2021. nyár: Végzetes asszonyok
ITT támogathatsz bennünket

Szegregációtól a vébéig

2010. június 9. 10:01 Fekete István

1995-ben a teljes sportfelszerelésben pompázó Nelson Mandela és a dél-afrikai rögbi válogatott csapatkapitánya, a fehér Francois Pienaar összeölelkezése a saját rendezésű világbajnokság döntőjének megnyerése után azt jelentette, hogy a politikai egyesülés után elérkezett az idő a sportban felhúzott mesterséges falak lebontására. Hosszú utat járt be a szivárvány-nemzet, amíg 2004-ben Slepp Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) elnöke bejelenthette, hogy a fekete kontinens országai közül idén először Dél-Afrika rendezhet labdarúgó világbajnokságot.


A sporteseményeket érintő bojkottra való felszólítás és a különböző nemzetközi szövetségekből való kizárás igen bevett eszköznek bizonyult a 20. század folyamán. A Szovjetunió a két világháború között lényegében az összes „burzsoá” olimpiát bojkottálta, míg a norvég sportolók a náci megszállás alatt nem vettek részt olyan sporteseményeken, amelyek a Harmadik Birodalom égisze alatt kerültek megrendezésre.

Az Ír Kelta Szövetség ellenálló mozgalmai Nagy-Britannia számára okoztak presztízsveszteséget, de a legtöbbet citált példa a két hidegháborús világbirodalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kölcsönös bojkottra való felhívása, az 1980-as moszkvai, illetve a négy évvel később rendezett Los Angeles-i nyári ötkarikás játékokon volt.

Dél-Afrika gazdasági elszigetelése (dezinvesztíció) mellett a sportot érintő folyamatos nemzetközi bojkott legalább akkora károkat okozott Pretoria számára. Sok éven keresztül az 1948-ban hivatalos formába öntött, a feketék szegregációját kimondó törvénykezések ellenére a dél-afrikai sportolók sorozatban értek figyelemre méltó eredményeket a nemzetközi porondon. 1960-ban, Harold MacMillan brit miniszterelnöknek a „Változás szele” címmel a pretoriai törvényhozás előtt elhangzó beszédét követően egyszerre belső és külső nyomás nehezedett a fehér rezsimre, hogy hagyjon fel a feketék diszkriminálásával.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) csak 1970-ben szánta rá magát, hogy kizárja tagjai közül a rasszista országot, jóllehet már az 1964-es tokiói olimpián sem engedélyezte a kizárólag fehér atlétákból álló csapat elindulását. Montrealban több afrikai ország is visszamondta részvételét, az ellen tiltakozva, hogy az új-zélandi rögbi csapat korábban a dél-afrikaival mérkőzött meg. (a NOB két év múlva a szintén fehérek uralta Rhodesiának mutatott ajtót.)

A FIFA 1961-ban határozott a tagság felfüggesztéséről, de a szövetség brit elnökének Dél-Afrikába való látogatása után az ítélet hatályát vesztette. Az ország labdarúgó-szövetségének vezetősége eme nagylelkűséget úgy próbálta meghálálni, hogy kilátásba helyezte: az 1966-os angol világeseményre kizárólag fehérekből állót, míg a következő, mexikói tornára csak fekete játékosok alkotta nemzeti válogatottat fog küldeni – az ötletet természetesen azonnal visszadobta a FIFA, Dél-Afrika pedig újra a szövetségen kívül találta magát.

Amikor az afrikáner nyelv ellen protestáló diákok közül többeket agyonlőtt a dél-afrikai rendőrség, a FIFA a felfüggesztést kizárásra szigorította, s Pretoria többfrontos támadás alá került. A Dél-afrikai Sporttanács (SACOS) 1973-tól otthon, míg a Dél-afrikai Antirasszista Olimpiai Bizottság (San-Roc) az emigrációból próbálta aláásni a fehér rezsimet. Pretoria visszakozott, s igyekezett megteremteni azon feltételeket, amelyben fehérek és feketék – a faji korlátokat nem áthágva – könnyebben érintkezhetnek a sport területén. A Sacos erre így felelt: „Nemet mondunk a normális sportra egy abnormális országban”. A szervezet egykori elnöke, Joe Ebrahim szerint a sport deklarált célja az egész rendszer lebontása volt, a bojkott így a politikai küzdelem szerves részévé vált, amellyel Dél-Afrika totális elszigeteltségét sikerült elérniük.

A különböző sportágak szervezetei nem egységesen léptek fel Dél-Afrika ellen, de a két legnépszerűbb sport, a krikett és a rögbi ugyanúgy megsínylette a nemzetközi bojkottot, mint a tenisz, az atlétika, a golf vagy éppen az asztalitenisz. A dél-afrikai rögbi csapatot ugyan kizárták az első két világbajnokságról (1987, 1991), de az ország az apartheid ellenére is a nemzetközi szövetség tagja maradt, 1981-ben és 1984-ben pedig a különböző országok válogatottjai mérkőztek meg a csak és kizárólag fehér játékosokból álló válogatottal, amellyel világszerte óriási felzúdulást váltottak ki.

A krikett csapat, dacolva a nemzetközi intéssel, a nyolcvanas években ún. „lázadó” körutakat szervezett, a válogatott külföldi fellépéseire ugyanis szintén nemzetközi moratórium volt érvényben – ezt egészen 1990-ig háborítatlanul tehették. 1980-ban az ENSZ a rasszista rezsimmel kapcsolatban álló sportolói listát állított össze, amely ugyan nem vont maga után semmilyen retorziót, de morális nyomás alá helyezte az atlétákat, akiknek a nevüket csak akkor sikerült kitörölni a listáról, ha aláírtak egy olyan dokumentumot, amelyben vállalják: nem térnek vissza versenyezni az apartheid rendszer idején.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2021. nyár: Végzetes asszonyok
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár