovább, meg kell ragadniuk az alkalmat és meglovagolni a bajor „forradalmat”, maguk mellé állítva a puccsistákat.

A sörházban

A magyar történelemtanításban elterjedt „sörpuccs” megtévesztő kifejezés, mert az eseményre nem egy kocsmában, hanem egy tömeggyűlésekre is alkalmas müncheni sörcsarnokban került sor (ilyen helyen gyűlést tartani ma is szokás a német politikában). November 8-ára hirdették meg ugyanis a bajor puccsisták naggyűlésüket a müncheni Bürgerbräukellerbe, ahol von Kahr Vom Volk zum Nation („A néptől a nemzetig”) című előadását hallgatta a tömeg, amelynek soraiban ott voltak München vezetői is. Az ötezer főt befogadó, zsúfolásig telt csarnokot hirtelen 600 SA-milicista vette körül, majd Hitler néhány vezetőtársával berontott a terembe.

Az előadókat az ajtó csapódása szakította félbe, majd Hitler fölpattant egy székre, mire többször a mennyezetbe lőtt, (egy másik visszaemlékezés szerint egyik segédje adta le a lövéseket). „A nemzeti forradalom kitört!” – kiáltotta a dermedt csendbe a későbbi Führer. „A bajor és a berlini kormányzatot eltávolítottuk a helyéről, és azonnal új kormányzatot alakítunk. A Reichswehr és a rendőrség barakkjait elfoglaltuk. Mindkét  fegyveres szerv csatlakozott a szvasztikához” – folytatta a valótlan állítások áradatát Hitler, amivel a bajor vezetőket akarta kész helyzet elé állítani. Ezután egy, a Rudolf Heß által már előre előkészített terembe mentek, ahol tíz perc alatt megejtették a kormányalakítást Kahrékkal. A három kényszerű szövetséges később azt állította, hogy mellüknek szegezett fegyverrel kényszerítették ki belegyezésüket, de időnyerés céljából mindenesetre együttműködtek.

A terembe visszatérő újdonsült „kormánytagok” döntését feszülten várta a tömeg, amelyet addig Hermann Göring felügyelt SA-kommandósaival. Hitler a feszült figyelmet fokozta azzal, hogy szinte suttogva kezdett el beszélni, majd fokozatosan váltott harsogó szónoki hangnemre. Beszédével sikeresen maga mellé állította a sörházban összegyűlt tömeget. Leváltottnak kiáltotta ki a bajor és a berlini kormányt, illetve Ebert államfőt. A tartomány kormányzójának von Kahrt,  kormányfőjének München rendőrfőnökét, egy bizonyos Pöhnert javasolta. A központi nemzeti kormány vezetését Hitler maga vette át, a hadsereg élére pedig Ludendorff tábornokot állította. Lossownak és Seissernek a hadügyi, illetve a rendőri tárcát ajánlotta a központi kormányban.

Az újdonsült „kormány” a színpadon bemutatkozott, és az érintettek Hitlerék támogatását nyilvánították ki. „A holnapi napon vagy győz a német nemzeti forradalom, vagy halottak vagyunk” – zárta teátrális beszédét, amelyet viharos tapsorkán fogadott. Retorikájában már október 14. óta használta a „Győzelem, vagy halál” jelszavát. Hitler jól használta ki a bajor lokálpatriotizmust is: végre a bajor Münchenből, és nem a poroszországi Berlinből dönthetik el Németország sorsát.

A puccs sikertelensége

Bár Hitler a sörözőben győzött, de a bajor triumvirátus tagjait szabadon engedte, akik így kiadhatták parancsaikat a fegyveres erőknek – és azok nem a Berlin elleni masírozásról szóltak. Az SA ugyanis csak München középületeit és legfontosabb hivatalait szállta meg, de Hitler nem számított Kahrék „árulására”, így a rendelkezések kiadására alkalmas központokat nem lepték el. A Rohamosztagosok ehelyett zsidóllenes utcai randalírozásokban élték ki magukat az éjszaka.

November 9-én, amely napot Hitler az 1918. novembere óta tartó „nemzeti forradalom” döntő napjának harangozott be, a puccsisták túszul ejtették a leváltott bajor kormányt és a városi tanácsot. Ezután Ludendorff javaslatára a Bajor Védelmi Minisztérium elfoglalására indultak. A Hitler és Ludendorff vezette katonás menetoszlopban, zászlókkal vonuló NSDAP-, SA- és Német Harci Szövetség-tagok, valamint a hozzájuk csatlakozó civilek – mintegy 2-3000 ember – a déli órákban érték el az Odeon-teret, amely a fent említett Feldherrnhallenak adott otthont. Itt azonban egy Kahrékhoz lojális bajor rendőri-katonai góc állta útjukat. Az első két kordonon még vér nélkül átjutottak, de az épület előtt a menetelők von Godin rendőrhadnagy parancsnoksága alatt álló rendfenntartókba ütköztek.

Máig nem tudni pontosan ki kezdte a lövöldözést, mindkét fél később a másikat okolta. Ami tény: az egy percig sem tartó tűzpárbajban 14 menetelő és 4 rendőr vesztették életüket, számosan megsérültek. További két puccsistát a katonai körzetparancsnokság előtt lőttek agyon. Röhm nem sokkal később megadta magát, Göring súlyos sérülésével Ausztriába menekült, míg Ludendorff vérbeli katonaként ügyet sem vetve a záporozó golyókra, menetelt előre, amíg a katonákba ütközve azok őrizetbe nem vették. Hitlert a mellette lévők lerántották, így csak a válla ficamodott ki, majd az SA orvosa tuszkolta autójába, hogy Staffelseebe szállítsák egy Ernst Hanfstaengl nevű barátjának villájába. Mután szertefoszlott a reménye, hogy valaki továbbszökteti, a ház úrnőjének kellett lebeszélnie az öngyilkosságról. Hitler nem sokat bújkált: két nappal az Odeon-téri csata után rátalált a rendőrség és letartóztatták.

A sörházpuccsistákat hazaárulással vádolták 1924. márciusában kezdődő perükben, de Hitlerék ügyesen kihasználták, hogy a nyilvánosság előtt beszélhetnek és a weimai rendszer elleni propagandaszónoklataik ellen már-már az ügyészeknek kellett védekezniük. Mindenesetre furcsa jelenet lehetett, amikor a müncheni Népbíróság előtt ismét szóba hozta, hogy neki kellene kancellárnak lennie.

A baloldali összeesküvőkre kiszabott súlyos ítéletekkel szemben Ludendorffot felmentették, míg Hitler – az összes vádlott közül a legsúlyosabbat –, ötévi börtönbüntetést és 200 márka pénzbüntetést kapott. A bíróság még így sem igazolta Hitler igazi félelmét, ugyanis egyszerűen kiutasíthatták volna, mivel még csak ausztriai állampolgár volt. De nem tették, mivel a bíróság indoklása szerint „annyira németül gondolkodik és érez” (ez az osztrákok zöméről elmondható volt akkoriban).

Az elítéltek szabadságvesztésüket a Münchenhez közeli Landsberg börtönében töltötték. A börtönigazgató nem tette pokollá életüket, épp ellenkezőleg: szabadon érintkezhettek egymással, hódolóikkal találkozhattak, ajándékaikat átvehették. Hitler itt is előadásokat, szemináriumokat tartott, és rengeteget olvasott, képezte magát; itt mondta tollba a a Harcom (Mein Kampf) első kötetét is. Mikor tizenhárom havi fogság után, 1924 decemberében idő előtt szabadlábra helyezték, Hitler minden erkölcsi felelősséget magára vállalt a puccsért, amivel nemcsak párton belüli vezető szerepét, de mártíromságát is tetézte.

Az 1923-as év végére betiltották az NSDAP-t, Németország Kommunista Pártját és egy kisebb szélsőjobboldali pártot is, így konszolidálhatta magát a weimari rendszer. A börtönből kiszabaduló Hitler is újragondolta tételét az eredményes történelemformáló kisebbségekről és 1925-ben újjászervezett pártja a demokratikus választások útját választotta a hatalomra jutáshoz. 1933 után a nácik minden évben megemlékeztek a sörházpuccs „hősi áldozatairól”, melyek közül az utolsónak Gustav von Kahr mondható, akit elért Hitler bosszúja: 1934. júniusában az SS gyilkolta meg.