Reagan és Magyarország

Reagannek elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy sok amerikaiban a szabadságszerető, a függetlenséghez foggal-körömmel ragaszkodó nép képe alakuljon ki a magyarokról. „Ma egy felejthetetlen nap 30. évfordulóját ünnepeljük, 1956. október 23-áét, amikor Budapest népe – munkások, diákok, katonák – felkelt a kommunizmus és a szovjet elnyomás ellen, azért, hogy kivívja a szabadságot. Ma az idealizmus, a patriotizmus és a bátorság fényes példáját ünnepeljük, ami a magyar forradalom szabadságharcosainak halhatatlan örökségében öltött testet” – jelentette ki Ronald Reagan 1986. október 23-án, harminc évvel a magyar forradalom és szabadságharc után.

A harcos antikommunizmusáról ismert, a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevező (1983, Orlando), a marxizmus-leninizmust a „történelem szemétdombjára” küldő (1982, Westminster) republikánus politikus csodálta a végül a szovjet hadsereg által vérbefojtott magyar szabadságharcot, s számos olyan írása és beszéde ismert, amelyben az Egyesült Államok 40. elnöke méltatja a magyaroknak a szabadság iránti szüntelen vágyát.

Három nappal az 56-os események harmincadik évfordulója előtt 5555. elnöki kiáltványában Reagan kihirdette a Magyar Szabadságharcosok Nemzeti Napját, s egyben tisztelgett azok előtt, akik fellázadtak a kommunista diktatúra és a szovjet okkupáció ellen. „A magyar forradalom az emberek igazi forradalma volt. Motivációikban az életre, az imádkozásra, a békés munkára, a sorsunk meghatározására vonatkozó egyetemes emberi vágyak jelentek meg. A magyar forradalom mindörökké megcáfolta a kommunizmus azon állítását, hogy ez az eszme az embereket képviseli, s megmutatta a világnak, hogy a bátorság még mindig létezik, és azzal legyőzhető az igazságtalanság”.

A szabadságharcosok formula Reagan egész elnöki hivatali idejét végigkísérte: így nevezte például az Anastasio Somoza nicaraguai diktátor hatalmának megdöntésén fáradozó felkelőket, akik szerinte a dél-amerikai függetlenségi mozgalmak élharcosa, Simon Bolívar, valamint a francia ellenállók és a lengyel patrióták örökségét viszik tovább. A korábban csak elvétve használt kifejezés az 1985-ös State of the Union beszéd után az elnök retorikai kelléktárának egyik vissza-visszatérő elemévé vált, a harmadik világ országainak antikommunista felkeléseivel (pl. Afganisztán) kapcsolatos állásfoglalásaiban Reagan rendre ezzel a terminussal illette a szabadságért küzdőket, amivel a különböző mozgalmak ügyét próbálta legitimálni.

Reagan ennek megfelelően sokszor hozta fel a megszálló szovjet csapatok ellen küzdő magyar szabadságharcosok példáját a törvényhozás előtt, amivel egyrészt azt akarta elérni, hogy felébressze az amerikai képviselők lelkiismeretét, ha a nicaraguai kontrák kongresszusi támogatásáról volt szó. „Nicaragua szabadságharcosai ugyanarra a sorsra jutnak, mint a magyar ellenállók harminc éve, akiknek semmijük sem volt, mikor a szovjet páncélosokkal kezdett megküzdeniük” – jelentette ki 1986. március 3-án.

Horváth János közgazdászprofesszor, országgyűlési képviselő Edgar Whitecomb indianai kormányzó gazdaságpolitikai tanácsadó testületének elnökeként találkozott 1974-ben az akkor még a kaliforniai kormányzói posztot betöltő republikánus politikussal. Horváth felettébb tájékozottnak találta Reagant az 1956-os magyarországi eseményeket illetően. „Nem is ritkán olyan váratlan kérdéssel szakította félbe a közgazdasági fejtegetésemet: hogyan is volt a tüntetés a Parlament előtti téren? Ki hívta oda a 300 ezres tömeget? Miért lőtt az ÁVO az ottani tömegre október 25-én, és nem 23-án? Tényleg nem volt fegyverük a felkelőknek eredetileg? És további kérdések a Kilián laktanyáról, a Széna térről”. Horváth megjegyezte: az egymást közt folyó beszélgetésből kiderült, hogy Reagan nézete hasonlított ahhoz, amely Magyarországon akkor formálódott, „nevezetesen, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus általában nem olyan stabil, mint amilyennek látszik”.

Egyik 1978-as beszédében – két évvel azelőtt, hogy Reagant beiktatták elnöki hivatalába – Reagan kíméletlen őszinteséggel szólt az Egyesült Államoknak a világháború utáni rendezési folyamatban betöltött szerepéről: eszerint „miután felszabadítottuk Magyarországot a náci uralom alól, a teheráni pontok értelmében odaadtuk az oroszoknak”. A beszédben hosszan értekezik a Szent Koronáról, amelynek visszaadása „megdöbbentette” a magyar származású amerikaiakat, s főleg a magyarokat. A koronáról szólva megjegyzi, hogy annak „misztikus aurája” vallási és nemzeti értelemben is fontos a magyaroknak, azonban rosszallását fejezte ki amiatt, hogy a „mennyei áldást és legitimitást” megtestesítő ereklyét a Carter-adminisztráció egy „foglyul ejtett nemzet istentelen kommunista kormányának” adta át, amivel a kormány szerinte semmibe vette az emberi jogokat.

Reagan mindenesetre nagy jelentőséget tulajdonított a korona visszaszolgáltatásának, s ebben egy új korszak kezdetét, az amerikai-magyar kapcsolatok megerősödését látta. 1988-ban, Grósz Károly főtitkárnak a Fehér Házban történt látogatása után kiadott búcsúnyilatkozatban például így fogalmazott: „Főtitkár úr, az ön látogatása fontos sikernek minősül. Történelmi szakaszhatárt jelent az amerikai-magyar kapcsolatok új történetében, amely tíz évvel ezelőtt kezdődött meg, Szent István koronájának visszajuttatásával. (…) Mi, amerikaiak, nagy tehetségű embereknek tartjuk a magyarokat, olyan embereknek, akik jelentős mértékben hozzájárultak Amerikai fejlődéséhez is. (…) remélem, emlékezni fog arra, amit itt látott, egy olyan társadalom erejére, amely szabad, amely elkötelezte magát az alapvető emberi jogok mellett, s amely nyitott a különböző vélemények, mindenfajta tehetség előtt (…) Tudom, hogy ön az amerikai nép legjobb kívánságaival tér vissza hazájába”.

Reagan 1985. január 29-án a Havasi Ferenc (MSZMP PB tag, a KB titkára, országgyűlési képviselő) vezette delegációval való találkozásának másnapján a következőket jegyezte fel naplójába: „A magyar külügyminiszter rövid látogatáson volt itt. Magyarország baráti erőfeszítéseink célpontja, hogy egy kicsit elédesgessük őket a szovjetektől. Úgy tűnik, nem nagyon ellenkeznek”. Három évvel később, mikor Reagan személyében egy amerikai elnök 42 év után először fogadott magyar miniszterelnököt, a republikánus elnök így írt a Grósszal való találkozásról: „… Rövid szemtől szembe találkozó az Ovális Irodában, aztán plenáris ülés a Kormányzati Teremben & ebéd a Fehér Házban (a magyar Grósz miniszterelnökkel). Ő egy magyar Gorbacsov. Reformokat vezet be és bátorítja a magánbefektetéseket stb. Jól kijöttünk egymással”.

Reagan tehát már második elnöki terminusának első évében azon fáradozott, hogy szorosabba kösse a magyar-amerikai kapcsolatokat, (1986-ban és utána minden évben, üzenetet küldött a kongresszusnak, és szorgalmazta a Magyarország elleni kereskedelmi szankciók részleges feloldását), s ezzel lazítsa a Szovjetunióhoz fűződő szálakat. S mint Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet nemrégiben egy Reagant méltató beszédében felidézte, Grósz a washingtoni látogatás után újságírói kérdésekre válaszolva a következőket mondta: „Több demokráciát akarunk”.

A máig a legnépszerűbbnek tartott amerikai elnök alighanem a kelet-közép-európai rendszerváltásokban játszott szerepéért marad meg leginkább a magyarok emlékezetében. Reagan történelmi tette, hogy a fegyverkezési versennyel és kemény diplomáciával hozzájárult a kommunizmus bukásához, illetve a Szovjetunió széthullásához.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

9 945 ft 8 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­tél
Múlt-kor magazin 2020

• Zsófia főhercegné és Sisi
• Mátyás király anyja és feleségei
• Özvegysorsok a XVIII. században
• Elizabeth Taylor 40. születésnapja Budapesten
• Hét híres diktátor gyermekei
• A brit királyi család rettegett anyósai
• A Roosevelt-ház asszonyai
• Az utolsó cárnék
• A trompe l’oeil, a megtévesztés művészete