Kommunista moralizálásra épült a paksi atomerőmű

A hazai atomerőmű építési javaslat attól a jól felkészült szakember csoporttól indult ki, akik az ötvenes évek közepétől nagy szorgalommal készültek az atomenergia elkerülhetetlen hazai alkalmazására. A fenti állítást bizonyítja az a jegyzőkönyv, amelyet 1955. július 27-én vettek fel a kísérleti atomreaktor helykijelölési eljárásakor

Az atomerőmű hazai létesítésének egyik vezéralakja Lévai András, erdélyi származású akadémikus, egyetemi tanár volt, akinek köszönhetően a műegyetemen már 1956-ban `atomerőműves` tantárgyat oktattak. Lévai a valóságos politikától távol maradva 1950-től, akkor a műszaki élvonalba tartozó Erőmű és Hálózattervező Vállalatnak volt az igazgatója, 1962-től pedig a Nehézipari Minisztériumon belül mint pártonkívüli miniszterhelyettes irányította a villamos iparágat.

Lévai professzor és még sok más szakember meg volt győződve arról, hogy hazánk nem kerülheti el az atomenergia hasznosítását, éppen ezért a felkészülést a lehető legrövidebb időn belül meg kell kezdeni. Ez azonban a behozatali feltételektől függően csak úgy volt lehetséges, ha a lehető legkorábban megkezdjük az atomerőmű építést. Lévai, mint a hazai villamosenergia-ipar elsőszámú képviselője, a KGST keretében rendszeresen sürgette a hagyományos erőművekkel versenyképes szovjet javaslat megtételét, felajánlva az esetleges tervezési közreműködést.

Függetlenül az atomerőmű import lehetőségétől, a magenergia hazai alkalmazásának megítélése megosztotta az energetikával foglalkozó szakembereket az ötvenes évek második felében. Egyesek sürgették a felkészülést és a tárgyalásokat, mások továbbra is a szénkitermelés növelését tartották fontosnak. Megint mások a hazai hiányt előbb szén, szénhidrogén és villamos energia importtal javasolták pótolni. Az utóbbi megoldást a beruházási pénzhiány is alátámasztotta.

Az adott politikai és gazdasági feltételek mellett számunkra csak szovjet fejlesztésű atomerőmű jöhetett számításba. Később, a hatvanas évek végétől a politikai feltételek már lehetővé tettek nyugati fejlesztésű atomerőmű adaptálását, de ehhez csak további jelentős eladósodás révén juthattunk volna hozzá. Ennek okai elsősorban nem a hazai szakértelem hiányára, hanem a második világháború után, tőlünk független nagyhatalmi döntésekre vezethetők vissza.

Az ajánlat 1965-ben meg is érkezett - azt követően, hogy a Szovjetunióban két különböző típusú ipari méretű atomerőművet helyeztek üzembe 1964-ben -, amely az akkor már a világon vezető pozíciót elfoglaló úgynevezett nyomott vizes típusra vonatkozott. A másik általuk kifejlesztett típust, amely alapján később a csernobili atomerő is épült, a szovjet fél nem ajánlotta külföldre. Ettől kezdve a magyar vezetésen múlt, hogy épít-e, és ha igen, mikor és milyen teljesítményű atomerőművet.

A konkrét szovjet javaslat megérkezése után Lévai Andrásék azt érték el, hogy a kormányzati fórumok az egyezmény mielőbbi megkötése mellett döntöttek, egy kicsit attól is félve, hogy később a gyártáskapacitás hiánya miatt esetleg erre nem lesz lehetőség. A KGST keretében átadott szovjet atomerőműre vonatkozó ajánlatra a magyar kormány viszonylag gyorsan - a Német Demokratikus Köztársaság és Bulgária után harmadikként - reagált. A tárgyalások először Moszkvában, Novovoronyezsben és végül Budapesten zajlottak.

Az atomerőmű építéséről szóló egyezményt - a kormány felhatalmazása alapján - 1966. december 28-án írta alá Apró Antal magyar és Vlagyimir Novikov szovjet miniszterelnök-helyettes. A két kormány 1975-1977. évi üzembe helyezéssel egy, két 400 MW-os egységből álló atomerőműre kötött - elvi megállapodást, kormányközi egyezményt. Ezt követően a magyar kormány 1967. január 12-én hozott határozatával elindította a hazai végrehajtást. A mgvalósítás azonban közel másfél évtizedet csúszott.

Az atomenergia felhasználásával kapcsolatos vita részletei az ArchívNeten