Igazi édenkert volt a perui sivatag

2011. augusztus 19. 12:31

Brit tudósok szerint a ma kietlen és sivatagos Ica-völgy egykor gazdag mezőgazdasággal rendelkezett, azonban a fák kivágása miatt néhány évszázaddal később összeomlott a földművelés – olvasható a Vegetation History and Archaeobotany című szaklap egyik tanulmányában.

Korábban

Az Ica folyó mentén elhelyezkedő Ica-völgy ma már kietlen sivatag, egykoron viszont termékeny föld húzódott itt. Az őslakosok néhány évszázadon keresztül számos növényt termesztettek a hódítást megelőző időszakban, ám az intenzív földművelés az ökoszisztéma összeomlásához vezetett – állítja az elmélet atyja, David Beresford-Jones bioarcheológus.

A Cambridge-i Egyetem kutatója és csapata az i. e. 750 és i. sz. 1000 között lakott településekről begyűjtött növénymintákat analizálta. A növényi maradványok vizsgálatából a völgylakók táplálkozására következtettek, s három periódust tudtak rekonstruálni: a gyűjtögetés korszakát, majd a rá következő intenzív földművelést, végül az ismételt gyűjtést. Beresford-Jones szerint „a farmerek átléptek egy ökológiai küszöbértéket, és a változások visszafordíthatatlanná váltak”.

Az Ica-völgy földművelését a huarango fa tette lehetővé, mivel a növény gyökerei megkötötték a talajt, védelmezve azt az eróziótól, valamint biztosították a föld termékenységét a talaj nedvesen tartásával. A farmerek viszont kivágták a fákat, hogy így növelhessék a termőterületet, ezzel azonban a talajt megfosztották termőképességétől.

A térség korai lakosai egészen i. e. 100-ig csigákat és egyéb, a tenger által kínált táplálékot fogyasztottak, ekkor viszont feltűntek a mezőgazdaságra utaló növények, jelesül a tök, a manióka és a kukorica. Évszázadokon belül intenzívebbé vált a földművelés, a lakosság tápláléka pedig a chillivel és a babbal gazdagodott. Azonban a bőség kosarából nem vehettek örökké, ötszáz év elteltével a lakosság visszatért ősei táplálékához, a kígyókhoz és a tenger gyümölcseihez. Az egész ciklus folyamán az egyetlen változás csak a huarango fák eltűnése volt.

A talaj pusztulásának másik régészeti nyoma a festés során alkalmazott indigócserje használatának visszaszorulása, ugyanis az értékes növény csak a vízparton, a huarango árnyékában terem meg. Ma a táj kihalt sivatag, már csak az egykori csatornák körvonalai idézik fel a letűnt édenkert emlékét.