A sárga veszedelemtől a kínai piacokig
Mikortól értesült először a hazai közvélemény napi szinten a kínaiakról, és a lektűrirodalmon kívül mit lehetett tudni a Távol-Keletről? Miért és mikor fordult a magyar pártvezetés és sajtó Mao ellen? A magyarországi Kína-kép változásai a 20. században, avagy miként jutottunk el a romantikus, és sárga veszedelmet vizionáló fenyegetésektől a Turán Szövetségen át a kínai piacok, és a Ji-king világáig.
Atyáskodó felsőbbrendűséggel
A nyugatiaknak a Kínáról és a kínaiakról kialakított képét két egymásnak ellentmondó, mégis egyszerre jelenlévő elképzelés határozta és határozza meg. A modern Kína-kép kialakulásakor, a 19 században egyrészt létezett a romantikus, idealizáló kép, miszerint Kína az ősi misztikus bölcsesség földje, ahol mindentudó szakállas bölcsek tanulmányozzák az ókori filozófusok műveit, az emberek kiegyensúlyozottak, megvilágosodottak és nem törődnek az evilági csip-csup ügyekkel, s ahol a nyugati ember is megtalálhatja a saját kultúrájából már hiányzó mély értékeket.
A másik nézet szerint Kína elmaradott, civilizálatlan ország, népe középkori viszonyok között él, szegénység, nyomor, tudatlanság uralkodik. Az idealizáló nézet a francia felvilágosodás gondolkodóira vezethető vissza, akik – a keresztény hittérítők beszámolói alapján – Kínát a racionális filozófusállam mintaképének ábrázolták. A másik nézet azután terjedt el, hogy az első ipari forradalom után Európa gazdaságilag és katonailag Kína fölé kerekedett, s az ópiumháborúkban gyors és megalázó vereségeket mért a rogyadozó Csing-dinasztiára.
A Kínára negatívan, megvetően tekintő nézetet idővel fokozta a félelem is, amely Kína – illetve elsősorban a kínai lakosság – hatalmas méretéből fakadt. E félelmet először II. Vilmos császár fogalmazta meg, megalkotva a „sárga veszedelem” (gelbe Gefahr) kifejezést, amit az amerikai sajtó is hamarosan átvett (ott a nagyszámú kínai vendégmunkás beáramlása is növelte a fenyegetettségérzetet a 19. század második felében).
Ez a fajta kettős – szélsőségesen negatív és pozitív, de semmiképpen nem reális – Kína-kép Magyarországon attól fogva jelen volt, hogy a 19. században elkezdtük megismerni Kínát. Ugyanakkor a magyarok abból a szempontból különleges helyen álltak a nyugati világban, hogy ázsiai eredetük tudatában kevésbé tekintettek idegenként a „sárga rasszra”, így a kínaiak negatív megítélése kisebb teret kapott.
A 19. század második felétől, különösen a kiegyezéstől egyre több hiteles információ jutott el Kínáról a magyar közvéleményhez, s az ekkori Kína-képet – a nyugati sajtóból átvett színes tudósítások mellett – több magyar utazó is alakította. Andrássy Manó (1821–1891) autodidakta festő, aki a szabadságharc leverése után járta be a Keletet, képes beszámolót publikált Kínáról és Indiáról. Xántus János (1825–1894) az 1868-ban indult osztrák–magyar délkelet-ázsiai expedícióról gazdag gyűjteménnyel tért haza.
Széchenyi Béla (1837–1908) és Lóczy Lajos (1849–1920) 1877–80 közötti expedíciójukról vaskos kötetekben, előadásokban, cikkekben számoltak be. Erdélyi Ignác (1825–1885) lazarista hittérítő, aki 1861-től haláláig Kínában működött, magyar folyóiratokban közölt levelekben adott hírt a helyi viszonyokról. Faragó Ödön (1853–1925) 1873-tól a Monarchia vámtisztviselőjeként hosszú évekig élt Kínában, s onnan írt levelei a képes újságok olvasóinak kedvelt olvasmányai voltak. Cholnoky Jenő, Vay Péter, a brit állampolgárként világhírűvé vált Stein Aurél és más utazók útleírásai is nagy népszerűségnek örvendtek.
A fenti utazók írásai által egyszerre tükrözött és formált Kína-kép – természetesen jelentősen eltérő mértékben – egyfajta atyáskodó felsőbbrendűségi tudatról tanúskodik, amely ugyan egyáltalán nem ellenséges, sőt a régi Kínához kifejezetten mély tisztelettel viszonyul, de azért a korabeli Kínával és kínaiakkal szemben meglehetősen kritikus.
20. századi kapcsolatok
A Kína – és általában a Kelet – iránti érdeklődés Trianon után jelentősen megélénkült. A „Nyugatban” való csalódottság, a nyelvi-politikai elszigeteltség, a magunkra hagyottság érzése miatt többen a Kelet felé fordultak, hogy felleljék a magyarság ottan gyökereit és kapcsolatait. A már 1910-ben alakult Turán Társaság – amelynek első elnökségében olyan kiemelkedő személyiségek voltak, mint Teleki Pál, Széchenyi Béla, Károlyi Mihály, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Goldziher Ignác – az első világháború után még aktívabb lett, s mellette 1920-ban megalakult a Magyarországi Turán Szövetség.
A Turán Társaság jelszavát így fogalmazta meg az első elnök, Teleki Pál a Túrán című folyóirat első, 1913-as számában: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” Persze a mozgalom nem elsősorban Kínára irányult, de a korszak irodalmából úgy tűnik, hogy a magyar véleményformálók nagyobb megértéssel és érdeklődéssel tekintettek a kínaiakra, mint más országok szerzői. Persze mindennek politikai hozadéka nem volt: a monarchia idejével ellentétben a két ország nem tartott fenn közvetlen diplomáciai kapcsolatot (Magyarországot a sanghaji holland konzulátus képviselte Kínában), s idővel a világpolitika is úgy alakult, hogy inkább a németekkel szövetséges Japán felé kezdtünk orientálódni.
A két háború közötti időszak Kína-képének alakulásához azonban nem a turáni mozgalom, hanem a lektűrirodalom járult hozzá leginkább. A korban rendkívül népszerűek voltak a Kínát vonzó, izgalmas, egzotikus világként ábrázoló könyvek. A legnagyobb hatása az egész világon igen népszerű, Amerikában élő Lin Jü-tangnak volt. Lint Kínában ugyan sosem tartottak túl nagyra, de Nyugaton – Magyarországon is – óriási példányszámban jelentek meg romantikus-bölcselkedő könyvei. (Ezeket a rendszerváltás után újra kiadták, s ma is igen olvasottak.) Érdemes még megemlíteni Pearl S. Buck amerikai írónőt, aki 1930-tól csak úgy ontotta magából a Kínában játszódó regényeket (irodalmi Nobel-díjat is kapott értük), s akinek munkái az egzotikumra vágyó magyar olvasókat is elbűvölték.
A második világháború, pontosabban 1949 után Magyarország és Kína ugyanabban a szocialista táborban találta magát, s az 1950–60-as években a politika is támogatta a kínai elvtársak nagy eredményeinek megismertetését – ám szerencsére az (általában oroszból fordított) kínai szocialista realista alkotások közzététele mellett megindult az intézményes sinológusképzés, s a klasszikus és modern kínai irodalom remekművei is megjelenhettek magyarul, hiteles fordításban. A magyar Kína-kép tehát további elemekkel bővült. A hivatalos politikai közbeszédben a kínaiak a magyarok távoli barátaivá váltak, akik ugyanúgy a szocializmust építik, mint mi. (1956 után pedig Kína jelentősen hozzájárult a Kádár-rendszer konszolidációjához, ami miatt a kapcsolat még szorosabbá vált.) Mindez persze a kommunizmusért kevésbé lelkesedő rétegek körében jelentős cinizmust is szült a kínaiakkal szemben.
Ekkor vált először lehetővé, hogy az érdeklődő magyar közvélemény a fordítások, vendégkiállítások és -szereplések révén a klasszikus kínai kultúra legjavát is megismerhesse. A Vízparti történet és a Nyugati utazás című nagyregények több tízezer, a Szép asszonyok egy gazdag házban pedig több mint százezer példányban jelent meg (ez utóbbi népszerűségéhez persze a könyv erotikus tartalma is hozzájárult, ami a prűd Kádár-rendszerben különlegesség volt). A kínai költészet népszerűségéhez hozzájárult, hogy a klasszikus költeményeket a korszak legjobb költői (például Weöres Sándor) fordították magyarra (képzett sinológusok nyersfordítása alapján), akik politikai okokból saját verseiket nem vagy csak korlátozottan publikálhatták, így kénytelenek voltak műfordításból élni.
Az 1960-as évek második felétől a politikai kapcsolatok megromlottak: a szovjet–kínai ideológiai – később fegyveres összecsapásokig fajuló – vitában Magyarország természetesen a szovjet oldalra állt, s a kulturális forradalom idején (1966–1976) a magyar sajtó már élesen bírálta Kínát. Ekkor alakult ki az a máig élő kép, miszerint a kínaiak egyforma szürke zubbonyba öltözött, Mao-kitűzős, kis piros könyvet lengető, fanatikus tömeg, amely bármilyen őrültségre képes. A kulturális forradalom – és a korábban lezajlott, de Magyarországon csak ekkor megismertetett „nagy ugrás” – eszementsége által tehát Kína-ügyben közös nevezőre került a hivatalos tájékoztatás és a kommunista kínaiakra addig is – legjobb esetben – furcsállóan tekintő közvélemény.
Az ekkor megromlott hivatalos viszony ugyan az 1980-as években normalizálódott, de a kínaiakkal kapcsolatos közfelfogás csak lassan változott, ráadásul a késő Kádár-kor válságába süllyedő Magyarországon az érdeklődés is jelentősen csökkent Kína iránt. Súlyos csapást jelentett Kína nemzetközi és magyarországi imázsára az 1989-es Tienanmen téri mészárlás, ahol a kommunista rezsim ismét a legrosszabb arcát mutatta; a Tienanmen még 20 év elmúltával is az egyik leggyakrabban felhozott téma, ha a kínai politikai rendszer kerül szóba. Hasonlóan negatív hatással van Kína megítélésére a kínai Tibet-politika, s a rendszerváltás óta Magyarországon is igen aktív Tibet-párti lobbi tevékenykedik.
Az együttélés nehézségei
Az 1989-es események egy olyan jelenséget hoztak magukkal, amely teljes újdonságnak számított Magyarország történetében: az utcák, aluljárók, piacok szinte egyik napról a másikra megteltek kínai árusokkal. Ehhez az vezetett, hogy korábban egy rutin konzuli értekezlet során – magyar javaslatra! – Kína és Magyarország megegyezett a vízumkötelezettség 1989. január 1-től való eltörlésében. Ez akkor nem tűnt túl jelentős dolognak, hiszen évente csupán néhány száz turista vagy hivatalos küldött látogatott a másik országba. A Tienanmen után azonban az 1980-as évek reformjai során némi vagyont szerző kínai vállalkozók körében megjelent a félelem, hogy a véres leszámolás keményvonalas fordulatot jelent a gazdaságpolitikában is, így érdemesebb külföldön szerencsét próbálni. És e körökben az a hír is elterjedt, hogy a távoli Magyarországra viszonylag könnyű eljutni, s ott jelentős kereslet van az olcsó könnyűipari termékek iránt. Így aztán 1992-ig, a vízumkényszer visszaállításáig mintegy 50 ezer kínai érkezett Magyarországra.
A kínai kolónia meglehetősen sokszínű, de zömében élelmes és ügyes vállalkozókból, kiskereskedőkből áll. Az ő megjelenésük sem javított a kínaiakról kialakított képen: nehezen vagy egyáltalán nem integrálódtak a társadalomba, szokásaikat megtartották, a nyelvet a felnőtt fejjel érkezők nehezen tanulták meg, s egy jelentős részük remekül megtalálta a kaotikus magyar szabályozás kiskapuit. Ráadásul feltűnésük egybeesett a rendszerváltozás minden problémájának megjelenésével, a versenyképtelen iparágak tönkremenetelével, a munkanélküliség megugrásával. A negatív képet fokozták a magyar médiában megjelenő szenzációhajhász – és sokszor teljesen hamis – tudósítások a „kínai maffia” bűntetteiről, az állítólagos illegális bevándorlásról, a kínai halottak eltüntetéséről. Az ekkoriban kialakult kép lényegében máig megmaradt, annak ellenére, hogy a kolónia a töredékére zsugorodott és jelentősen konszolidálódott. Jellemző például, hogy a józsefvárosi Négy Tigris piacot a közvélemény még mindig „kínai piacként” emlegeti, noha kínaiak már csak elvétve találhatók ott (helyüket a vietnamiak vették át, akiket persze kínainak nézünk).
A kínaiak magyarországi megjelenése időben egybeesett azzal a trenddel, hogy a kínai termékek az utóbbi években elárasztották a világpiacot. Ez a trend a világon mindenhol félelmet és ellenérzéseket szül, ráadásul nálunk e jelenséget – tévesen – összekapcsolják a kínai bevándorlással. (Ma a kínai import nagy részét multinacionális vállalatok bonyolítják, a kínai kereskedők súlya elenyésző.) A kínai árudömpinget sokan a kínai vezetés által kidolgozott titkos világuralmi terv egyik megnyilvánulásának tartják, noha itt egyszerűen arról van szó, hogy a kínaiak megtanultak bánni egy nyugati találmánnyal, a szabad piaccal, s a nyugati játékszabályok szerint győzik le a nyugatiakat egy sor szektorban. A kínai kivándorlás is spontán folyamat: a kínaiak legélelmesebb, legambiciózusabb rétege igyekszik oda költözni, ahol a leginkább megcsinálhatja a szerencséjét – és ha otthon éppen jobbak a lehetőségek, hazaköltözik.
A kínai árudömping és kivándorlás csak elemei annak a folyamatnak, amely nemcsak Magyarországon, hanem az egész nyugati világban szorongást kelt: Kína felemelkedésének. Egyértelmű, hogy a megszokott világrend átalakulóban van, s az USA mellett Kína hamarosan új szuperhatalommá válik. Egy ilyen átrendeződés nyilvánvalóan bizonytalansággal jár, ami félelmet szül – s jelenleg talán az új helyzettől való félelem az, ami a leginkább meghatározza Kína-képünket. A szorongást sokan hamis toposzokkal igyekeznek enyhíteni – „a kínaiak csak gagyit tudnak gyártani”, „a kínaiak mindent csak másolnak, nincs bennük kreativitás”, „a kínai sportolók mind doppingolnak”, „Kínában az emberi jogok megsértése és a diktatúra miatt az egész rendszer össze fog omlani” stb.
Persze olyanok is vannak, akik rajonganak Kínáért, vagy legalábbis a kínai kultúra bizonyos elemeiért. Több tízezer igazolt sportolója van a – gyakran kínai eredetű – harcművészeti iskoláknak, akik közül sokan (egyébként a kínaiak többségével ellentétben) nem sportnak, hanem afféle életfilozófiának tekintik a kungfut vagy a vusut. Divatosak a fengsuj-könyvek és tanfolyamok, valamint a Ji-king-jóslás, s évente több tucat egzotikus kínai környezetben játszódó – általában szomorú női sorsokról szóló – ponyvaregény jelenik meg magyarul. Az üzletemberek közül pedig sokakat megszédít a látványos kínai fejlődés, s irreális várakozással fordulnak a „másfél milliárdos” kínai piac felé.
Pedig sokkal jobb lenne, ha a félelem, a rajongás, a lenézés, a csodavárás vagy a furcsállás helyett inkább egy reális Kína-kép kialakítására törekednénk, elsősorban ismeretszerzéssel. Úgysem tudjuk megkerülni, hogy előbb-utóbb jobban megismerjük a kínaiakat – s ez az ismeretség számos olyan lehetőséggel is szolgálhat, amely, ha jól használjuk ki, a javunkra válhat.
