2022. ősz: Megrázó másnapok
ITT támogathatsz bennünket

Pecsétnyomók milliókért

2012. február 9. 13:51

A közelmúltban internetes árverésen rekordösszeget ért el egy tétel, amely az 1950-es évekből származó minisztériumi pecsétnyomókból és bélyegzőkből állt. Az eset kapcsán számos kérdés merült fel, ezek megválaszolására teszünk most kísérletet - olvasható Kurecskó Mihály cikkében a Magyar Országos Levéltár oldalán.

Az elmúlt hetekben egy internetes árverési portálon feltűnt aukció tartotta lázban a régiségek iránt érdeklődő közönséget. Az árverés tárgya 2 typarium (pecsétnyomó) és 20 bélyegző volt, vélhetőleg az 1950-es évek első feléből. Az aukció érdekessége, hogy a licitálás során 2 millió Ft-ot is kínáltak a tárgyakért, végül mégis 1,5 millió Ft-os árnál zárták le a licitet. Az eladó, saját bevallása szerint, egy lomtalanításnál találta a tárgyakat és úgy gondolta, érdemes megmenteni, egy gyűjtő kezébe juttatni azokat. A licit során többen hozzászóltak a témához, egyesek javasolták, hogy közgyűjteménybe kellene adni a bélyegzőket, mások viszont az azokkal való visszaélés lehetőségére hívták fel az eladó figyelmét. Jelen írásunkkal nem kívánunk állást foglalni a tárgyak értékével kapcsolatban – minden annyit ér, amennyit fizetnek érte. A fórumon felmerült kérdések és problémák azonban néhány érdekes kérdés szélesebb körű bemutatására késztettek bennünket.

A magyar írásbeliség gyakorlatában a viaszpecsét, egészen a 19. századig, egy irat hitelesítésének nélkülözhetetlen eszköze volt. Egy irat – illetve az abban megfogalmazott jogi tény – hitelességét kétségbe lehetett vonni pusztán a pecsét hiánya, illetve sérült volta miatt. Ennek következtében alakult ki az a gyakorlat, hogy az eredeti iratot többször hitelesített átírás formájában megerősíttette az adományt kapó fél (magánszemély, vagy közösség pl.: település). Bár már Zsigmond király (1387-1437) is aláírta olykor az általa kiadott okleveleket, mégis, az abban foglaltak csak megpecsételésük pillanatában váltak jogi ténnyé, mai szóhasználattal élve: „emelkedtek jogerőre”.

A többnyire viaszpecsét-lenyomat készítésére használt typarium (pecsétnyomó) egy negatív, fémbe vésett ábrát és/vagy feliratot tartalmazó tárgy, amelynek tükörképe (a pozitív kép) a felolvasztott viaszba (vagy puha fémbe) nyomva jelenik meg. A viaszpecsét-lenyomat hátránya, hogy igen sérülékeny. A viasz az évtizedek, évszázadok alatt eltörik, vagy lepereg a papírról, pergamenről. E tulajdonságának köszönhetően a 19. század második felétől egyre jobban háttérbe szorult használata, különösen a közigazgatásban – helyét átvette a bélyegző. A bélyegző sajátja, hogy a megjeleníteni kívánt ábra, felirat kiemelkedik a nyomó síkjából, azt festékpárnába nyomva a festék a kiemelkedő részt festi meg. Az így megfestett bélyegzőt papírra nyomva kapjuk a bélyegzőlenyomatot. A bélyegzőhasználat korai időszakában még elterjedt volt a pecsétnyomó mintájára készült fémbélyegzők használata, a 19. századtól azonban egyre inkább elterjednek a gumibélyegzők, amelyek sokkal könnyebben megmunkálhatók és olcsóbban előállíthatók, mint elődeik.

Az internetes árverésen értékesített pecsétnyomók és bélyegzők közül két pecsétnyomóról és egy bélyegzőről van pontosabb képünk, egyik sem mentes a problémáktól. A gumibélyegző felirata KOHÓ- ÉS GÉPIPARI MINISZTÉRIUM MINISZTERHELYETTES. A bélyegző közepén a korona nélküli kiscímer, az úgynevezett Kossuth-címer látható. Ez a címer 1946-tól 1949-ig, majd 1956 októberétől 1957-ig volt használatban. A bélyegző biztos nem 1950 előtt készült, mert a a Kohó- és Gépipari Minisztérium 1950 decemberétől 1952 decemberéig, majd 1953 decemberétől 1980-ig működött, tehát ez a bélyegző – a Kossuth-címer használatából következően – 1956-1957-ben volt használatban.

A pecsétnyomók közepén az úgynevezett Rákosi-címer található. Az egyik felirata: A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NEHÉZIPARI MINISZTERE. A Nehézipari Minisztérium 1949-1950, 1953-1954, majd 1957-1980 közt működött, tehát az említett pecsétnyomó a 1949-1954 közötti időből származik, mert 1957-ben már a Kádár-címer lenne a typariumon. A másik pecsétnyomó felirata: MAGYARORSZÁG ÁLTALÁNOS GÉPIPARI MINISZTERE. Mivel az Általános Gépipari Minisztérium 1952 decemberétől 1953 júliusáig működött, ebből következik, hogy a második typarium ebből az időből való. Érdekessége ez utóbbi typariumnak, hogy köriratában nem az állam hivatalos megnevezését (Magyar Népköztársaság) tünteti fel. Sajnos a többi tárgyról (nagy valószínűséggel bélyegzőkről) pontosabb kép nem áll rendelkezésünkre. Az jól látható, hogy négyszögletes alakú bélyegzők vannak többségben. Nagy valószínűséggel ezek hivatalos irat hitelesítésére nem alkalmasak, mert a hivatalos bélyegzők – a pecsétnyomók hagyományos formájából eredeztethető tradíciónak köszönhetően – döntő többségükben kör, esetleg ovális alakúak.

A licithez kapcsolódó fórumon élénk vita bontakozott ki arról, hogy a pecsétnyomókat és bélyegzőket közgyűjteménybe kellene adni az esetleges visszaélések elkerülése céljából. A felmerülő kérdést kettéválasztva, először vizsgáljuk meg az esetleges visszaélésekkel kapcsolatos felvetést.

Látszólag könnyűnek tűnik egy pecséttel visszaélve iratot hamisítani, ez azonban mégsem olyan egyszerű. Kell hozzá korabeli papír, mivel a mai papírok összetétele egészen más, mint az ’50-es években készült anyagoké. Kell hozzá korabeli írógép, ráadásul az az írógép, vagy azokból az írógépekből egy, amely/ek abban az irodában volt/ak használatban, ahol a bélyegzőt is használták – ugyanis minden írógépnek vannak egyedi jegyei (az egyik betű kilóg a sorból, egy betűkapcsolat más távolságra van egymástól stb.), melyekkel pontosan beazonosíthatók. Pontosan kell tudni hamisítani a kiadmányozó (az iratot aláíró) személy aláírását, lehetőleg olyan tintával, amelyet az adott korban is használtak. E szükséges feltételek nagyrészének felismeréséhez már a fórumozók is eljutottak. Ami elkerülte a figyelmüket, ahhoz már a levéltáros szakma mélyebb ismerete szükséges. Az iratokat ugyanis a hivatalokban nyilvántartásba veszik, iktatják. Minden korszaknak megvan a maga iktatási rendszere, sajátossága, amellyel az egyes ügyek iratai visszakereshetők.

1949-ben vezették be országosan a közigazgatási rendszámos iktatást, majd 1951-ben a csoportszámos iktatást (ezek részletes ismertetésétől eltekintünk), amelyek – különösen hamisításra tölténő – alkalmazása mélyebb szakismeretet igényel. Utólag beilleszteni egy iratot bármely hivatal irategyüttesébe nehezen kivitelezhető, ugyanis, ha egy meglévő iktatószámot használunk fel, akkor az eredeti és a hamisított irat tárgyának meg kell egyeznie; az eredeti iratot eltávolítva kell a hamisított irattal kicserélni – ez az esetek egy részében nem kivitelezhető, mert a kiadmány (hivatalosan kiadott irat) fogalmazványa az előadói íven megtalálható.

Ha a tárgy meg is egyezik, de az iratban a belső feljegyzések (ún. pro domo-k) és kiadott irat közt ellentmondás van, az rögtön gyanút kelt a szakértők számára. A legnehezebb probléma az újkori hamisításoknál az úgynevezett tükröződő irat problémája. A 19., de különösen a 20. század jellemzője, hogy egy-egy kiadmány (különösen, ha tárgya olyan súlyú, hogy érdemes hamisítani) nem egy példányban készül, mivel több más szerv is illetékes az abban foglaltak megismerésére, így tehát hamisítás esetén az összes lehetséges helyen fel kellene kutatni az eredeti példányt és kicserélni hamisra. Jól példázza az újkori hamisítások nehézségét a következő linken megtalálható írás. Hozzáértő szem rögtön észreveszi a fent említett iktatószám hiányát.

A kérdés második részére visszatérve – közgyűjteménybe kellene adni a pecsétnyomókat és bélyegzőket – megint csak többoldalról kell megközelítenünk a választ. Először is tisztáznunk kell, hogy az iratok hitelesítésére szolgáló eszközök (pecsétnyomók, bélyegzők) egy szerv, személy vagy család irattárának részei lehetnek. Mivel itt minisztériumi eszközökről van szó, tehát kétségtelenül – bármilyen furcsán is hangozzék ez – köziratokról van szó. A hivatalok iratkezelésének működését az iratkezelési szabályzat és melléklete az irattári terv szabályozza. Minden esetben külön szabályozzák a bélyegzők nyilvántartását és kezelését, valamint a selejtezésükre vonatkozó eljárást – pontosan a lehetséges visszaélések elkerülése céljából (azonos korban könnyebb hamisítványt készíteni, mint visszamenőleg). A hivatali használatból kivont bélyegzőket, amennyiben az illetékes levéltár nem tart rájuk igényt, megsemmisítik. Már a középkorban is bevett eljárás volt, hogy a használatból kivont pecsétnyomót alkalmatlanná tették a további használatra – összetörték. Ez a hagyomány napjainkig megmaradt a pápai udvarban, ugyanis a pápa személyes használatában lévő pecsétgyűrűt, az úgynevezett halászgyűrűt, az egyházfő halálakor azonnal összetörik. Visszatérve a kérdéses tárgyakra azt kell megvizsgálnunk, képviselnek-e olyan értéket, hogy örök időkre megőrizzük azokat. A kérdés tisztázásához támpontot nyújt az 1995. évi LXVI. törvény, amely a következő módon definiálja a maradandó értékű irat fogalmát:

Maradandó értékű irat: a gazdasági, társadalmi, politikai, jogi, honvédelmi, nemzetbiztonsági, tudományos, művelődési, műszaki vagy egyéb szempontból jelentős, a történelmi múlt kutatásához, megismeréséhez, megértéséhez, illetőleg a közfeladatok folyamatos ellátásához és az állampolgári jogok érvényesítéséhez nélkülözhetetlen, más forrásból nem vagy csak részlegesen megismerhető adatot tartalmazó irat.

A fentiek alapján a kérdéses pecsétnyomókat és bélyegzőket nem tekintettük olyan tárgyaknak, amelyeknek közgyűjteményben lenne a helye, ugyanis sem információértéküket, sem hivatal-, művelődés-, politikatörténeti értékeiket, sem egyéb kvalitásaikat (esztétikai, ipar- és művészettörténeti) tekintve nem érték el a végleges megőrzésre szánt gyűjteményi darabok szintjét. Sajnos azt nem tudjuk biztosan, hogy a pecsétnyomók és bélyegzők hogyan kerültek ki az irattárakból – vélhetően az ’50-es években egy ott dolgozó vihette haza azokat. Rendes körülmények között a szokásos eljárással meg kellett volna semmisíteni őket, ahogy az a mai gyakorlatban is történik.

A Magyar Országos Levéltár V szekciójában (pecsétgyűjtemény) 1323 darab pecsétnyomó és bélyegző található. 2010-ben vásároltuk meg a szóban forgó pecsétnyomók leütési árának töredékéért azt a 113 darabból álló pecsétnyomógyűjteményt, amelyben két ókori szászánida pecsétkő is található.

A teljes cikk a Magyar Országos Levéltár oldalán található.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2022. ősz: Megrázó másnapok
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
9 945 ft 8 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár