Volt-e véleményszabadság a 80-as évek Magyarországán?

A nyolcvanas évek második felében egyre jobban a figyelem középpontjába kerültek a szabadságjogok. Az emberi jogok alkotmányos deklarációja ellenére hiányoztak mind a politikai, mind pedig a jogi garanciák, amelyek biztosították volna e jogok gyakorlati érvényesülését. A politikai, társadalmi és gazdasági változások minden addiginál nyilvánvalóbban a felszínre hozták a pártállam álságos viszonyulását a szabadságjogokhoz. A politikai intézményrendszer és a jogrendszer fokozatosan alakult át, és ebben a folyamatban kiemelkedő szerep jutott a szabadságjogok elméleti és gyakorlati szinten is „jogállamivá” válásának. A nyolcvanas években a hivatalos tájékoztatáspolitika mellett megjelent a „második nyilvánosság”, és elismerést nyert az a megállapítás, hogy „az útkeresés joga is része a szocialista demokráciának”.

A felértékelődő információszabadság

Hogyan változott meg fokozatosan a véleményszabadság politikai és jogi környezete? Mi volt a háttere és a jelentősége az 1986-ban született sajtótörvénynek, majd az 1989 elején meghozott, egyesülési jogról és gyülekezési jogról szóló törvényeknek? Milyen hatása volt a „társadalmi közérzetre” az MSZMP KB 1987. július 2-i határozatának és az erre alapuló gazdasági-társadalmi kibontakozásról szóló kormányprogramnak? Mi volt az állambiztonsági szervek szerepe abban a folyamatban, amely a „rendszer tűrőképességét” puhatolta? Hogyan kezelték a „konstruktív társadalmi kritikát” és az „ellenséges ellenzéki” tevékenységet? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a tanulmányban.

A tág értelemben vett szólás- és véleményszabadság a kommunikációs jogok egész sorát öleli fel, a kommunikációs jogok anyajogaként is szokás nevezni. Magában foglalja mind az egyének, mind pedig a közösségek önkifejezésének a jogát, valamint az információszabadságot, amely igencsak felértékelődött a nyolcvanas években Magyarországon. Az információszabadság egyfelől jogot jelent a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez, másfelől az egyének azon jogosultsága is beletartozik, hogy privát életüket illetően maradjanak átláthatatlanok a hatalom számára, sőt az is, hogy az állampolgárok tisztában legyenek azzal, hogy az állam mit tud, tudhat róluk. Az alapjognak a sajtószabadság is része, amelynek szintén számos eleme van.

Témánk szempontjából a közérdekű adatok megismeréséhez való jog kerül az előtérbe, nevezetesen az előbbi fordítottja, az, hogy az állam legyen átlátható a polgárai számára. Az állampolgárok akkor élhetnek igazán a szólás- és véleményszabadság jogával, ha van kellő információjuk, amiről szabadon, következményektől való félelem nélkül véleményt mondhatnak. Az egyéni önkifejezés jogán túl a másokkal együttesen (kollektívan) gyakorolt szólás- és véleményszabadság sajátos formája a gyülekezési és egyesülési jog is, amelyek szintén akkor töltik be rendeltetésüket, ha ismeretek birtokában a csoportok a hatalom tudomására hozhatják egyes folyamatokról az álláspontjukat.

A kommunikációs alapjogok e széles spektrumát egészen másként közelíthetjük meg a pártállami és másként a jogállami keretek között. Az Alkotmánybíróság a rendszerváltás után kimondta, hogy a szabad kommunikáció a társadalom fejlődésének a motorja, amely azt jelenti, hogy a fejlődéshez egyaránt szükséges a káros és hasznos nézetek megjelenítése is. Jogállamban természetesen van jelen a szabad kommunikáció, de diktatúrában éppen ez jelent nagy veszélyt a hatalom fenntartására. Az információnak a társadalom különböző rétegeiben történő szabad folyása a pártállam hatalmát aláássa, így nem kívánatos annak elősegítése, sőt a hatalom egyik fontos biztosítéka e szabadságjog érvényesülésének visszaszorítása, akadályozása, illetőleg manipulálása.

A szocialista alkotmányok ennek megfelelően eleve megszorító értelmezést adtak az emberi jogoknak, és a jogrendszerből is hiányoztak azok a jogi garanciák, amelyek biztosították volna érvényesülésüket. A jogi garanciák hiányán túl az egész politikai berendezkedés a zárt társadalom erősítését szolgálta, és a jog a politika eszközeként a párt által meghatározott direktívákat volt hivatott normatív formába önteni. Az Alkotmánybíróság 1994-ben a levéltári iratokkal kapcsolatos határozatában megállapította, hogy az államhatalomban betöltött szerepe miatt – eltérően a jogállamban működő pártoktól – a Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Szocialista Munkáspárt de facto közhatalmat gyakorolt. A pártállam tájékoztatáspolitikája stratégiai fontosságú terület volt, az információk – mind a közérdekű, mind a privát szférát érintő információk – birtoklása, valamint a közvéleménynek és a nyilvánosságnak a hatalom érdekei szerinti befolyásolása a rendszer fő támaszát jelentette.

A fentiekből az következne, hogy „hivatalosan” a pártállamon nem kérhetjük számon a jogi garanciákat. Mindezek ellenére a pártállami alkotmányok alapjogi rendelkezéseit érdemes megvizsgálni. Egykori kedves tanárom az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán nem sokkal a rendszerváltás előtt azt tanította nekünk, hogy nem az a lényeg, hogy legyen szólásszabadság, hanem az, hogy legyen szólás után is szabadság. Ugyanis a Nyugat felé fontos volt annak elhitetése, hogy a szocialista rendszerben az emberek szabadok és elégedettek. A deklaratív alkotmányos megfogalmazások részei voltak a jogrendszernek, és ez indokolja, hogy bizonyos értelemben mégiscsak elvárjuk a jogi garanciákat (volt szólásszabadság), azonban éppen az alkotmányos helyzet és a párt omnipotens szerepe rendkívül nagy teret engedett a szűkítő jogértelmezésnek (nem volt szólás utáni a szabadság).

"A dolgozók érdekeinek megfelelően"

A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény elfogadásakor az I. fejezet deklarálta, hogy az állam „védi a magyar dolgozó nép szabadságát és hatalmát”, és a „szocialista építésre” szervezi a „társadalom erőit”. A VIII. fejezet az állampolgárok jogai és kötelességei címmel alapjogi katalógust tartalmazott, és ebben kimondta, hogy a Magyar Népköztársaság „a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezés szabadságát”. Majd hozzátette azt is, hogy az „állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsátja a szükséges anyagi eszközöket”.

Míg az 1949-ben elfogadott szöveg csak „állampolgárok jogairól” szólt, és nem tartalmazott általános megállapításokat az alapjogokról, addig az Alkotmány 1972-ben történt átfogó módosításakor deklarálták, hogy a „Magyar Népköztársaság tiszteletben tartja az emberi jogokat”. A következő bekezdés azonban már ismét „csak” állampolgári jogokat említett, mégpedig kimondva, hogy azokat „a szocialista társadalom érdekeivel összhangban kell gyakorolni”, és a jogok gyakorlása „elválaszthatatlan az állampolgári kötelességek teljesítésétől”. Ezzel a megszorító értelmezésre alapot adó megállapítással lényegében kodifikálták az addig kialakult gyakorlatot, és a „szocialista társadalom érdekei” általános megfogalmazás továbbra is nyitva hagyta az önkényes jogértelmezés kapuját. Minthogy ekkor került bele az Alkotmány szövegébe az is, hogy a „munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”, nyilvánvaló volt, hogy a marxista–leninista eszmerendszer immáron a tételes jogban kodifikált felhatalmazással eleve behatárolja a szólásszabadság mozgásterét.

Egy további bekezdésben egyidejűleg azt is rögzítették, hogy a Magyar Népköztársaságban „törvény állapítja meg az állampolgárok alapvető jogaira és kötelességeire vonatkozó szabályokat”. Ez a szakasz jogi garanciát is jelenthetett volna, de mivel az egész politikai rendszer változatlan maradt, és az állam ideológiailag elkötelezett volt, nem jelentett a gyakorlatban védelmet, és a törvényes garancia csak elvi lehetőség maradt a nyolcvanas évek második feléig. Az 1972-es alkotmánymódosítás úgy változtatott a szólásszabadság megfogalmazásán, hogy a „Magyar Népköztársaság a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot”. Elhagyták azt a részt, amely biztosította volna a dolgozóknak az anyagi eszközöket e jog érvényesüléséhez, tehát bizonyos értelemben szigorodott az alkotmányos szabályozás. Erre a szakaszra hivatkozva akár papírhiány miatt is akadályozhatták a sajtó működését.

Ezt követően az 1989. január 10-i alkotmánymódosítás érintette ismét a szólás- és véleményszabadság alapjogát, mégpedig az Alkotmánybíróság felállításával egyidejűleg kimondták, hogy „a Magyar Népköztársaság biztosítja a szólásszabadságot és a sajtószabadságot” (64. §). Ebben már nem szerepelt a „szocializmus” és a „nép” érdekeire való hivatkozás; a későbbiekben látni fogjuk, hogy miért nem. További módosításként került bele az Alkotmány szövegébe az is, hogy „az egyesülés és a békés gyülekezés joga mindenkit megillet”. Az egyesülési és gyülekezési alapjog korlátjaként rögzítették, hogy e jogok gyakorlása „nem sértheti a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjét”. Itt már a tényleges jogi garanciák felé mutató lépés volt annak kimondása, hogy az egyesülési és gyülekezési jog „gyakorlására vonatkozó részletes szabályokat törvény állapítja meg”. Ekkor már nyíltan a jogállam megteremtése volt a cél, így ez a módosítás az átmenetet segítette ezekben a hónapokban, és az alkotmánymódosítással együtt el is fogadták az egyesülési jogról és a gyülekezési jogról szóló törvényeket.

Változás 1989-ben

Ezután az alapjogokkal kapcsolatban általános érvényű változás az 1989. október 23-án, a köztársaság kikiáltásakor, a tartalmát tekintve új alkotmány kihirdetése során következett be. A jogállamivá átalakított Alkotmány 8. § (1) bekezdése kimondta, hogy „a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége”. A (2) bekezdésben azt rögzítették, hogy „alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat kizárólag alkotmányerejű törvény állapíthat meg”. A jogok lehetséges korlátozására vonatkozó nemzetközi egyezményekből átvett szöveget a (3) bekezdésben deklarálták, miszerint „alapvető jog gyakorlása csak alkotmányerejű törvényben megállapított olyan korlátozásoknak vethető alá, amely az állam biztonsága, a belső rend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy mások alapvető jogainak és szabadságának a védelme érdekében szükséges”.

A módosított Alkotmány 61–63. §-a tartalmazta a kommunikációs jogok új megfogalmazását. Először azt rögzítették, hogy „a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze”, majd pedig azt, hogy „a Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát”. Külön paragrafust szenteltek a gyülekezési jognak és az egyesülési jognak. A kollektív joggyakorlás garanciájaként kimondták, hogy „a Magyar Köztársaság elismeri a békés gyülekezés jogát és biztosítja annak szabad gyakorlását”. Az egyesülési jogot pedig úgy határozta meg, hogy „a Magyar Köztársaságban az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van a törvény által nem tiltott célra szervezeteket létrehozni, illetőleg azokhoz csatlakozni”. Majd az is belekerült a szövegbe, hogy „politikai célt szolgáló fegyveres szervezet az egyesülési jog alapján nem hozható létre”.

Láthatjuk, hogy a köztársaság kikiáltásának napján elfogadott alkotmányszövegben a szólásszabadság és a véleményszabadság összekapcsolódott a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való joggal is. Ez újdonság volt a pártállami alkotmányos megfogalmazásokhoz képest. Az is új volt, hogy a „szabad véleménynyilvánítás” kifejezés megjelent az alkotmányszövegben, immáron expressis verbis deklarálva, hogy szabad másként gondolkodni és annak hangot is adni. Ezeket az alapvető változásokat a közjogi rendszerváltás tette lehetővé, az alapjogi alkotmányos rendelkezéseknek már egy demokratikus jogállamban kellett funkcionálniuk.

Amint az Alkotmánynak a fent bemutatott módosításaiból látszik, a nyolcvanas évek második felében – más jogterületekhez hasonlóan – a kommunikációs alapjog-csoport is fokozatosan vált jogállamivá. Ezekben az években a pártállami keretek között fokozatosan megjelennek a jogállamra jellemző, vagy legalábbis abba az irányba mutató, átmeneti jellegű intézkedések. A folyamatok egyre inkább felgyorsulnak, és a különböző döntéshozatali mechanizmusokban konkrét formát öltenek. Kulcsár Kálmán igazságügy miniszter 1989-ben az Országgyűlés plenáris ülésén azt mondta, hogy „a jogállam megteremtése folyamat”.

Ez a mondat a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslat vitája során hangzott el, mivel az Alkotmány módosításával egyidejűleg zajló, egyesülési jogról és gyülekezési jogról zajló vita során a képviselők választ vártak arra a kérdésre, hogy mi is a jogállam. Ezek a jogalkotási események markánsan a jogállamiság jegyeit viselték magukon, és erről nyíltan beszéltek már a törvényhozásban is. A folyamat azonban már néhány évvel azelőtt elkezdődött, és az átmeneti szabályokból végül jogállami normák lettek. Ezt a folyamatot próbáljuk meg nyomon követni az alábbiakban a parlamenti jegyzőkönyvek, a korabeli szakirodalom, a politikai rendőrség parancsnoki értekezleteinek iratanyaga és néhány konkrét esetet felölelő állambiztonsági dosszié elemzésével.

Köbel Szilvia teljes cikke a Betekintő 2013/1. számában található