Aki Rákosit, Kádárt és Szálasit vádolta
Miskolczy Ágost életére a 20. század zaklatott magyar történelme többszörösen rányomta bélyegét. Az első világháború után elüldözött és egzisztenciájától megfosztott emberként e csapások után fel tudott állni, s hivatásnak tekintett munkája és közéleti-tudományos tevékenysége eredményeként eljutott az akkori társadalmi elitbe és az igazságszolgáltatási szervezet csúcsának közelébe. Ügyészi munkája során a század két totalitárius ideológiát hirdető és később ilyen államberendezkedést megvalósító politikai irányzata hazai vezetőivel szemben is eljárt.
Példátlan felelősségrevonás
Miskolczy Ágost életére a 20. század zaklatott magyar történelme többszörösen rányomta bélyegét. Az első világháború után elüldözött és egzisztenciájától megfosztott emberként e csapások után fel tudott állni, s hivatásnak tekintett munkája és közéleti-tudományos tevékenysége eredményeként eljutott az akkori társadalmi elitbe és az igazságszolgáltatási szervezet csúcsának közelébe. Mint a történeti alkotmányon nyugvó és általa maradéktalanul elfogadott konzervatív politikai és államrendszer védelmezője a törvényi keretek között mindent megtett annak megóvására. Ügyészi munkája során a század két totalitárius ideológiát hirdető és később ilyen államberendezkedést megvalósító politikai irányzata hazai vezetőivel szemben is eljárt.
A hatalomra jutott Szálasi Ferenc uralmát sérelem nélkül megúszta. A hazához való hűségét bizonyítva itthon maradt a számára nyitva álló külföldre távozási lehetőség ellenére. Ezt követően megélte mindannak a megsemmisülését, aminek a védelmét korábban szolgálta. Rákosi Mátyás bosszúja miatt elítélték, majd az általa korábban szakmai és közéleti tevékenysége során teljesen elutasított kommunista ideológia alapján létrehozott politikai rendszer kitelepítette, nyomorba juttatta, zaklatta. Egy hajdani világ ügyészeként és közéleti alakjaként a csúcsokat és mélységeket megjárt Miskolczy Ágost élete és sorsa egy olyan emberét példázza, amilyenben sokaknak volt része a múlt századi viszontagságos történelmünk során.
A Budapesti Népbíróság 1946. június 22-én hozott Nb.VII.3465/11/1945. számú ítéletével Dr. Miskolczy Ágost koronaügyész-helyettest népellenes bűntett miatt ötévi börtönre, hivatalvesztésre és politikai jogainak tízévi felfüggesztésére ítélte. A magyar igazságszolgáltatás történetében példátlan, hogy az ügyészi szervezet ilyen magas beosztású tagjával szemben büntető felelősségre vonásra került sor. Tanulmányommal arra kívánok válaszolni, hogy ki volt az elítélt, miért és hogyan jutott elítéltetésre, és mi lett a sorsa a szabadulása után.
A szekszárdi törvényszéken szolgáló Miskolczy Kálmán írnoknak és feleségének, Simonovits Annának Ágoston Mihály nevű gyermeke 1883. december 17-én született Szekszárdon. Diákkorától tudatosan készült a büntetőjogászi pályára, így 1902–1905 között a budapesti tudományegyetem jogi karán tanult. Képzését 1906-ban Kolozsváron fejezte be, s az egyetemet az akkoriban még nem általános doktori cím megszerzésével, jogtudori oklevéllel zárta. Tanulmányai eredményeként művelt, nyelveket tudó, a társadalom kérdései iránt érdeklődő személlyé vált.
Igazságügyi szolgálatát 1906-ban a Szekszárdi Királyi Törvényszék joggyakornokaként kezdte. E beosztásban 1908-ban a paksi járásbíróságon is dolgozott, majd 1909. decemberi jegyzői kinevezését követően áthelyezésre került a szabadkai törvényszékhez. A bírói-ügyvédi vizsga letétele után az itteni királyi ügyészséghez nyert 1914-ben alügyészi, 1916-ban pedig ügyészi kinevezést. Pályájának megalapozása után 1914-ben Budapesten Dvorzsák Máriával kötött házasságot, amelyből nem származott gyermek.
Miskolczy Ágost életének első törését a magyar állam első világháború utáni összeomlása kapcsán szenvedte el, amikor Szabadkát a szerb csapatok 1918. november 13-án elfoglalták. A békeszerződés előtt már kész helyzetet teremteni kívánó megszállók hűségeskü letételére szólították fel a magyar szervek alkalmazottait, ahhoz kötve további foglalkoztatásukat. A magyar államhoz hű, az esküt letenni nem akaró bírákat, ügyészeket a megszállók erőszakkal eltávolították szolgálati helyükről, s többnapi fogva tartás után 1919. február hó 7-én kiutasították a városból. Az egy kis csomagban a legszükségesebb ingóságaikat magukkal vivő, a demarkációs vonalon átdobott, Szabadkáról elűzött igazságügyi tisztviselők a törvényszék elnökének utasítására a szomszédos kiskunhalasi járásbíróságon jelentkeztek, s ideiglenesen a fogház helyiségeiben kerültek elhelyezésre.
Az igazságügy-miniszter ezt követően, 1919 márciusában Miskolczyt a kalocsai ügyészségre rendelte kisegítő szolgálatra, ahonnan a viharos időket élő fővárosba, a Budapesti Államügyészségre került.
Miskolczy Ágost pályája ezt követően folyamatosan felfelé ívelt: 1921-ben ügyészségi alelnöki címet, 1926-ban fizetési csoportemelést kapott, 1927-ben a Budapesti Királyi Ítélőtábla bírája, 1930 novemberében a Budapesti Királyi Főügyészség főügyész-helyettese lett. 1939 márciusában ért pályafutása csúcsára, amikor a legmagasabb rangú közvádló, a koronaügyész egyik helyettesévé nyert kinevezést.
Hírnevet szerzett magának
Miskolczy Ágost a fővárosba kerülése után a politikai jellegű büntető ügyekben való közreműködésével, közéleti és sajtószerepléseivel szerzett magának hírnevet. A korszakban kiemelt figyelmet kapott a politikai rendszer büntetőjogi védelme. Az 1918–19-es megrázkódtatásokból született rendszer autoritatív elemeket tartalmazó polgári parlamentarizmus volt, ahol az uralkodó konzervatív politika alapját a keresztény-nemzeti gondolat, állami és jogi berendezkedését pedig a jogfolytonosságon és a Szent Korona-eszmén nyugvó alkotmányosság jelentette. Az e mércétől eltérő politikai felfogással és a megváltoztatására törekvő cselekedetekkel szemben keményen fellépett az államhatalom, mivel ezek – Miskolczy megfogalmazása szerint – „egyenesen az alkotmány, az állami szervezet és a társadalmat fenntartó intézmények és erkölcsi elvek ellen irányulnak”, s az elkövetők „egy csapásra szeretnék felfordítani az állami és társadalmi rendet”.
A politikai vonatkozású ügyek mindig a kormányzat figyelmét élvezték. A királyi ügyészséget irányító igazságügy-miniszterek felfogása szerint a tárcavezetőnek az „országos érdekű bűnügyekben ismernie kell a tényállást, és az ő kötelessége, hogy ennek megfelelő utasítást adjon”, ezért maguknak tartották fenn a minisztérium büntetőjogi osztálya politikai ügyekre vonatkozó munkájának irányítását.
Azt, hogy mely tényállások tartoztak e körbe, többször meghatározták azon igazságügy-miniszteri rendelkezések, amelyek az „ország nyugalmát veszélyeztető bűncselekmények erélyes üldözésére” hívták fel az ügyészségek figyelmét. Alapvetően az 1878:V. törvénycikkel (tc.) meghatározott büntető törvénykönyv (Btk.) I–VI. fejezeteiben foglalt bűncselekmények s ezek között „különösen […] a tulajdon intézménye és a földbirtokos osztály”, továbbá a nemzetiség, hitfelekezet elleni izgatás, lázítás, valamint az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. tc.-ben (Rendtv.) meghatározott szerteágazó tényállások voltak súlypontjai a „politikai természetű” bűnözésnek.
Ezen, a korszakban gyakran alkalmazott törvénycikket illetően a Kúria leszögezte, hogy „az állam és társadalom törvényes rendjét minden olyan mozgalom vagy szervezkedés ellen védi, amely a rendnek erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányul. Ha tehát valamely mozgalom vagy szervezkedés ilyen erőszakos felforgatást tűzött ki célul maga elé, úgy az az 1921: III. t.c. rendelkezéseinek súlya alá esik, tekintet nélkül arra, hogy milyen a politikai színezete és tekintet nélkül arra is, hogy esetleg nem politikai, hanem gazdasági vagy egyéb érdekek szolgálatában áll”. Az Igazságügyi Minisztérium (IM) az általános irányításon túl az egyedi ügyekben is utasításokat adott az ügyészség számára a mikénti eljárásra.
Az úgynevezett politikai bűncselekmények jelentős része valamilyen sajtótermékben megjelent írással valósult meg. A büntetőpolitika felfogását hűen mutatja Miskolczy azon megfogalmazása, amely szerint a „nyomtatott betű veszedelmet” jelenthet a „közerkölcsiség és a belső rend” szempontjából, ezért az uralkodó eszmerendszertől eltérő írások megalapozhatták a szerzők, kiadók büntetőjogi felelősségét.
A királyi ügyészség feladatai közé tartozott a sajtóról szóló 1914:XIV. tc.-en és a 2500/1914. M. E. rendeleten alapuló, a felelősséget utólagosan vizsgáló sajtóellenőrző tevékenység: ennek során a bemutatott kiadványok „sajtórendészeti köteles példányait közvádlói szempontból ellenőrzés alá” vette, melynek eredményeként számos eljárást indult az IM szoros felügyelete alatt. A sajtóügyekre vonatkozó előírások megkövetelték a haladéktalan jelentést, az eljárás minden lényeges mozzanatáról, az intézkedések tervezetéről az értesítést. Az adott ügyben csak a minisztérium utasítása szerint lehetett eljárni. Sajtóügyekben a Btk., a Rendtv., illetve más törvény tényállásai miatt osztály vagy állam elleni izgatás, kormányzó megsértése, a magyar állam vagy nemzet megbecsülése elleni bűncselekmény, szeméremsértés, vallásgyalázás minősítéssel számos eljárás indult. Miskolczy Ágost működése során ezen jogszabályi közegben a politikai bűnügyek egyik előadójaként számos esetben járt el a nyomozások során, készített vádiratokat és látott el vádképviseletet.
Habzó szájjal szidalmazta a kommunistákat
Ezen eljárások a 20-as években jellemzően az 1918–19-es forradalmak, illetve a proletárdiktatúra eseményeiben részt vevő személyek ellen, továbbá a kommunista jellegűnek tekintett megnyilvánulások miatt folytak. Így például 1920 júniusában Miskolczy felségsértés, lázadás, izgatás és személyes szabadság megsértésének bűntetteivel vádolta Hajdu Pál és Boros F. László újságírókat, mivel 1918 decemberében tagjai lettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának lapja, a Vörös Újság szerkesztőségének, és „ezzel a tevékenységükkel elősegítették azt, hogy megbuktatták a magyar államnak a népképviseleti rendszeren és a miniszteri felelősség elvén alapuló alkotmányát.
Külön vádolta az ügyészség Hajdu Pált azon cikkek miatt, amelyeket a Vörös Újságban írt III. Internacionale és más egyéb hangzatos címek alatt.” (Miskolczy egy későbbi írásában az „ország szellemi, erkölcsi és politikai színvonala szempontjából […] csőcseléknek nevezhető társadalmi rétegnek” minősítette az 1918. őszi, 1919. tavaszi események szereplőit.) Ugyancsak ő volt az ügyész 1924-ben a szociáldemokrata párt egyik régi vezetőjének, az emigrációból hazatért Weltner Jakabnak 1919 márciusában a tanácsköztársasági hatalomátvétel előkészítésében való részvétele miatti felségsértési és lázadási ügyében.
Miskolczy számára az egyik – a későbbi éveit döntően meghatározó – eljárást az 1925 októberében a tanácsköztársaság volt népbiztosának, az illegális kommunista párt egyik vezetőjeként álnéven visszatért, majd elfogott Rákosi Mátyás elleni per lefolytatása jelentette. A per előkészítése során Rákosit október 8-án, majd társait is kihallgatta. A szükséges iratszerkesztéseket követően Miskolczy az IM döntésének megfelelően lázadásra irányult szövetkezés bűntette miatt az 1925. november 14–16-án statáriális bíróság elé állított Rákosi és társai – köztük Weinberger (később Vas) Zoltán – elleni tárgyaláson képviselte is a vádat. A Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék döntésével végül rendes eljárásra utalt ügyben a bíróság 1926. augusztus 4-i ítéletével Rákosit az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló bűntett miatt nyolc és fél év fegyházra ítélte, míg Weinberger nyolc évet kapott (ezt később az ítélőtábla hat évre mérsékelte).
E perekben Miskolczy mélyen elítélte a kommunista pártok világszervezetét, a III. Internacionálét, amelynek „lényege nem más, mint nyílt hadüzenet a világ rendje ellen”. A szolgálatába „szegődöttjeit az egész emberiségre veszedelmes gonosztevőknek kell tekinteni, s az ellenük való küzdelemben az államokba tömörült társadalmaknak minden jogos és hatályos fegyvert fel kell használni”. Vádja szerint az e szervezet és az államnak nem tekinthető Szovjet-Oroszország megbízásából tevékenykedett vádlottak a „magyar alkotmány összetörését, a magyar társadalmi rend megsemmisítését, a magyar kormánynak helyéről való eltávolítását célozták”.
Szenvedélyes vádbeszédeiben 1925. november 16-án a „kultúra és a civilizáció védelmét kérte a vádlottakkal szemben”, 1926. július 27-én pedig kijelentette, hogy az a vádlott, aki „kommunista mozgalmat csinál, az nemcsak a magyar állam fölforgatására szövetkezik, hanem hazájával szemben hűtlenséget is elkövet”, a hirdetett „osztályharc nem egyéb, mint testvérgyilkosság”, aki pedig arról beszél, az „hazafiatlan, testvérgyilkos és társadalmi felforgató”. (Miskolczy az eljárás kapcsán 1925. november 6-án egy tájékoztatót is készített a Külügyminisztérium sajtóosztálya részére A bolsevik világpropaganda hazai és külföldi vonatkozásaiban a lázadás bűntettével vádolt Rákosi Mátyás és társai vallomásai, lefoglalt okiratok és sajtótermékek alapján címmel.)
A perek fővádlottjainak, Rákosinak és Vasnak a visszaemlékezései szerint Miskolczy az eljárások során a „legnagyobb gyűlölettel” kezelte őket, „habzó szájjal szidalmazta a kommunistákat”, s „goromba rágalmakat” hangoztatott ellenük. (Vas Zoltánnal 1927-ben előadó bíróként is találkozott, amikor a hatósági közeg elleni erőszak miatti első fokú ítéletét súlyosbította az ítélőtábla.)
A jobboldalt sem kímélte
Miskolczy Ágost feladatkörében a kormányzat szélsőjobboldali ellenfeleivel szemben is eljárt, így 1922-ben ő vezette azt az eljárást, amely a második nyugat-magyarországi felkelés vezetőivel (például Héjjas Iván) szemben indult tiltott toborzással elkövetett lázadás címén. (Ez a mozgalom veszélyeztette az országnak a Bethlen-kormány által célul tűzött bel- és külföldi stabilizációját.) Ebből az időből származott Miskolczy és gróf Bethlen István miniszterelnök ismeretsége. Ennek eredményeként a kormányfő sérelmére 1926. június 10-én a genfi népszövetségi palotában egy magyar emigráns által elkövetett bántalmazás miatti eljárásban 1927-ben ő képviselte a sértettet a svájci bíróság előtt. Miskolczyt főügyész-helyettesi kinevezése után Bethlen a Miniszterelnökségre rendeltette sajtóügyekkel foglalkozó büntetőjogi szakértőként, amely tevékenységéért többször támadták a szociáldemokrata képviselők a parlamentben.
A berendelés után eredeti munkájához visszatért főügyész-helyettes az 1930-as években is számos politikai perben járt el a Budapesti Királyi Ítélőtáblán. Így Miskolczy volt a vádló 1933 októberében az őszirózsás forradalom Nemzeti Tanácsa elnökének, a külföldről hazatért Hock Jánosnak az emigrációja alatt külföldön megjelent cikkei alapján indult, nemzetgyalázás miatti másodfokú perében, ahol vádbeszédében elítélte az „októbristákat”, akik „felborították az ezeréves alkotmányt”. 1934-ben részt vett a szociáldemokraták balszárnyához tartozó neves orvos és társadalomtudós, a Társadalmi Szemle című folyóiratot szerkesztő Madzsar József államfelforgatás bűntette miatti ügyében, a felmentő törvényszéki, majd ítélőtáblai döntéseket támadva.
A rendszer fő ellenségének tekintett kommunisták elleni eljárásokban ekkoriban is többször részt vett. Így találkozott ismét korábbi vádlottjával, mint a Rákosi Mátyást a Tanácsköztársaság alatti szerepei miatt felségsértés, gyilkosságra felbujtás és más bűntettek miatt elítélő, az 1935. február 8-i életfogytiglani fegyházbüntetést kiszabó törvényszéki ítéletet jogerőre emelő 1935. július 1-jei ítélőtáblai eljárás ügyésze. Ekkor az első fokú döntés súlyosbításaként halálbüntetést indítványozott. (A perben a védelem eredménytelenül kérte Miskolczy tanúkénti kihallgatását annak megállapítására, miért nem indíttatott meg ez az eljárás még 1926-ban Rákosi elfogása után, kitől kapott utasítást arra, hogy a már elkészített vádiratot ne nyújtsa be.)
Ezt megelőzően június 1-jén pedig egy kommunista fiatalok szervezkedése miatti eljárásban volt a másodfokon eljáró ügyész: a Csermanek (később Kádár) Jánost mint I. rendű vádlottat kétévi fegyházra és társait az állam és társadalom rendjének erőszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló bűntett miatt elítélő törvényszéki döntés elleni eljárásban a büntetés súlyosbítását indítványozta az ítélőtáblának. Az viszont helyben hagyó ítéletet hozott, amit Miskolczy tudomásul vett. (E napon volt az a másodfokú tárgyalás is, amikor a Csermanek ügyétől elkülönített, szintén elítélt másik ifjúkommunista, Sebes György elleni eljárásban találkozott annak védőjével, a későbbiekben a saját bűnügyében is szerepet kapott Dr. Domokos József ügyvéddel.)
Az 1930-as évek közepétől a politikai rendszert egyre inkább szélsőjobbról érték támadások a megerősödő, az addigi berendezkedést kétségbe vonó hungarista, nemzetiszocialista, nyilas- és kaszáskeresztes mozgalmak részéről, amelyek tevékenysége miatt számos büntetőeljárás indult. Miskolczy Ágost ezen perekben is szerepelt.
Szálasit is elítélte
A szélsőjobb egyre ismertebb vezetőjével, Szálasi Ferenccel szemben a Budapesti Királyi Ügyészség 1937–38-ban többször emelt vádat; az első fokú ítéleteket követő fellebbezési eljárásokban általában Miskolczy volt az ügyész. Az izgatás bűntette miatti, 1937. november 18-i ítélőtáblai tárgyaláson tartott beszédében leszögezte, hogy a „politikai bűnperekben nem lehet feladata sem a vádhatóságnak, sem az ítélkező bíróságnak, hogy a társadalmi, politikai vagy gazdasági problémák fölött bírálatot gyakoroljon”. A perben csak annak megítéléséről lehet szó, hogy a „vádlott megsértette-e a nemzet egésze érdekében alkotott jogi intézményeket”. Mivel Szálasi cselekményeivel megszegte a büntető törvényt, így elítélésére megalapozottan került sor. A nyilas vezető elleni 1938. május 20-i perbeszédében pedig kijelentette, hogy „aki gyűlöletet szít, az nem szolgálja a haza érdekeit”.
Az államfelforgatás vádjával kapcsolatos eljárásban Miskolczy 1938. július 5-i beszéde szerint Szálasi céljai, szándékai zavarosak, de az megállapítható, hogy az „ezeréves magyar alkotmány megváltoztatását kívánja”, így mozgalma „veszélyezteti az állam és a nemzet törvényes rendjét”, s ezért indítványozta a törvényszéki ítéletnél súlyosabb minősítést és büntetést. Az ennek helyt adó, a vádlottat az állami és a társadalmi rend erőszakos megsemmisítésére irányuló bűntettben elmarasztaló és ezért háromévi fegyházzal sújtó ítélőtáblai döntés után a főügyész-helyettes azonnal indítványozta a vádlott letartóztatását, melyet az ítélőtábla el is rendelt. A tudósítás szerint ekkor Miskolczy „maga elé szólította Szálasit”, és közölte, hogy a kényszerintézkedést azonnal foganatba veszi, ezért az őrök a fogházba viszik.
A hungarista mozgalom egyik főideológusával, Málnási Ödönnel – akivel a sors majd később ismét összehozza – szembeni, annak A magyar nemzet őszinte története című könyve miatti nemzetrágalmazás jogcímén 1938. március 11-én folyt perében kijelentette, hogy a mű állításai a „magyar nemzet ezer éves történetének gerincét és súlypontját” jelentő „morális erő”, az alkotmány elleni támadások, amelyekért az első fokú ítélet súlyosbítását indítványozta.
Miskolczy Ágost nemcsak a két szélső politikai irányzat, hanem más, a kormányzat által ellenségesnek nyilvánított eszmék hirdetői elleni perekben is részt vett: így egyaránt vádlója volt a nemzeti-konzervatív Szabó Dezső Szélsőségek rendszere című műve, továbbá a népi írók közé tartozó Illyés Gyula Rend a romokban c. verseskötete „romboló hatású” izgatásnak minősülő tartalma miatti ítélőtáblai eljárásoknak. Szerepelt a korszak alapintézménye, az egyház elleni támadásnak számító megnyilvánulások, például a Szent Jobbot sértő nyilatkozat, vagy – az unitáriusok kivételével – a keresztény felekezetekkel szemben tett dehonesztáló kijelentések miatti perekben is. Az utóbbi kapcsán 1934. május 11-én mondott vádbeszédében leszögezte, hogy a bíróságok „nem theológiai vagy történelmi fórumok, amelyek ilyen kérdésben érdemlegesen dönthetnének. A büntetőtörvény nem foglalt állást az egyes hitfelekezetek esetleges theológiai vitáiban, csupán biztosítani kívánja a felekezetek közötti békét.”
E kitüntetett, a korabeli társadalmi, politikai rendet érintő ügyek mellett Miskolczy Ágost a köztörvényes bűncselekmények miatti eljárásokban ugyancsak részt vett, mint ahogy koronaügyész-helyettesként szintén eljárt mindkét ügycsoportban.
Tevékenysége a nyilas hatalomátvétel után
Miskolczy Ágost sikeres életének a második világháború végének történései vetettek véget, amelyek új körülmények közé sodorták. 1944. október 16-án német támogatással volt vádlottja, a nyilas pártvezető Szálasi Ferenc vette át a hatalmat, amelynek közzétételére a 3667/1944. M. E. rendelettel került sor. A hatalomváltás jeleként az 1944. november 15-én kelt 4070. M. E. rendelet minden közszolgálati alkalmazottnak állásvesztés terhe mellett, nyolc napon belül előírta a „Hungarista Munkaállam iránti hűsége és feltétlen odaadása bizonyságául” a nemzetvezetőre való eskü letételét.
A fővárosban e napokon belül megtörtént, így a Kúrián november 21-én, míg a Koronaügyészség tagjai még ezt megelőzően esküt tettek a volt ügyvéd, nyilas országgyűlési képviselőből lett új igazságügy-miniszter, Dr. Budinszky László kezébe. A nyilas uralom alatti területeken a bírák és ügyészek jellemzően letették a megkövetelt esküt, hiszen kizárólag fizetésükből éltek, s „másként illetményeiket nem kapták volna meg, és vagyontalanságuk miatt ez okból létfenntartásuk veszélyeztetve lett volna”. Mint később Miskolczy is mondta, az esküt mindenki „kényszer hatása alatt letette, ennek megtagadása a köztisztviselőt köztudomás szerint állásától fosztotta volna meg”.
Budapestnek a szovjet hadsereg általi egyre fenyegetőbb körülzárása miatt a nyilas kormányzat 1944. november 14-én elrendelte a központi állami szervek, köztük a Kúria Nyugat-Magyarországra költöztetését. A legfőbb bírói szerv elhelyezésére Sopron törvényszéki épülete került kijelölésre. Dr. Mendelényi László koronaügyész 1944. december 5-én beszüntette a Koronaügyészség budapesti működését, és mivel ő nem akart Sopronba menni, négy helyettese közül a rangidős Dr. Kéler Bélát küldte, hogy a kitelepült Kúria mellett ő lássa el a szükséges közvádlói teendőket. Kélernek az év végével esedékes nyugdíjazására hivatkozása miatt a koronaügyész végül a rangban második Miskolczy Ágostot jelölte ki az elmenetelre.
A koronaügyész-helyettes – bár tartott a hatalomra került Szálasi bosszújától, de mint olyan közhivatalnok, aki nyilatkozata szerint az „államhatalom és a nemzet szolgája” – ezen utasításnak eleget téve, feleségét a fővárosban hagyva, a kúriai bírák egy részével Sopronba utazott. Később, 1944. december 20-án Kéler is megérkezett ide, azonban súlyos megbetegedése miatt semmit nem tevékenykedett. A Sopronban így hivatali felettes nélkül maradt Miskolczy feladatairól Szemák Jenő kúriai elnök rendelkezett. A városban 1945-ben a Kúria két közönséges bűnüggyel kapcsolatos tárgyalást tartott, ahol Miskolczy járt el a közvád képviselőjeként.
Mivel Kéler Béla március végével nyugdíjazásra került, Szálasi helyette az ugyancsak Sopronba érkezett – Miskolczynak a Budapesti Királyi Főügyészségen 1937 júniusától munkatársát – Dr. Temesváry Gyula főügyész-helyettest nevezte ki 1945. március 27-ével koronaügyész-helyettessé, aki még aznap letette esküjét Szemáknak. (Temesváry egyébként 1937. szeptember 9-én Szálasinak az ítélőtáblán tartott izgatás miatti fellebbezési tárgyalásán ugyancsak a terhére lépett fel, első fokú büntetésének súlyosbítását indítványozva.)
A szovjet hadsereg nyugatra törésével a nyilas hatalom kilátástalan hadi helyzetbe került, emiatt szükségessé vált az országból való kitelepülés megszervezése. Budinszky 1945. február 20-án elrendelte az összes igazságügyi szerv és személyzet kitelepülését Németországba, személyenként egy olyan csomagot összeállítva, amely „egy ember által gyalog is elvihető”. Ennek megfelelően márciusban a kiürítési vonatra jelentkezhettek a bírák és ügyészek. A végrehajtást a nyilas párt és a csendőrség ellenőrizte.
A koronaügyész-helyettesek közül Kéler a kitelepülést választotta. Miskolczy és Temesváry azonban a kiürítési parancs ellenére sem távoztak Sopronból, s annak a szovjetek általi 1945. április 1-jei elfoglalása után visszatértek Budapestre. Miskolczy Ágost többnapi viszontagságos utazás után május 6-án érkezett meg, majd – miután háromszobás budai lakását az ostrom miatt romosan találta – 8-án szolgálatra jelentkezett a Kovács Péter koronaügyész-helyettes által vezetett Koronaügyészségen.
Nánási László teljes cikkét a Betekintő 2012/4. számában olvashatják.
