A magyar határvédelem története

A korai magyar határőrizet megszilárdítása és a határvédelem megszervezése I. (Szent) László király nevéhez fűződik. Emlékét a Határőrség mindig is megőrizte, ám ezen rendvédelmi szervezet két éve már nem létezik. Határok és gyepűk, az Árpádoktól Schengenig.

A gyepűktől Trianonig

A határok őrzése, védelme egyidős hazánkkal. Magyarországon a honfoglalás után megkezdődött a gyepűk kialakítása és a gyepűelvű államhatár a Magyar Királyság megszervezésének időszakára kialakult. I. (Szent) István király az elsők között szervezte meg a határvármegyéket és ezek őrzését. A korai magyar határőrizet megszilárdítása és a határvédelem megszervezése I. (Szent) László király nevéhez fűződik.

A gyepűk a lakatlan területek betelepítésével fokozatosan csökkentek, ám a kialakult határőri szervezetet a tatárjárás javarészt megsemmisítette. 1242 után az ország védelmére IV. Béla király kővárakat kezdett építtetni. A fokozatosan kialakuló végvári rendszer a 15. századtól az egyre erősödő török támadásokkal szemben óvta az ország déli határait.

Az országhatárok védelmének támpontjai a várak voltak, őrségük ellátta a határ biztosítását, az útvonalak ellenőrzését, a szomszéd ország határvidékének felderítését. Harci körülmények között portyázással, rajtaütéssel zavarták az ellenséget, és próbálták megnehezíteni behatolásukat országunk területére. Háborúban a lehetőségekhez mérten ellenálltak az ostromló csapatoknak. Sikert leginkább akkor érhettek el, ha felmentő sereg nyújtott hathatós segítséget.

Az ország három részre szakadását követően a korszak határőrei a végvári vitézek voltak, akik a török hódítók kiűzéséig nemcsak a magyar föld, hanem az egész keresztény Európa védelmében vívták hősies harcukat. A török hódítók kiűzése után Magyarország déli és keleti határain kialakultak a határőrvidékek, a katonai végvidék (Militärgrenze) látta el a határőrizeti feladatokat. Ez az Adriai-tengertől Erdélyig terjedő keskeny földrész, mely régebben Magyarországot a török birodalomtól elválasztotta.

A Határőrvidék feladata békében a határ védelme, a csempészet, a járványok terjedésének megakadályozása, illetve - a boszniai határ mentén - a kisebb nagyobb betörések visszaverése volt. A határőrezredek azonban, részt vettek a Monarchia háborúiban is. Mivel a határőrezredek a birodalom legkiválóbb és (a három székely ezred kivételével) legmegbízhatóbb egységei közé tartoztak, a bécsi kormányzat mindig számolhatott velük, mint az abszolutisztikus politika eszközeivel.

Magyarország szuverén államterülete is a határok kijelölésével alakult ki 1888-1910 között. Az állam területének pontosítása, a nemzetközi kapcsolatok kedvezõ alakulása új nemzetközi szerzõdések megkötését is igényelte és tette lehetõvé. Az önálló államterület létrejötte szinte automatikusan felvetette az államhatár átlépése feltételeinek megfogalmazását, valamint e feltételek betartásának ellenõrzését ellátó szervezet felállításának igényét. Az államhatáron szükségessé vált a határátkelõhelyek létesítése, szükségessé az egységes, a szomszéd országok által is elfogadott, a határ átlépésére feljogosító úti okmány megalkotása, valamint az átlépés jogszerûségét ellenõrzõ szervezet felállítása is.

A magyar országgyűlés 1903-ban törvényben szabályozta a határőrizet helyzetét. Az 1903. évi VIII. törvény31. §-a kimondja: “...a határrendészeti teendők ellátására állami határrendőrség állíttatik fel...”. A Határrendőrség volt az első korszerű magyar határőrizeti szervezet, amely a Belügyminisztérium alárendeltségében a viszonylagos önállósággal működő, konszolidált magyar állam szerveként létrejött. A szervezetnél - amely az első világháború végéig eredményesen működött - már megvalósult a határőrizet, határforgalom-ellenőrzés, idegenrendészet egysége.

A totális határőrizet bűvöletében

Magyarország határőrizetét a két világháború között a trianoni békeszerződés által megszabott lehetőségek befolyásolták. Mivel a belbiztonsági erők növelésétől az Antant nem zárkózott el, a magyar kormány engedélyt kapott arra, hogy a határok őrizetére felállítsa a Magyar Királyi Vámőrséget. A vámőrség a magyar haderő álcázott része volt, kvázi katonai szervezetben tevékenykedett, őrizte az államhatárt, biztosította a határvédelmet és a kishatárforgalom ellenőrzését, de vám feladatokat nem látott el. A vámfeladatokat a vámhivatalok végezték, a távolsági személyforgalom ellenőrzését pedig a Magyar Királyi Államrendőrség határszéli kirendeltségei látták el. Ezt a szervezetet 1932-től Magyar Királyi Határőrséggé szervezték át, majd 1938-ban határvadászok néven beolvasztották a honvédségbe.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1944-ben elhatározta a határőrség újjászervezését. A fegyverszüneti egyezmény megkötése után lehetőség nyílt a hadsereg és ezen belül a határőrség megszervezésére. Erre a trianoni határokon kerülhetett sor, ahol eddigre már nyomai sem maradtak a bécsi döntéseket megelőző határőrizeti rendszernek. Kezdetben a határőrség első alegységeit is spontán állították fel a Nemzeti Bizottságok, amelyek később megszűntek, vagy beolvadtak a határvadász alegységekbe.

A határőrség központi megszervezésére a Honvédelmi Minisztérium 1945. február 23-án kiadott 20.183 számú rendeletével került sor. A szervezési osztály a határőrség megszervezéséről szóló rendeletet a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagozatával konzultálva készítette elő. Kolesznyikov ezredes a SZEB nevében 1945. május 14-én jóváhagyta a határőrség eddigi tevékenységét, és közölte, hogy a SZEB a határőrség számára 5000 fős létszámot engedélyez; egy 27 határportyázó századból és 150 határportyázó őrsből álló határőrizeti szervezetet alakítottak ki.

1946 márciusában a SZEB elrendelte a magyar hadsereg létszámának 25 ezer főre történő csökkentését. A kormány az ország gazdasági helyzetéből kiindulva csak 20 ezer főnyi hadsereget kívánt fenntartani. A határvadász alakulatok átszervezéséről szóló HM Eln.kat.pol. 102.000/1946. intézkedéssel a határportyázó századokat kivonták a kerületi parancsnokságok alárendeltségéből, és az újonnan megszervezett Határőr Parancsnokság alá rendelték. A rendelkezésre álló fegyverzeti felszerelés és személyi állomány válogatott része a Határőrséghez került. Ezzel megtörtént egy kommunista vezetésű ütőképes „párthadsereg” kialakítása, amely szükség esetén felhasználható volt akár egy budapesti „reakciós zendülés”, akár egy esetleges katonai ellenállás letörésére.

A Határőrség parancsnokává Pálffy György ezredest, vezérkari főnökévé Németh Dezső alezredest, a nevelési osztály vezetőjévé Loránt Imre századost nevezték ki. A határőrség parancsnoka közvetlenül a honvédelmi miniszter alárendeltségébe tartozott, magasabb parancsnoki jogkörrel. A korábban a kerületi parancsnokságok alárendeltségében felállított 27 határportyázó-századból és az új erőkből 14 határvadász-zászlóalj - amelyek a középszintű irányítás mellett a képzés színterei voltak és személyi állományuk egyben a határőrizet manővertartalékát is képezte - 50 század és 250 őrs tagozódású szervezet jött létre, valamint egy vasútbiztosító ezred, később zászlóalj. Az átszervezés kapcsán a határőrség létszámát 9928 főre növelték.

A Minisztertanács 4.353/194 számú rendeletével 1950. január 1-jén a Határőrség kilépett a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségéből és az önállóvá vált Államvédelmi Hatóság része lett. 1951. február 1-jével a Határőrség átvette a határrendészet feladatkörének, állományának és eszközeinek zömét. Ezt követően a határforgalmi szerveket katonai szervezetekké alakították át, így a határőrizeti tevékenység egységes jelleget öltött, s a határőrizet katonai vonásai megmerevedtek, ami bizonyos változtatásokkal egészen a 80-as évek végéig működött. Az új szervezet átszervezését politikai érdekeknek alárendelve szovjet mintára hajtották végre. A Határőrség Országos Parancsnokságánál és a határőr kerületeknél megjelent szovjet tanácsadók részt vettek a tevékenység irányításában.

A Határőrség fejlesztésének új koncepciója nem jelentett mást, mint a szovjet határőrizeti modell maradéktalan átvételét. Így Magyarországon fokozatosan kialakult az un. „totális határőrizet”, ami – egyebek mellett – magával hozta az államhatár közeli területek letarolását, a határsávot, a robbanózárat és a többlépcsős határőrizetet. A „totális” határőrizet legszélsőségesebb formája 1951-52-ben a déli határszakaszon kialakult „se béke, se háború” állapota volt. Az itt diszlokált határőrcsapatokat a nyári táborozások során kötelékharcászatra képezték ki, amelynek szinte kizárólagos tárgyköreit a határvédelem, illetve az ejtőernyős deszant elleni harc kérdései képviselték.

Ezen időszak határőrizetét a törvényesség alacsony szintje, a korábbi gyakorlattól teljesen eltérő antihumánus módszerek és eszközök (lakosság-kitelepítés, aknazárak) is jellemezték.

A vasfüggöny tündöklése és bukása

Az 1956-os forradalom és szabadságharc nyomán a határőrség a Belügyminisztérium önálló fegyveres testületévé vált. A struktúra és a személyi állomány a régi maradt, néhány nem döntő módosítástól eltekintve. A Határőrség a rendszerváltásig 15-20 ezer fő között inggadozó létszámmal látta el feladatait. Működési területe a határ menti 5-10 km-es területsávra csökkent. A határsávval kapcsolatos korábbi korlátozásokat feloldották. Kialakult a Határőrség szervezetének feladatorientált felépítése. Az örsök látták el a „zöld határőrizetet”, a forgalomellenőrző pontok (FEP-ek) azaz határátkelőhelyek a határforgalom ellenőrzésére voltak hivatottak. Egy-egy régió FEP-jeit és őrseit a kerületparancsnokságok fogták össze, amelyek szakalegységekkel, gazdálkodó aparátussal is rendelkeztek. Az egészet a Határőrség Országos Parancsnoksága irányította, aamelyhez szakosodott kiképzőbázisok is tartoztak.

A határőrség országos parancsnoka a kevésbé hatékony műszaki zár helyett a Szovjetunióban alkalmazott SZ-100-as jelzőrendszer bevezetését szorgalmazta. Így 1965 augusztusában kísérleti jelleggel megépítették a csornai és a szombathelyi kerületek területén. Az SZ-100-as elektromos jelzőrendszer (EJR) a nyugati határszakasz legfontosabb irányainak lezárására, 50 km hosszúságban 10 őrs területén épült fel és 1965. december 15-én 17 órakor bekapcsolták a határőrizetbe. A kísérleti szakaszon szerzett kedvező tapasztalatok alapján a párt- és az állami vezetés az EJR továbbépítése mellett döntött.

Az újonnan letelepítet elektromos jelzőrendszer (EJR) és az államhatár vonala közötti területen 33 lakott település „ragadt benn”, melyek lakosainak és a hozzájuk látogató állampolgárok mozgása jelentősen korlátozásra került, csak a (zöld, vagy piros) határsávi engedéllyel lehetett belépni az így lezárt határsávba. Az EJR kiépítése 1970-ig valósult meg.

Az új EJR a biztonság növelése mellett is fokozta a határőrállomány leterheltségét. Ez abból adódott, hogy az EJR nemcsak emberi beavatkozásra, hanem műszaki-technikai hibákra, időjárási változásokra, vadállatok okozta jelzésekre is reagált. Évente átlag 1500-4000 esetben kellett emiatt az állománynak beavatkozni. A jelzések 2/3-a vadmozgások miatt következett be, a vadfogó kerítés nem bizonyult elégségesnek. A rendszer karabantartásához is sok emberre volt szükség, tetemes pénzt igényelt és jelentős mennyiségű földterületet is kivont a gazdaságból. Nem elhanyagolható negatív hatással bírt a jószomszédi kapcsolatok alakulására is. Érdekesség, hogy a érintkezést beadó, speciális drót, nyugatnémet cég gyártmánya volt.

A határőrizeti rendszerben jelentős változást hozott az a tény, hogy 1974-ben megszűnt a BM Karhatalom, aminek feladatait – a Rendőrség mellett – a Határőrségnek kellett átvennie. A lényegesen megnőtt ellátó – biztosító – kiszolgáló feladatok elvégzésére már kevésnek bizonyult, így jelentős fejlesztésre szorult az addigi „közvetlenzászlóalj”. Ennek következtében azonban nagymértékben torzult a Határőrség erőcsoportosítása: a határőrcsapatok jelentős része már nem a határtérségben diszlokált és tevékenykedett.

A világban és hazánkban zajló folyamatok következtében a 80-as években általánossá vált az egész világra érvényes magyar útlevél, kiszélesedtek a vízumegyezmények és jelentősen felfutott a határforgalom. Előtérbe került a kulturált tömegkiszolgálás fokozásának igénye. Ez további eltolódást indukált a határőrizet–ellenőrzési funkciók irányában. Így jelentős változások következtek be a határőrizet terén, aminek legeklatánsabb mutatói voltak az elektromos jelzőrendszerek, és az un. „vasfüggöny” lebontása, a határőrizet mélységének csökkentése, valamint a fegyverhasználat szigorítása. A már többször említett „Megerősített” szolgálat lényegében elhalt. Mint látható, a Határőrség feladatrendszere mind inkább elmozdult a koalíciós érdekek kiszolgálásától a nemzeti érdekek szolgálata irányába.

1987. október 5-én Székely János vőrgy., a határőrség országos parancsnoka a BM-hez terjesztett jelentésében vázolta az EJR-rel kapcsolatban felmerült aggályokat, kiemelve annak működési zavarait, a határőrök ebből következő fokozott leterheltségét, a növekvő pénzügyi terheket. Jelezte, hogy az elöregedett rendszert fel kellene újítani, ami azonban több százmilliós kiadást jelentene.

A Politikai Bizottság az 1989. február 28-i ülésen készült jegyzőkönyv szerint a Pol. Biz „Egyetért azzal, hogy a Határőrség a nyugati és a déli viszonylatban is az állampolgárokra vonatkozó korlátozó intézkedések megszüntetésével valósítja meg az államhatár eredményes őrizetét. Szükségesnek tartja a határsáv, a határvizekkel kapcsolatos korlátozások felszámolását, az elektromos jelzőrendszer megszüntetését és 1991. január 1-ig történő lebontását, nem tartja indokoltnak a nyomsáv fenntartását sem nyugati, sem déli viszonylatban.”

1989 augusztusára a vasfüggöny véglegesen leomlott, így hamarosan az EJR felszedése is megkezdődött. A Határőrség történetében 1989-től történelmi jelentőségű változások kezdődtek. A nyugati és déli határszakaszokon megszűnt a nyomsáv, lebontották az osztrák határon az elektromos jelzőrendszert.

1990-től megkezdődött a hivatásos határőrizet kiépítése és ezzel együtt a Határőrség szervezetének gyökeres átalakítása. Megszerveződött a tíz Határőr Igazgatóság, a Határőrség regionális irányító szerve, a nagy számban felvett hivatásos határőrök felkészítésére határőr szakközépiskolák jöttek létre. 1998 áprilisában az utolsó sorkatonák is leszereltek a Határőrségtől. Bővült a Határőrség feladatköre és folyamatosan megszülettek a határőrizetet szabályozó törvények. A Határőrség tevékenységét szabályozó jogi háttér végül az 1997. évi XXXII. számú, a határőrizetről és a Határőrségről szóló törvénnyel vált teljessé.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás jegyében a Határőrség 1998-ban megkezdte, és eredményesen folytatja a Schengeni Egyezmény által előírt határőrizeti feltételek teljesítésére való felkészülést. Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása után felmerült, hogy a folyamatok előrehaladtával már nem lesz szükség önálló Határőrségre, ezért előkészítették a Rendőrség és a Határőrség összevonásának tervezetét. A testület 2008. január 1-jén beolvadt a Magyar Köztársaság Rendőrségébe.