Elszakadás a sztereotípiáktól: női szerepek a magyar társadalomban

A változtatás nem megy, csak tudatosan

A könyvből kiderül, hogy a női politikusok Magyarországon szinte minden alkalommal férfias programokat képviselnek férfias módszerekkel. Miért változnak meg a politikai hatalom gyakorlásakor?

Van erre egy szakszó, a kritikus tömeg fogalma, amely 30 százalékot jelent, tehát ha egy kisebb csoport egy nagyobbon belül nem éri el a 30 százalékos arányt, akkor nem tudja az érdekeit képviseltetni, és kénytelen felvenni a nagy csoport érdekérvényesítő mechanizmusát. Amíg tehát a számokon nem változtatunk, a politizálásban a férfias témák és stílusok dominálnak. Ha egy női vezető stílusában nőies marad, a kemény férfias magatartást nem veszi át, akkor azt mondják rá, hogy nyuszi. Ha átveszi, akkor azt mondják rá, hogy törtető. Amíg tehát kevesen vannak, addig valószínű, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, hogy ne a neme felől közelítsék meg a kérdést.

Férfias pályák - a nők helyzete a tudományban

Hogyan lehetne női érdekek alapján újragondolni a közéletet, milyen megoldásokra lenne szükség?

Fontos volna egy árnyalatnyival lágyabbá tenni a politizálást. A rendszerváltás óta a konfrontációról szól a politika, pedig a nők sokkal hajlamosabbak, hajlandóbbak a konszenzusra. Valószínűleg sokkal kevesebb konfliktussal élnénk együtt, ha a nők többen lennének, és nagyobb beleszólásuk lenne az ügyekbe. Ez így működik, akár családon belül is: ha a férfiak összevesznek, akkor a nők ezt megpróbálják elsimítani. Erről szólt a politikai akarat, megegyezés híján kudarcba fulladt női kvóta kampány is.

Tetszetős megoldást hozott az izlandiak kísérlete, ahol a parlament egyszerűen hozott egy határozatot, amit a kormánynak is fel kellett vállalnia. Teleplakátozták az országot, népszerű emberek népszerűsítették a női politikusokat, a női politizálás jelentőségét, s évről-évre folytatták. Amikor jelentősen megnőtt a női képviselők számaránya a parlamentben - 25-ről 35 százalékra -, akkor azt gondolták, hogy a kmapányt nem kell tovább folytatni. Ekkor azonban az eredmények újra zuhantak, s kiderült, a társadalmat folyamatosan emlékeztetni kell az ügyre. Svédországban pedig beiskolázták a kormány tagjait és a felső vezetőket, még a püspököket is, hogy továbbképezzék őket a nemek társadalmi esélyegyelőségéből, és mindez a döntéseikben is megjelenjen. Arra a szemléletre próbálták a politikusokat ránevelni, hogy nem egy hivatal kell, ami majd mindent elintéz, hanem minden döntéshozatali szinten oda kell figyelni, hogy nem vagyunk egyformák, vannak női érdekek és vannak férfi érdekek, még ha néha a kettő teljesen egybe is esik.

Hogy jelenik meg mindez a hazai, illetve európai tudományos életben? Mekkora a tudós pályákon a nők aránya és érdekérvényesítő képessége?

Itt és az EU-ban körülbelül egyformák a tendenciák: csökken a kutatók száma, azon belül pedig a műszaki és természettudományi kutatást végzők száma. Ugyanez jellemző a felsőoktatásra is: sokkal szívesebben tanulnak a hallgatók társadalomtudományi tárgyakat, mint természet- vagy műszaki tudományokat. Az EU-nak vannak konkrét irányelvei és támogatási programjai, amelyek több kutatót, és a kutatók között több nőt látnának szívesen. A TRIÁD versenyében (EU, Amerika, Japán) Európának egyre több pénzt kellene a GDP-ből a kutatásra fordítani, és természetesen ebben a folyamatban több kutatót szükséges alkalmazni. De kutatóból nincs elég, ezért tíz éven belül az EU - minden bizonnyal - agyelszívást fog alkalmazni a fejlődő országokkal szemben, hacsak nem sikerül visszacsábítani különféle támogatásokkal a pályát elhagyó jól képzett nőket a kutatóhelyekre.

A jelenlegi folyamat legfőbb ellentmondása, hogy vannak jól képzett, tehetséges nők, akik elhagyják a pályát, vagy eleve nem is indulnak el rajta. Vagy ha megszerzik a PhD-t, utána a családdal törődnek, és tíz év telik el, mire a gyerekek akkorák lesznek, hogy kicsit szabadabban tudnak mozogni. Tehát olyan tudománypolitikát kéne alkalmazni, amely visszavezeti a jó felkészültségű nőket a kutatói pályára. Pláne, hogy már a képzésük is igen sok pénzbe került. Ha hagyjuk elveszni őket a tudomány számára, akkor ez pusztán a tehetség elfecsérelése. Olyan programok kellenek, amelyekben egyszerre támogatják a karriert és a családvállalást. Ezt pedig a férfiakban is tudatosítani kell.

Magyarországon nagyjából 34 ezer tudományos kutató lehet, minden szférát (egyetemeket, MTA kutatóintézeteit és a magánszférát) beleszámolva, és ezen belül 31-32 százalék a női kutatók aránya. Itthon nincs tudománypolitikai irányelv a nők számarányát illetően, bár három évvel ezelőtt az NKTH elnökhelyettese, Vass Ilona vezetésével alakult egy bizottság, és próbáltak nyomást gyakorolni a kormányra, hogy készüljön erről egy kormányhatározat. Nem a nők arányával van ugyanis a baj, hanem hogy a vezető pozíciók felé haladva egyre kevesebb a nő.

A kutatóintézetek vezetői, az egyetemeken a tanszékvezetők, az egyetemi tanács tagjai szinte kizárólag férfiak, de valahogy úgy alakult, hogy ebben mi is benne vagyunk, mert a nők ebben a közegben önbizalom-hiányosabbak. A társadalom is így működik: egy férfinak annyi mindent megelőlegeznek, a nőnek meg nagyon sokszor kell bizonyítani, mire ugyanazt megkapja. A műegyetemi kolléganők karrierjéből pontosan ezt látom.

A tudományos pályán egyébként rendkívüli módon szétnyílik az olló: ma a felsőoktatásban Európában és Magyarországon is több a női hallgató, mint a férfi (60-40 százelék), a PhD képzésben már megfordul az arány (40-60 százalék). Az egyetemi pályán pedig például a tanársegédi beosztásban még szinte 40 százalékban ott vannak a nők, ám a magasabb beosztásokban (adjunktus, docens) egyre csökken az arányuk; míg a professzorok között már alig érik el a 10 százalékot.

Érdekes, hogy a társadalomtudományi pályákon is így van, pedig ott jóval több nő végez; ám a vezetői pozíciókban és a kinevezésekkor ott is a férfiaké az elsőbbség. Az ok itt is az önbizalomhiányban van: családon vagy munkahelyen belül is biztatni kellene őket, önbizalom-növelő programokra lenne szükség. Az általam készített interjúk és kutatások azt bizonyítják, hogy a hasonló esetekben óriási szerepe lehet a véletlennek is, de nem lehet mindent a szerencsére bízni: a változtatás nem megy másként, csak tudatosan.

1. Az innovációmenedzsmenttől a nők választói magatartásáig
2. A változtatás nem megy, csak tudatosan
3. Mi a teendő?