A vörösterror 133 napja

A hódoltsági katolikus egyháztörténet forrásai

2006. március 21. 19:40 Molnár Antal

Szakály 1987-ben tartott előadásából a hozzáértők mindenesetre megsejthették: a török hódoltság kutatásának az elkövetkező években, évtizedekben éppen az egyházi források fognak új lendületet adni, a magyar és török forrásokból kirajzolódó hódoltság-képünk ennek hatására finomodhat, vagy éppen módosulhat.

Szakály Ferenc nyomában

`A legutóbbi időkig úgy tűnt, hogy a rossz forrásadottságok végletekig behatárolják a hódoltsági katolikus egyháztörténet kutatását, s mindörökre be kell érnünk azzal a - nagyjában-egészében helytálló, de azon belül túlontúl töredékes, sőt töredezett - képpel, amelyet az előző generációk ránk hagyományoztak.` Ez a mondat tizennyolc évvel ezelőtt hangzott el egy egyháztörténeti konferencián, Szakály Ferenc előadásán. A több évtizedes hallgatás után 1984-ben Esztergomban, majd 1987-ben Keszthelyen jöttek össze először a történész szakma és a katolikus egyház képviselői, hogy eddigi teljesítményeiket és a rájuk váró feladatokat számba vegyék. Számunkra most ezek a ma már nyugodtan historiográfiai jelentőségűnek nevezhető találkozások elsősorban amiatt érdekesek, mert a hódoltsági katolikus egyháztörténelem már ekkor, húsz esztendővel ezelőtt is kiemelt hangsúlyt kapott mind az új kutatási eredmények, mind pedig a felvillanó távlatok okán is.

Szakály programadó dolgozatában Vanyó Tihamér, Fricsy Ádám és Tóth István György friss római kutatási eredményei és saját levéltári tapasztalatai alapján, inkább még csak jelzésszerűen vetette fel a források feltárásának lehetséges irányait. A Vatikáni Titkos Levéltár, a Sacra Congregatio de Propaganda Fide és a jezsuiták római levéltárának éppen csak feltáruló dokumentumaitól méltán remélt szinte forradalmat a magyar egyháztörténet-írásban. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a hazai forrásőrző helyek eddig kiaknázatlan anyagára, mindenekelőtt a tizedjegyzékek, a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek, az anyakönyvek és általában a helyszínen, plébániákon megbúvó források feltárására, sőt bizonyos korlátokkal a török defterek egyháztörténeti hasznosítására.

Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Szakály megérzése sokszorosan beigazolódott, és az elmúlt másfél évtized valóban minőségi változást hozott úgy általában az egyháztörtén-írásban, mint szűkebben a hódoltság egyház- és művelődéstörténetének kutatásában. Az egymással párhuzamosan meginduló forrásfeltárás, az annak eredményeiként megjelenő szegedi és budapesti forráskiadvány-sorozatok, majd a feldolgozó munka eredményeként ma már valóban nagyságrendekkel többet tudunk a hódoltság egyháztörténetéről, mint két évtizeddel ezelőtt. Ennek a kutatómunkának itt csupán egyetlen aspektusát, a feltárt források jellegét és hasznosíthatóságát vázolom fel.

Míg Szakály elsősorban a többé-kevésbé esetlegesen előbukkant dokumentumokat vette számba, addig ma már lehetőségünk van arra, hogy a forrásokat a hódoltságban működő egyházi intézményrendszer kettős szerkezete alapján vizsgáljuk. A török hódítás ugyanis a magyarországi katolikus egyházi hierarchiában a 17. századra egy sajátos `dualizmust` eredményezett. A Szentszék missziós programja jegyében az Oszmán Birodalom európai részein is megszervezte saját misszióit, amelyek a korábbi, általában elhalt egyházi struktúráktól függetlenül jöttek létre. Ennek jegyében érkeztek a hódoltság déli végeire a 16. század végén az apostoli vizitátorok, majd a raguzai bencés és bosnyák ferences misszionáriusok. A 17. század elején a magyarországi hódoltság a belgrádi székhelyű missziós püspök joghatósága alá került, aki elvileg a megszállt terület teljességét a magáénak tudhatta apostoli vikáriusi vagy adminisztrátori minőségben, gyakorlatilag viszont csak a hódoltság déli szlávok által lakott alsó részein fejtette ki tevékenységét.

Az intézményrendszer másik felét a királyi Magyarországra szorult püspökök jelentették, akik szintén a 17. század elejétől kezdve kiépítették saját képviseletüket a hódoltságban, és nemcsak birtokaik és tizedeik igazgatását, hanem joghatóságuk védelmét is biztosították a megszállt egyházmegyéjükben. A hódoltságban működő bosnyák és horvát papság nagy része a missziós egyházszervezet keretein belül, a magyar ferencesek, jezsuiták és világi papok pedig a magyar struktúrák részeként működtek a hódoltságban. Ez az intézményi differenciálódás erőteljesen jelentkezik a források megoszlásában is: a szükségszerű átfedésektől eltekintve máshol kell keresnünk a missziós egyházszervezet, és megint máshol a magyar struktúrák történetére vonatkozó dokumentumokat.
A magyarországi hitterjesztés forrásviszonyai
A Szentszék által irányított hitterjesztés története két nagy periódusra osztható: a Propaganda Kongregáció alapítását megelőző időszak (1572-1622) kezdeményezéseire, illetve a Hitterjesztési Kongregáció tevékenységére (1622 után, a hódoltság esetében 1683-ig, a török kiűzésének kezdetéig). Az első félszázad dokumentumai teljesen szétszórva találhatók a különböző szentszéki dikasztériumok, szerzetesrendek és családok archívumaiban. Lelőhelyüket persze nem csak a vakvéletlen határozza meg, hanem értelemszerűen azon intézmények és személyek anyagában érdemes utánuk kutatni, amelyek és akik a missziók ügyeivel foglalkoztak. Erre az időszakra igen komoly információkat remélhetünk a pápai brevéktől, továbbá fontos leveleket és beszámolókat találtam a missziók problémáit kezelő római főhatóság, a Szent Hivatal (más nevén a Római Inkvizíció) levéltárában, vagy éppen a hitterjesztési kísérleteket rövid ideig koordináló sarutlan karmelita megbízottak dokumentumai között. Ezek az iratok nem mennyiségük miatt érdemelnek nagy figyelmet, hanem azért, mivel egy, a korábbi kutatás által teljesen `forrástalannak` tűnő időszak történetéhez vezetnek el. Itt csak egyetlen példát idézek: éppen a említett dokumentumok alapján sikerült rekonstruálni a raguzai bencések hódoltsági missziójának történetét, amelyről a korábbi szakirodalom szinte semmit sem tudott.

Teljesen mások a forrásviszonyok 1622 után: a Sacra Congregatio de Propaganda Fide levéltára talán a legépebben megmaradt szentszéki archívum, amelynek dokumentumaiból a korábban reméltnél sokkal részletesebben sikerült rekonstruálni a missziók esemény- és intézménytörténetét. A misszionáriusok levelei és jelentései, valamint a hatóság döntéseivel kapcsolatos dokumentumok ugyanakkor a primer missziótörténeti tanulságok mellett számos egyéb, elsősorban a történeti néprajz, a művészettörténet vagy a történeti demográfia körébe tartozó értesülést is tartalmaznak. Erről bárki meggyőződhet, aki kézbe veszi Tóth István György forráskiadványát, amely öt kötetben megközelítőleg 1200 dokumentumot tartalmaz a három országrész, köztük a hódoltság 17. századi egyháztörténetéről. Ugyanakkor a missziós levelezés feldolgozásakor két olyan körülménnyel kell számolnunk, amelyek korlátozzák az anyag hódoltsági felhasználhatóságát: egy földrajzi és egy tartalmi tényezővel. A missziók hatósugara ugyanis csak a déli országrészre terjedt ki, a dokumentumok emiatt néhány tucat levél és egy-két vizitációs beszámoló kivételével a szlavóniai, szerémségi és temesközi régióból származnak. Vagyis a szorosabban vett magyar területekről nem sok információt nyújtanak.

Tartalmi vonatkozásban pedig azzal kell szembenéznünk, hogy a hódoltsági misszióban dolgozó bosnyák ferencesek és világi papok elsősorban nem a hódoltsági nép életviszonyainak bemutatása kedvéért ragadtak tollat, hanem anyagi, joghatósági és személyi vitáik rendezése érdekében. A bennszülött papok számára aligha volt érdekes mindaz, amit például a kívülről érkező jezsuiták feljegyzésre érdemesnek tartottak. Ez a körülmény persze, még egyszer hangsúlyozom, nem jelenti, hogy nem találunk számos, ilyen vonatkozású adatot is a gyűjteményben, de az anyag helyes értékeléséhez ezt a szempontot mindenképpen figyelembe kell vennünk.
Egyházi forrásanyagok
A római levéltári anyagban, mindenekelőtt a Vatikáni Titkos Levéltárban és a Vatikáni Apostoli Könyvtárban, a különböző szentszéki hatóságok és a pápákat és bíborosokat adó családok iratgyűjteményeiben sok, a török területekre vonatkozó dokumentum maradt fenn. Ez az állítás még akkor is igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy a szentszéki diplomácia forrásai a török kérdést elsősorban politikai szempontból, a keresztes háború perspektívájából közelítik meg. A Vatikáni Levéltárnak itt csak két, az egyházmegyék helyzetére vonatkozó forráscsoportját említem meg: a püspökök kötelező ad limina jelentéseit és a püspökjelöltek kánoni kivizsgálásának jegyzőkönyveit. Az első esetben a missziós (a boszniai, belgrádi és scardonai) püspököktől sokkal több jelentést ismerünk, mint a magyar főpásztoroktól. Sajátos módon az ismert, hódoltsági vonatkozású egri, váci és pécsi jelentések nem a Zsinati Kongregáció levéltárában, hanem más levéltárakban, szétszórva maradtak ránk. Sokkal egységesebb információkat nyerhetünk a püspöki processzusok jegyzőkönyveiből, amelyekben a tanúk nem csak a püspökjelölt személyéről, hanem az egyházmegyéről is beszámoltak. Ezek a beszámolók ritkán hosszabbak egy oldalnál, és bizony meglehetősen sematikusak, éppen ezért a királysági egyházmegyék esetében nem is veszik fel a versenyt az egyházmegyei gyűjtemények gazdag iratanyagával. A hódoltsági püspökségekről viszont - éppen ilyen gyűjtemények hiányában - sablonosságuk és szűkszavúságuk ellenére is fontos felvilágosítást nyújtanak, például az egyházmegyei székhely állapotáról vagy a jövedelmekről.

A missziós dokumentumok között mind mennyiségében, mind pedig értékét tekintve kiemelt hely illeti meg a jezsuita rend történetére vonatkozó forrásanyagot. Itt nem is elsősorban a rend pontosan szabályozott és erősen központosított levelezési szabályzatára gondolok, amelynek köszönhetően a rendfőnök valamennyi, a hódoltságba írt levele fennmaradt másolatban, és szerencsére egy vaskos kötet hódoltsági levéllel is rendelkezünk. A jezsuita levéltári anyag alapvető sajátossága minden más egykorú dokumentumhoz képest, hogy a rend tagjai folyamatosan törekedtek tevékenységük megörökítésére; ennek leglátványosabb emlékei az egyes rendtartományok éves működéséről összeállított évkönyvek, az úgynevezett Litterae Annuae. Másképpen fogalmazva: a jezsuita rend talán az egyetlen olyan egyházi intézmény, amely rendszeresen és módszeresen vezetett narratív forrásanyagot hagyott az utókorra. Ez részben óriási lehetőséget, részben viszont buktatókat is jelent a történészek számára. A Jézus Társasága belső kohézióját erősítő és a külső támogatók megnyerését célzó, propagandisztikus jellegű, csakis épületes történeteket tartalmazó feljegyzések ugyanis sokszor nehezen adják meg magukat a történészeknek, és a régebbi irányzatos katolikus történetírás balfogásai miatt a historikusok sokszor kifejezetten bizalmatlanul kezelték ezt a forrásanyagot. Ugyanakkor az évkönyvek hódoltsági beszámolóival kapcsolatban nekem nagyon kedvező tapasztalataim voltak.
A hazai forrásanyagok
Az osztrák rendtartomány számára a török hódoltság jelentette a pogány missziót, ezért valós súlyához képest a török uralom alatti állomásokról sokat írtak. A páterek sajátos szempontjaik szerint a külső megfigyelő igényességével számoltak be a hódoltsági mindennapokról. Így a jezsuita rend lelkipásztori célkitűzésein, az általa képviselt művelődési és vallási eszményeken túl az évkönyvek lapjairól a muszlim - keresztény együttélés számos részletére is fény derül. A retorikai elemek lefejtése és a történetek közötti célzatos válogatás tudatosítása után alapvető információkat nyújtanak a lelkipásztori és iskolai munka részleteiről, az építkezésekről, a társulatok alapításáról, az iskolai színjátékokról és a vallási szertartásokról, a törökökkel és protestánsokkal való konfliktusokról, a népi vallásosság különböző megnyilvánulásairól és megannyi más, egyéb forrásokból nem tudható eseményről és jelenségről. A pécsi, andocsi, kecskeméti és gyöngyösi missziók történetének feldolgozása során egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hogy a jezsuita dokumentumok feldolgozása nemcsak a rendelkezésünkre álló egyháztörténeti adatmennyiséget gyarapította, hanem valóban minőségileg is újdonságot jelentett a hódoltság-történetírás számára.

A hazai forrásanyag a római levéltáraknál és a jezsuita provenienciájú dokumentumoknál sokkal szerényebb mennyiségű, szórtabb és rejtettebb. Így feltárása is sokkal több buktatót és nehézséget jelent, mint a sokkal látványosabb eredményeket hozó római kutatómunka. Mennyiségüket tekintve leginkább a ferencesek szalvatoriánus (ma már kapisztránus) rendtartományának iratai emelkednek ki a sorból. A magyar barátok szegedi, gyöngyösi, majd kecskeméti kolostora múlhatatlan érdemeket szerzett az alföldi katolicizmus és a magyar műveltség megőrzésében. Ennek dokumentumai azonban, éppen a ferences rend írásbeliségének a jezsuitákétól erősen eltérő jellege miatt, sokkal szegényesebbek. A ferencesek számára a török hódoltság idején megtartó szerepük puszta rögzítése is elegendő volt, a részletek iránt csak a rendtörténetírás 18. századi fellendülésével kezdtek érdeklődni, de ekkor már aligha találtak működésükről részletesebb adatokat.

A rendtartomány levéltárában és az egykori hódoltsági rendházakban legfeljebb a rendi névtárakat (az úgynevezett tabulákat), jogbiztosító iratokat és török okleveleket őriztek a 17. századból. Így a 18. századi ferences háztörténetek és rendtartományi krónikák szerzői (Blahó Vince, Nagy András és Telek József) legfeljebb néhány irat vagy névsor bemásolásával tudták érzékeltetni a hódoltsági munkájuk részleteit. A ferences források esetében külön nehézséget okozott az a tény, hogy 1950-ben a rendházak feloszlatásakor a gyűjtemények csak kalandos úton menekültek meg. A szegedi rendház iratai a Csongrád Megyei Levéltárban `lappangtak`: azért használom ezt a kifejezést, mert a kutatók sokáig megsemmisültnek gondolták ezt az anyagot.
Mission Impossible: az egyházmegyei és káptalani levéltárak
A gyöngyösi rendház magyar viszonylatban igen gazdagnak mondható gyűjteménye pedig félszázadon át egy lépcsőfeljáróban elfalazva vészelte át a szocializmus építésének viszontagságait. Adott esetben persze a ferences források is lehetőséget nyújtanak a kifinomultabb elemző munkára. Itt csak két példát említek. A gyöngyösi Szent Antal Társulat anyakönyve alapján sikerült rekonstruálnom a kolostor vonzáskörzetét és annak településeit, amely egyúttal a mezőváros gazdasági és kulturális hatósugarát is jelentette. A török iratanyag segítségével pedig terveim szerint egy magyar kolostornak az oszmán hatalmi struktúrában elfoglalt helyét kívánom pontosabban kijelölni.

A legnehezebb, vagy inkább legreménytelenebb az egyházmegyei és káptalani levéltárakban hódoltsági dokumentumokra vadászni, bár talán éppen ezért itt érhetik a kutatót a legkellemesebb meglepetések. Míg Vácott, Pécsett, Kalocsán vagy Veszprémben nem jártam különösebb szerencsével, és mindössze néhány dokumentummal gyarapíthattam gyűjtésemet, addig Egerben számos 17. századi, a hódoltságból származó levelet sikerült kikutatnom az érseki levéltár Archivum Vetus-ának állagaiból. Nagy örömmel vettem kézbe a Heves megyei falvakból az egri püspökökhöz küldött kérelmeket, és nagyon sok információt nyertem Almásy András gyöngyösi plébánosnak, a püspök hódoltsági képviselőjének hosszú és nagyon tartalmas beszámolóiból. Sőt, itt fordult velem elő az az egészen váratlan szerencse, hogy tévedésből egy levéltári jelzethez tartozó fasciculust kétszer kaptam meg, másodszor egy olyan iratcsomót, amelyet már a 18. században ki akartak selejtezni, csak szerencsére ez valamilyen okból elmaradt. Az Esztergomi Prímási Levéltár központi jelentőségénél fogva megkerülhetetlen bármely magyar egyháztörténeti kutató számára, így természetesen a hódoltsági vizsgálatok sem nélkülözhetik, különösen a gazdag levelezés-gyűjteményét. Végül külön érdemes szólnunk a Zágrábi Érseki Levéltárról, amely az esztergomihoz mérhető 17. századi forrásanyagot őriz, közte például a zágrábi püspökök és a hódoltsági helynökeikként működő velikai ferencesek levelezését.

Ha lehet, még kilátástalanabb a káptalani archívumokban való kutakodás, de azért ezt sem érdemes teljesen kihagyni, különösen ha egyéb adatokból sejthető, hogy nem teljesen hiába kotorászunk az iratanyagban. Erre is két példát említek. A zágrábi székeskáptalan levéltárában egy majd félszáz darabból álló iratgyűjtemény tájékoztat Vinkovics Benedek pécsi püspök és egyházmegyéje kapcsolatáról. A pozsonyi káptalan gyűjteményében pedig a bátai apátok és jobbágyaik levelezése található meg, részben a hiteleshelyi, részben pedig a magánlevéltári gyűjteményben. Ugyancsak ilyen módon megosztva őrizték itt a pécsi prépostok és Mányok falu kapcsolatának 17. századi dokumentumait is; míg azonban a hiteleshelyi anyagból a levelek a 19. században Pécsre kerültek, addig a magánlevéltárban őrzött hat levél máig Pozsonyban található. Nyilvánvalóan a hódoltsági területen is érdekelt káptalanok hiteleshelyi anyagának szisztematikus áttekintése még számos, egyháztörténeti szempontból is fontos adattal gazdagítaná ismereteinket.
Szakály Ferenc nyomában II.
Az elmúlt századok (vagy sok esetben ötven év) viszontagságai miatt a plébániák anyagában található a legkevesebb igazán régi dokumentum. Éppen ennek fényében különös, hogy az egykori török területeken működő egyházközségekből több esetben is maradt ránk 17. századi anyakönyv. A gyöngyösi, szegedi, jászberényi és mezőkövesdi matrikulák részben a török uralom utolsó évtizedeinek népmozgására, részben pedig az említett városok és környékük papjaira, licenciátusaira és iskolamestereire jelentenek elsőrangú forrásanyagot. Sőt, olykor még személyes hangvételű megjegyzésekkel is megörvendeztetik a nevek jegyzetelésébe megfáradt kutatót.

A hódoltsági egyháztörténet, különösen a magyar intézmények tanulmányozásához nem nélkülözhetjük az országos kormányszervek, mindenekelőtt a Magyar (Pozsonyi és Szepesi) Kamara és a Magyar Kancellária, a családi levéltárak, illetve a hódoltsági vármegyék iratanyagát sem. A nagy könyvtáraink és az egyházi könyvgyűjtemények kézirattárai szintén rejthetnek a török terület vallási viszonyaival kapcsolatos dokumentumokat. Ez utóbbira ismét csak egyetlen példát idézek: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának lajstromozatlan eredeti oklevelei között több tucat 16-17. századi gyöngyösi iratot találtam, amelyek a mezőváros református egyházának gyűjteményéből származtak, és több ponton új megvilágításba helyezték az egyébként alaposan feltárt gyöngyösi református gyülekezet török kori történetét.

Természetesen a fentebb elősorolt, vagy inkább csak érzékeltetett dokumentumokon kívül további forrás-csoportok, vagy éppen levéltárak bevonása is elképzelhető, sőt nyilván idővel nemcsak új adatokkal, hanem esetlegesen új perspektívákkal is gazdagodik a hódoltsági egyháztörténet kutatása. Itt csak egyetlen szempontot szeretnék ehhez említeni, ez pedig a 18. századi forrásoknak a visszamenőleges, hódoltság-történeti hasznosítása. Közismert, hogy a török kiűzése után az egész egykor megszállt országrészben számos határ- és birtokper zajlott, amelyek során ezerszámra készültek a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek. Ezekben leginkább a török uralom viszonyaira kérdeztek rá a vizsgálatot végző hatóságok, ennek következtében szisztematikus feldolgozásukkal számos, a török kor történetére vonatkozó olyan adatot nyerhetünk, amelyeket a korabeli dokumentumokban hiába keresünk.

Az előadásomat Szakály Ferenc soraival kezdtem, és az ő gondolatával szeretném lezárni: `S talán valóban nincs már messze az az idő, amikor a katolikus egyház hódoltsági jelenlétéről és teljesítményéről a jelenlegi töredékes helyett olyan plasztikus leírást adhatunk, amely legyintés helyett elismerést vált ki a korszakkal foglalkozó köztörténészekből, s kiköveteli magának az eddiginél méltóbb helyet a köztörténeti szintézisek lapjain is.` Ha ezt a szabatosan és nagy ügyszeretettel megfogalmazott programot még nem is valósítottuk meg teljesen, de érzésem szerint már nem is járunk tőle nagyon messze. Annyi mindenesetre a dokumentumok feltárásának jelen állapotában is világos: a cél elérését, vagyis egy érzékletes és életszerű, intézmény-, társadalom- és művelődéstörténeti szempontú hódoltsági egyháztörténet elkészítését a források hiánya immár nem akadályozza. A Szakály által megfogalmazott óhaj teljesítése leginkább tőlünk, az utódok munkálkodásától függ.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!