A vörösterror 133 napja

A történetíró

2003. július 29. 20:01 Kosáry Domokos

Az olvasóközönség szereti néha a történettudományt biztosan megállapított, rendszerezett egésznek vélni, mely éppen zárt szabályai következtében érdemli meg a tudomány nevet. Belülről, a műhely felől, más látni. A múlt ismerete, mint minden más ismeret, folyton alakuló valami, mindig újra várja az alakító kezet, az emberi alkotóerőt, melynek a fejlett módszerek lelkiismeretes alkalmazása is bő helyet enged.

A műhely talán rossz kifejezés. E belső körnek nincsenek pontos határai, nem is szabad értelmetlen és hiú elzárkózásban kiszakadnia az életből. De az is természetes, hogy az emberek legnagyobb része csak a kész eredményre, a múlt folyamatos elmondására figyel, hiszen nehezen kívánhatják meg mindenkitől, hogy minden részletért buzgón lapozza az aránylag kis körben olvasott szakírásokat. Így, ha e képzeletbeli műhely kapui nyitva állanak is, mindig van egy belső kör, azoké, akik eljegyezték magukat a történelemmel, akik a múlt kutatását és ábrázolását tűzték elsőrendű célnak maguk elé, mint a XVI. századvégi erdélyi Szamosközy István, kinek e jellemző vonását a fiatal Szekfű doktori értekezése állapította meg.


www.eotvoscollegium.hu
Szekfű Gyula
A historikus, akármint ismerjék nevét és akárhány emberrel találkozzék is más tájakon, elsősorban mégis e belső kör tagja marad, ez szűkebb otthona, itt tartják számon s itt mérik le, ha nem is kortársai, akkor későbbi nemzedékek, mit adott ő a tudomány fejlődéséhez. E sorok írójától őszintén távol van, hogy ilyen mérlegeléssel próbálkozzék, a történetíró oeuvre-jéhez amúgy is még bő folytatást remélünk. Célja e lapokon nem több mint, hogy más, külső szempontokhoz szokott közönségünk előtt igen szerény szavakkal és vázlatosan érzékeltetni próbálja: a korábbi irányokkal szemben mi a jelentése, nézete szerint, e szűkebb kör, a szaktudomány szempontjából Szekfű Gyula fellépésének és eddigi munkáinak.


Sokan megírták már, hogy a dualizmus kora, a kiegyezés után, történettudományunkban a pozitivizmus kora volt. Ez nemcsak utólagos megállapítás: egykorú tudósaink a hetvenes évek küszöbén Auguste Comte-ra hivatkozva maguk honosították meg e kifejezést, büszkén utalva a megtalált helyes módszerre, amely a képzelődést a megfigyeléssel helyettesíti, és objektív eljárást vezet be, olyat, ami a természettudományok nyomán immár a történetírásnak is biztos jövőt ígér. A tudományhoz exakt módszer kell, empirikus eljárás, ez tud a múlt, az emberi élet változatos szövevényében valami ésszerű rendszert felfedezni. Minél több megfigyelési anyagra van hát szükség, új adatokra, melyekről sokan hitték, hogy "magukról beszélnek", amit bizony emberi beavatkozás: szelekció és összeállítás nélkül azok nem igen szoktak cselekedni. Az összegyűlt nagy tömeg alapján ezután, exakt módszerrel, valaha sikerülni fog szabályok, törvényszerűségek felismerése, ami a tudomány igazi feladta volna.

www.astrosurf.com
Auguste Comte


Ma tisztán látjuk, hogy a "pozitivizmus" az európai, s benne a magyar történetkutatásnak olyan fejezete volt, amely sok eredményt is produkált. Látjuk, hogy más a természettudomány s a történelem, hogy az utóbbi nem törvényszerűségeket keres, nem akar a folyton változó, irracionális emberi életre merev, racionális rendszert szorítani, képletek helyett egyedi jelenségeket ír le. De nem felejtjük el, hogy e korszak fáradhatatlan anyaggyűjtése mennyi forrást hozott napvilágra, tudományos társulatokat szervezett, folyóiratokat indított. A közvetlen forráshasználat, a forrás részletes kritikai vizsgálata - ma természetesnek tűnő dolgok - e korban vésődnek be a kutatók lelkébe igazán.


A kor gyengéi közé tartozott azonban elég egyoldalú érdeklődése és pusztán politikai eseménytörténet iránt, amely mellett más: társadalmi, gazdasági vagy szellemi momentumok háttérbe szorultak, vagy legalább is nem kísérték őket elég mély és rendszeres figyelemmel. Ha a történész adatközlés helyett összefoglaló előadásra vállalkozott, ebből gyakran csak a politikai események elmondása lett, amely mellé, külön hasítva, szokás volt odailleszteni a társadalmi és műveltségi viszonyok jellemzését, anélkül azonban, hogy mindennek szerves egysége, összefüggése kitűnt volna. A társadalom életviszonyairól adott kép gyakran csak színes műmelléklet maradt, s a társadalmi rétegeket nem mint politikai cselekvőt, a politika hordozóit mutatják be. Hogy egy újabb, francia példát említsünk: a hosszú életű Seignobos csak egy pár éve is külön szól Európa-történetében arról, mint igyekeznek a XV. század végétől abszolutista uralkodók a feudális tartományokból egységes államterületet kovácsolni, közigazgatási és hadügyi reformot véghezvinni, és ismét külön a reneszánszról, melyben ő pusztán művészeti, szellemi jelenséget lát, de nem jut eszébe e párhuzamos jelenségek közt kapcsolatot keresni, megelégszik a különböző tünetek leírásával, nem fedezi fel, hogy egy kor különböző jelenségei közt valami összefüggés van, s hogy beszélhetünk reneszánsz-abszolutizmusról.

Itt persze meg kell még jegyeznünk, hogy a gyakorlatban az igazi történetírói tehetség elevenítő ereje sokat enyhít azon, amit az elmélet néha szűkkörűnek, ferdének mutat, akár `természettudományos` módszerről, vagy másról van szó. Ranke immár százados műveit ma is a történetírás rendkívüli teljesítményének tartjuk. Angliában, hol a tudományt belső politikai válságok nem zavarták, szinte zökkenő nélkül jutunk el Macaulay széles körű és sokszínű előadásától Trevelyannek az utóbbi évtizedekben megjelent, ilyen régi stílusú, de igen finom módszerrel írt angol történetéig.

cepa.newschool.edu
Macaulay
De akármily elfogulatlanul, szinte keresett tárgyilagossággal vetjük is mérlegre a pozitivizmust, igen természetesnek látszik, hogy a tudomány fejlődésének túl kellett lépnie egyoldalúságain, túl még akkor is, ha nálunk a fejlődés ilyen egyenes vonalban és zökkenő nélkül ment volna végbe. Ez azonban nem így történt. Pauler Gyula európai színvonalú pozitivizmust kezdeményezett a kiegyezés után, szigorú kritikát, objektív módszert. E tudós körök azonban fokozatosan kénytelenek voltak mind hátrább vonni állásaikat, mind szűkebb szigetre szorulni azon emelkedő hullámzás elől, amely a 67 és 48 körül folyó, egyre kíméletlenebb közjogi viták és pártizgatás nyomán a közvéleményt elborította. Sok tényező találkozik itt: nyárspolgári materializmus, a készületlen magyart a kapitalizmusnak oly váratlanul erős, rohamos kibontakozása, idegen szellemiség hatása; mindez együtt szerepel sok mással együtt a századvég szellemi alkatában. De e tényezők a politikai vitában hazafias színek mögött bújnak meg, hiszen a hadjárat az átkos közös ügyek, vélt vagy igazi alkotmányos sérelmek körül folyik. A pártpolitika önmaga igazolását keresi a múltban is, s ha erre történettudósaink nem hajlandók, kénytelenek behúzódni a maguk szűkebb körébe, aktáikhoz menekülni, ami múlhatatlanul maga után volna az "élettől" való sajnálatos elszakadásukat.


Horváth Mihálynak liberális módra a szabadságeszme köré épített, de nemes hevületű előadása még széles körökre hatott - harminc év múlva a széles körök a többé-kevésbé materialista szellemű napisajtó által sokszorosított, gépies sablont kapják történetünkről, mely immár alig több egyetlen Habsburg-magyar ellentétnél, egyik oldalon felkelésekkel és alkotmánnyal, a másikon fekete Béccsel és abszolutizmussal. Erdély, Rákóczi és Kossuth egyazon síkban; Negyvennyolc, e roppant sorsforduló, sivár olajnyomat csupán. Pauler és Gyulai Pál még szigorú kritikaként mondták a kezdő Thaly Kálmánról, hogy úgy ír, mintha hőse udvari történésze lenne, három évtized múlva ugyanezt már erénynek tekintik ő maga s olvasói egyaránt. Nem a lelkesedés itt a baj, hanem a módszer és tiszta kritika hiánya, és az a - mondhatjuk - kíméletlen erőszak, amellyel a hazafias színű napisajtó bosszúra indult az ellen, aki netán akár a szigorú pozitivista kritikát kezdte volna a közhangulattal szembeállítani. Történészeink visszavonulót fújtak a veszedelmes pontokon. Elvi liberalizmusunk is megnehezítette számukra a harc felvételét olyanokkal, akik éppen e liberalizmusra hivatkoztak. A magyar pozitivizmus tehát speciális magyar bajokkal is küzdött a szerviek mellett: kritikai módszerét nem tudta elég széles körben kifejleszteni, nem volt szabad tere, a puszta adatoknál és eseménytörténetnél is vigyáznia kellett. A külföldi tudománnyal való kapcsolatok is meglazultak, éppen abban az időben, amikor, különösen német földön, új viták értek meg.


eotvoscollegium.hu
Bartoniek Géza
Bármennyire általánosít is az ilyen jellemzés, lényegileg mégis ez volt történetírásunk helyzete a század elején, amikor a fiatal Szekfű Gyula kilépett Bartoniek Géza Eötvös Collegiumának falai közül, Mika Sándor vezetése alól. Első munkája (Adatok Szamosközy István történeti munkáinak kritikájához, 1904) pontos kritikai módszerével tűnik ki, megállapításai máig helytállók. Ezzel a fiatal historikus kijelölte indulási helyét abban a szűkebb körben, ahol igazi történészeink a tömeg haragjával vagy kedvezéseivel nem törődve folytatták munkájukat. Szekfű, a Nemzeti Múzeum, majd az Országos Levéltár tisztviselője lett, s mint ilyen küldetett Bécsbe, a közös Staatsarchiv magyar tisztviselői közé. Nem Bécsen, a városon, hanem ezen a levéltáron van a hangsúly, amely Mohács utáni, újkori történetünk nagy tömegű alapvető dokumentumát őrizte, minden hevületnél vagy közjogi érvelésnél jobban hozzásegítve a betekintőt, hogy meglássa, amit Ranke is kívánt: "wie es eigentlich gewesen".


E levéltári környezetben mélyed Szekfű újkori történetünk részleteibe. A törökkor társadalmi viszonyain át jut el annak vizsgálatához, mint alakul ki nálunk a középkoron át a familiaritás intézménye (Serviensek és familiárisok, Akadémiai értekezések, 1912). Itt Bécsben, 1912-ben kezdi Eckhart Ferenc és Takács Sándor társaságában a budai basák magyar nyelvű levelezését összegyűjteni (megjelent 1915-ben), s ugyanabban az évben kapott megbízást arra, hogy Thallóczy Lajos vezetésével sajtó alá rendezze Karácson Imre hagyatékát, törökországi levéltári másolatait (Török-magyar Oklevéltár). Levéltár, aktakiadás... Szekfű átment azon az iskolán, amely a pozitivizmus legmaradandóbb eredményeit képviselte. Ebből széles körű és kiterjedt kritikai kútfőhasználatot tanult.

A részben kiadatlan forrásanyag módszeres alkalmazása, e szilárd fundamentum jellemzi azt a munkát is, melyet különböző XVI-XVII. századi tárgyú dolgozatai mellett szintén ekkor írt, egykori tanárának, Mika Sándornak ajánlva. E könyv A száműzött Rákóczi (1913), legszebb történeti monográfiáink egyike, mely oly reálisan és életszerűen vetíti elénk a XVIII. század eleji diplomácia mozgalmas szövevényét, Párizst, Manon Lescaut Párizsát, a Napkirály halála utáni francia udvart, udvaroncok, hercegek és kalandorok együttesét, mindebben a Fejedelem nagyúri alakját, kinek kíséretében emigránsok, szegény vitézek, Dumas-hoz illő figurák lézengtek. A diplomáciai környezetrajz mellett főleg a lélektani elemzés ragadja meg az olvasót, a Fejedelem tiszta, jóhiszemű és nagy emberi egyéniségének rajza, aki reménytelenül halkuló tervek, kalandor-ígéretek, világi hívságok közül mindjobban visszatalál a Grosbois-i kolostor és a messzi Rodostó belső emberéhez s az Örökkévalóhoz.


www.sk-szeged.hu
A könyv, a felfogás azonban nem illett a Thaly-féle ál-eszményi olajnyomathoz; a szerző jegyzeteiben Gyulai Pálhoz illő kemény kritikát is mond Thaly módszertelenségéről. Ami erre következett: akkori közéletünk tünete volt. A bulvárlapok hazafiaskodó felháborodással kíméletlen támadásban fogtak a fiatalember ellen, aki elég merész volt lelkiismeretesen feldolgozni egy olyan problémát, amelyet egy bizonyos irány saját monopóliumának tartott. Különben nem kell azt hinnünk, hogy itt valóban a könyv tételein vitatkoztak. A támadók általában el sem olvasták a munkát, az újságcikkek elferdített állításokkal dobálóztak és komisz hangon, harmadkézből vágták a szerző arcába a nemzetgyalázás alaptalan vádját. Nem az volt többé a lényeg: mi is áll a könyvben? Alkalom volt ez a tüntetésre, hajszára.


Mit tehet a tudós és néhány kiállni hajlandó társának magános hangja e viharban? Hiába mondotta többek közt Károlyi Árpád, újkori történetünk e maradandó tekintélye, hogy e könyvvel szemben is lehet kritikát alkalmazni, - ami az egész szakirodalomra áll - de "e műnél jobbat és értékesebbet évek óta nem produkált történetírásunk". Majd Szekfű aristophanesi iróniával boncolta szét az akkor népszerűségnek örvendő Ballagi Aladár támadását, akit alighanem ez a válasz fog még leginkább a jövő emlékezetében megtartani (Mit vétettem én?). De e sorok írója, mint fiatal egyetemi hallgató, még egy évtized előtt is ámulva hallgatta egy vidéki, úgynevezett középosztálybeli öregúr dörgő válaszát azon megjegyzésre, hogy talán olvasná el a könyvet, melyről benne nem található dolgokat állít: ilyen könyvet én pedig nem olvasok!


web.tvnetwork.hu
Legyen szabad itt egy, a munka egészéhez képest jelentéktelen, de a támadásokban gyakran szereplő részletet előhozni: XIV. Lajos udvarában általános volt a kártyajáték, a király is kártyázott, a Hotel de Transylvanie-ban is játékházat rendeztek be Rákóczi széles kíséretéhez tartozó emberek. Márki Sándor azt írta, hogy Rákóczi nem tudott erről. Szekfű szerint tudott, s feltehetően befolyását is felhasználta, hogy embereinek e jövedelmi forrását ne szüntessék meg. Tudnunk kell ehhez a francia udvar zilált pénzügyi viszonyait, azt, hogy a Rákóczinak ígért összegek rendszerint szép ígéretek maradtak, ő pedig a szegény emigránsokat nem kergethette világgá. Két évtized múlva egy fiatal francia kutató az erre vonatkozó iratok újabb tömegét tárja fel és Szekfű állítását bőségesen igazolja. De ha igaz is e részlet - mondhatná valaki - nem rombolja le a Rákóczi iránt érzett tiszteletet?


Mellőzzük most a történelem és igazság viszonyának fejtegetését s elégedjünk meg azzal, hogy e francia kutató előtt nemcsak sértetlen maradt Rákóczi tiszta emberi nagysága, sőt éppen ő igyekezett leginkább a francia kutatás figyelmét felhívni Rákóczi nemes egyéniségére, és még kint a fronton is, 1940 tavaszán történt hősi haláláig, Rákóczi-tanulmányait folytatta. E kutató, Émile Pillias megírta, hogy Rákóczi embereinek utolsó pénzforrását látta a dologban, a király az ő közbelépésére engedte hallgatólag fennállani a Hotel de Transylvanie-t. Maga Rákóczi "talán egyedül nem játszott, és magános visszavonulása a Camalduliakhoz, imában és alázatosságban, majdnem egy szent visszavonulása volt". Vajon ki hisz inkább hőse emberi tisztaságában: aki végig meri nyomozni életét, vagy aki ijedten megáll egy zárt ajtó előtt? Ehhez csak azt kell hozzátennünk, hogy talán egy korban sem talált nemzeti gondolkozásunk és múltunk oly kevés megbecsülésre és oly sok ellenérzésre Európa-szerte, mint éppen azon századforduló nemzedékének idejében, amely azt hitte, hogy hangos és gyermeteg bombasztjaival e nemzeti múltra hoz dicsőséget.

Ma e munkát olvasva senkinek sem jutna eszébe abban Rákóczinak ártani akarást felfedezni, de Szekfűnek akarva nem akarva rá kellett ébrednie, hogy akkori közéletünk a lázbeteg érzékenységével reagál az ily nyugodt előadásra is. Egyéni élményén át láthatta meg, hogy a történeti kritika oly kérdésekben sem tud többé hatni a közönségre, amelyekben igazán őt illetné a döntő szó, hogy a nemzeti történetírás nem tudja igazi feladatát teljesíteni, ha visszaszorul és a közvéleményt felelőtlen nézetek borítják el. Vajon a historikusnak nincs más hivatása, mint műhelyében akták sáncai mögött meghúzódni?


www.iisg.nl
Huizinga
Napjainkban Huizinga azt írja, hogy a történelem nem adhatja a múltat minden megtörtént részletével, ami technikailag is lehetetlen, a történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra - a nemzet vagy más közösség kultúrája - saját múltjáról számadást tesz. A nemzeti történelem valóban a nemzet mindenkori számadása, és mint ilyen feladattal és erkölcsi felelősséggel bír, mert e roppant számvetést mindenki számára végzi. Eredményeit el is kell mondania. De amint elmondja, nem képleteket ír fel, melyek exakt módszerekkel megoldhatók, hanem emberi múltat mond el, s arra kell törekednie, hogy az olvasók e múltat olyannak lássák, amilyen az a történetíró kritikai módszere és legjobb lelkiismerete szerint valóban volt. Az olvasók fogalmi köre és gondolkozása azonban nem mindig ugyanaz, hanem nagyon is változó; ha az emberek materialisták, alaposabban kell szólnunk a szellemi erők szerepéről, különben fel sem figyelnek rájuk és a különben nem egyoldalú szövegből egyoldalú történetet olvasnak ki. Ha az emberek az egész múltat a szabadságeszme tükröződésének tartják, rá kell mutatni e szemlélet egyoldalúságára, s arra, hogy így a nemzeti élet gazdag korszakai tűnnek homályba. Ha mindenben sérelmet, elnyomást, tiltakozást vélnek felfedezni, el kell magyarázni, hogy voltak nemzedékek, amelyek nyugodtabb lelkét nem zavarta e fájdalmas komplexum. De éppígy külön magyarázattal tartozik a nemzeti történetírás másoknak, ha az emberi jogokért s emberi méltóságért vívott küzdelmet felejtenék ki a múltból. Ugyanazt a tartalmat, ugyanazt az igazságot kell a történetírásnak, de mindig oly formában előadni, hogy nemzetét múltjának emberi teljességére ébressze rá. De nem szükséges itt tovább haladnunk.

Akár így, akár más úton, a történész eljut ahhoz a gondolathoz, hogy tudományának valami szerepe és feladata van a nemzet öneszmélése körül. Ha pedig arra döbben rá, hogy e szerep betöltése alig lehetséges, akkor kezdi a maga módszerével a hibákat keresni. Talán ez az élmény is hozzájárult, hogy Szekfű ráébred beteg viszonyainkra, s a liberalizmus hibái nyomán visszafelé haladva elér Széchenyihez, akinek aggódó fajszeretetében, nemzeti önkritikájában és mély vallásosságában nemcsak Szekfű a történetíró, hanem Szekfű az ember, a magyar és vallásos katolikus is megnyugvást talál.


Az új szintézishez azonban szükség volt azon új szempontok termékenyítő hatására, melyek határainkon túl már a kilencvenes évektől kibontakoztak. Az ekkor meginduló viták során Lamprecht, Below, Schmoller, Rachfahl és mások kialakították az újabb német alkotmány-, társadalom-, gazdaság- és közigazgatás-történet alapelveit, melyek egy részének Max Weber adott szociológiai formulázást. "A német történeti módszer nagy kivirágzása volt ez, Ranke óta a legnagyobb, - tekint vissza utóbb Szekfű - s mi magyarok, akik a század elején Tagányi Károlyt követve fordultunk ez irodalomhoz, sokat tanultunk belőle".

www.ndb.badw-muenchen.de
Leopold von Ranke

A viták újszerű anyaga, mindaz, ami határainkon túl felgyülemlett, új távlatokat és kérdéseket nyit a szorgalmas bécsi olvasó előtt, aki a mindig megújuló magyar hagyományhoz híven máris Dévénynél jelentkezik új időknek új módszereivel. Végigtekint a franciákon: Michelet forradalmi élan-ja, Taine szabály-keresése (tőle származik, hogy a történelemnek, mint a zoológiának, megvan az anatómiája), Aulard iskolája és a Jaures szocializmusa mind a forradalom körül forog, méhében azon hibákkal melyek a liberalizmus korában szélesre nőttek nálunk. Az illúziók hevét nem oltja itt Anatole France már-már tagadó szkepticizmusa...


A fiatal történetíró szeme Rankénál áll meg, a hatalmi realitások, az európai történetben mindent maga alá gyűrő hatással jelentkező külpolitikai hatás nagy ismerőjénél. Utóbb a történetpolitikai tanulmányok műfaját is Ranke nyomán alkotja meg. A kilencvenes évek már idézett vitái mellett ott vannak a 20. századi, háború előtti német történetírás nagy alakjának, Meinecke-nek nagy távlatú munkái a német nemzetállam geneziséről és az államrezon eszméjéről. Ott vannak a német szellemtörténet megalapítói, Dilthey és Toeltsch, és a társadalmi és gazdasági erők felismerése, az állam és nemzet realisztikus szemlélete immár egységet talál azon roppant változatokban, melyeken át az emberi szellem keres időről időre új kifejezést, utat és megoldást.

A fiatal Szekfű már Szamosközy nagy érdemének látta, hogy `a külföld előhaladott módszereit magyar viszonyokra alkalmazva` bontogatta `a tudástalanság és nemzeti előítéletek` szövevényét. Az új fegyverzet lassan elkészül s ennek birtokában a történetíró az emberi jelenségnek kijáró megértéssel, de szkeptikusan figyeli azokat, akik egyszerű formulákkal nyitogatják a múltat. Valamivel utóbb a Below által is megfogalmazott régi igazsággal kezdi egy tanulmányát (Faji sajátságaink a gazdaságtörténet világánál, 1922): a historikusban mindig lakik valami a szkeptikusból. Van ennek egy szövegkritikai formája: a forrásnak csak akkor hiszünk, ha meggyőződtünk megbízhatóságáról. De van más fajtája is: az, amely a történelemnek valami szűk, mesterséges rendszerbe való szorítása miatt óv mindazoktól, akik a bálványnak tekintett Nagy Ok birtokában - legyen az Ész vagy bármi más - minden más összefüggést mellőzve akarják korrigálni az emberi múlt roppant szövevényét.


Szekfű szintézisének előképe, első vázlata, összefoglaló készségének első tanújele azon munkájában található, mely először Erich Marcks sorozatában németül, majd rövidesen magyarul e találó cím alatt jelent meg: A magyar állam életrajza (1918). A német kiadó újabb, külön kötetben kérte a kiegyezési kor történetét. Szekfű ezt visszautasította, mert "az akkor uralkodó liberális történeti felfogástól diametrálisan eltérő" állásponton volt, és nem akart dekadenciát festeni akkor, amikor még harcban álltunk. Ez a könyv mégis megszületett, de más formában, más viszonyok közt, akkor, midőn összeomlás és forradalom után a szakadékba zuhant, büszke országban, tört illúziók felett, ismét ütött - Kemény Zsigmond szavával - a recollectio órája, s számlálni kezdtük a tévedéseket és áldozatokat.


www.angolteliver.hu
E könyv, a Három Nemzedék, több mint az utolsó század összefoglalása, több mint történelem: nemzeti önvizsgálat, Széchenyi kínzó és tisztító erejű kritikájának új alkalmazása. Ez iktatta be e nagyhatású művet a két háború közti történetünk lapjaira. "Ez a könyv személyes élményem - írja Szekfű 1920 júliusában - úgy érzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk". A franciák Három Nemzedékét Bainville, a királypárti, katolikus jobboldal éles elméjű politikai történésze írta meg, tisztán politikai és soviniszta szempontból, benne a napóleoni és forradalmi hagyomány, a liberalizmus hibáit metszi fel, szemben a monarchikus hagyománnyal, mely jobban védett a Rajna felől érkező veszéllyel szemben.


Szekfű könyve szélesebb, gazdagabb, társadalmi és nemzetiségi kérdést, a nemzeti élet egészét foglalja össze. Központjában Széchenyi keresztény, konzervatív reformrendszere áll és annak egész erkölcsi tartalma, a nemzeti hibák s a Nagy Parlag, önmagunk javítása és felemelése. "Hanyatló kor" képét festi meg, benne a századforduló idegen szellemű nagyvárosi műveltségét, társadalmi mulasztásokat, a nemzetiségi kérdést, a zsidó kérdést, az asszimilációt, a jelszavakat és a materializmust, a fakuló hagyományokat s a fejünk fölé sötétlő horizontot. A válság új korszaka fordul. Az ország és benne a történettudományok újjáépülésre várnak. Tudósok és írók a keresztény európai szellemhez és ugyanakkor a régi hagyományaihoz akarják visszavezetni a nemzetet, amint azt adott viszonyok lehetővé teszik, népi zenéhez, magyar múlthoz. A régi, mechanisztikus sablonok, közjogi viták és liberális-materialista színezet helyett a szellem primátusát akarják helyreállítani, a múltat a maga sokszínű életében ábrázolni. Az európai szellemi áramlatok magyar változatát, a benne összefonódó szálakat megvilágítani.


1921-ben megalakul a Minerva-társaság, tíz év múlva programszerű értekezések gyűjteménye foglal állást az új irány, a szellemtörténet mellett, vizsgálva a különböző rész-tudományok jelenét és feladatait (Hóman: A magyar történetírás új útjai). Benne Szekfű a régebbi szűk körű politikai hibáit elemzi, új, átfogó, kevésbé kizárólagos előadást kíván. Elszorított jelszavak áradata elől visszavonult tudományunk harci riadója ez, hogy visszaszerezze méltó helyét a nemzet szellemi életében, és hogy a színtelenné vált sablonokat félretéve a maga egészében, minden ágazatában, emberi teljességében láthassa és ábrázolja a múltat. Ebben jön segítségére Dilthey és Troeltsch szellemtörténeti iránya és vele mindazon új társadalmi, gazdasági és más szempont, melyről fentebb megemlékeztünk.

Talán ebben kell az új mozdulás lényegét látnunk. Nemcsak politikai eseménytörténet van, nem is csak széthasított, pusztán egymás mellé tett képei a műveltségi vagy társadalmi állapotoknak. Egy kor különböző jelenségei egymással összefüggésben vannak, mind csak tünetei egyazon emberi mozgató erőnek, amely a szellem formáival változik. Van reneszánsz gondolkodás, politikai és közigazgatási reform. A történelem tárgya a teljes és összefüggő szellemi és anyagi valóság egyének és közösségek életében. Így született meg a magyar történetnek új, nagyszabású szintézise, melynek középkori fejezeteit Hóman Bálint, Mátyástól a mi időnkig terjedő nagyobb részét Szekfű Gyula írta meg. Az utolsó nagy összefoglaló mű a millennium korából származó, s Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar Nemzet története volt. Azóta sok új anyag jött napvilágra, új eredmények születtek, új módszerek ígérték a múlt teljesebb, gazdagabb képét.


www.filmkultura.hu
Hóman Bálint
De maga az akkori jelen is múlttá vált közben: Ausztriához fűző viszonyunkról nehéz volt távlattal, tárgyilagosan írni addig, míg a világháború végén meg nem szűnt maga a viszony is. A fordulat a közjogi szempontok közé másod- vagy harmadsorban szorult társadalmi és nemzetiségi kérdés fontosságára vetett éles fényt. Mindez nemcsak indokolta, hanem szükségessé is tette egy új, részletes összefoglaló magyar történet megírását. E lapok nem adnak módot arra, hogy egy futó pillantásnál többet vessünk e hatalmas épületre, melynek terve, elrendezése, a részleteredmények tömegét magában egyesítő széles keretei, távlata és kivitele egy nagy történetírói: tudós és írói tehetség alakító erejéről tanúskodnak. Történetünknek lesznek még fejezetei - ezzel végzi Szekfű utolsó kötetét -, benne, hozzátehetjük, történetírásunknak is lesznek; egyszer mi magunk és minden ami még következik, múlttá válunk az idő meg nem állítható folyamában.


De nemcsak történetírásunk, hanem az 1918 utáni korszak magyar szellemi életének története sem lesz megírható e mű és hatásának lemérése nélkül. Az előadás Mátyás reneszánsz uralmával indul, a reneszánszról kialakult új szempontok alkalmazása teszi élettől mozdulóvá a régi magyar hatalomnak ez utolsó virágzását, benne egy erőteljes uralkodó nemzeti-abszolutista kísérletével. Ezután jönnek, a Mohácshoz vezető úton át, küzdelmes újkori történetünk fejezetei, a tragikus fordulókhoz illő, komoly, helyenként pátosz nélküli és drámai feszültségű alaphangon. Zápolya János realisztikus jellemzésénél a múlt század közepének európai színvonalú, kitűnő történetírója, Szalay László hagyományához tér vissza Szekfű, éppúgy a törökkor azon megítélésében is, melytől a századvég politikai érzelmek miatt, a török-magyar jóviszonytól feszélyezve tért el.


A valóságban, ezt meg kell értenünk, a mai magyar és török nép kapcsolatát nem érintheti az, hogy egykor két világ tragikus összecsapásának voltunk harcos szereplői. Nem emlékszünk arra, hogy az amerikai tankönyvekből kitörölték volna, vagy másként színezték volna a függetlenségi harcot és Washington emlékét az angol jóviszony kedvéért, holott itt egész más a helyzet, egy nép kettéválásáról, nem két történelmi erő százados viaskodásáról van szó. Ma már nemcsak a közelről szemlélők, hanem például az angol történészek is felismerik, hogy Kárpát-medence népi, nemzetiségi viszonyaiban mily döntő változásokat hozott a magyarság XVI-XVII. századi pusztulása, ami azután történeti szerepünk megítélésére is hatással van.


Szekfű szinte drámai erővel rajzolja meg e pusztulás képét, középkori, sűrű magyar falvak múlását, a régi Magyarország három részre szakadását, nagyurak és egyszerű vitézek, politikusok és katonák harcát mindazért, amit elvesztettünk, és ami még megmaradt. Egyéni, élő és újszerű arcokat rajzol üressé vált klisék helyett: Fráter György kemény alakja, Báthory István figyelő, nagyúri tekintete, hadvezér nagyurak - de mellettük pusztuló falvak népe, szegény futó parasztság szenvedése, földjéhez ragaszkodása s a nagy, alföldi központokban feltűnő élelmessége, rendező készsége. Kapitányok névtelen végvári vitézek, jobbágyok, szilaj pásztorok a visszavaduló tájon, idegen hangok: rác és vlach érkezők, nyájak, földbe mélyedt kunyhók. A magyar néptörténet első nagy vázlata e fejezetekben található. De a módszerek mindig az egész szellemi és anyagi valóságot igyekeznek átfogni, és formába önteni. Szekfű, a korábbi felfogással ellentétben Erdélyt a török hódítás kényszeréből született, átmeneti kiágazásnak tartja, melynek vissza kell térnie a nyugati királysághoz.

Célkitűzését a Magyar Állam Életrajzában olvashatjuk talán a legtömörebben: azt tartja modern álláspontnak, ha valaki `történeti kutatásai során sem az erdélyi államot, sem az ettől külön élő Habsburg-Magyarországot nem tartja ideáljának, tehát sem kuruc, sem labanc,`, hanem e megosztott állapotban csak a fejlődés átmeneti fokát látja, amelyre újra az egységes állam helyreállításának kellett következnie.


És ha ma a kutató és talán az olvasó is tisztább egyensúlyban látja e kérdést, mint azelőtt, ha látjuk Erdély kényszerű kiszakadását nagyobb erők nyomása alatt, s ha e szegényes kezdetekhez képest még jobban becsülni tudjuk azok tehetségét, akik ott, annyi "siralmas változás" közt valóban keleti menedékét alkották meg egy időre az európai magyar életnek és politikai formáknak, akkor ezt nemcsak az időnek köszönjük, mely e lüktető és nyitott politikumot behegesztené, hanem a történetírónak is, aki a koncepcióját és a gyermekesen egyszínűre festett Habsburg-magyar viszonyt ismét életszerűvé, mozgalmassá, bonyolulttá tette, amilyen a valóságban volt. Szekfű a rendi dualizmus természetét ismét a régi klisétől eltérően, Belowtól és Rachfahltól elindulva rajzolja meg, világosan rámutatva arra, hogy az abszolutizmus a maga idejében korszerűbb volt, új formák megvalósítója Franciaországban és másutt, ahol nemzeti, a szuverén ország érdekében cselekvő tudott lenni; de mi egy más, szélesebb, más tájakra s országokra is kiterjedő abszolutizmus veszedelmével álltunk szembe, a rendek korszerűtlen, elavult, megmerevedett életformájukat külső hatalmi szervek ellen védelmezték.


hungaria.org
Bethlen Gábor
Bethlen Gáborral Szekfű külön monográfiában is foglalkozott (1929), benne a külpolitikus tehetséget, a magyar egység immár keletről nyugatnak érkező harcosát látja. Megállapítja, hogy a modern vallásszabadság és tolerancia nem vetíthető vissza a XVII. századba, a régi felfogással szemben Dilthey, Troeltsch és részben Hintze eredményeit alkalmazza nálunk, és megajándékoz bennünket Bethlen erdélyi protestáns abszolutizmusának, e korszerű magyar formának rajzával. A XVIII. századot, benne a regenerációt, az újjáépülést látja meg, a nemzetietlen és más jelzőkkel szemben Szekfű magyar barokknak nevezi, melyet meleg színekkel, finom részletekkel fest, Weisbach, Günther Müller, Ermatinger és mások szempontjaiból sajátos magyar formát alkotva meg. Az egyéni lélek, amely nélkül tudomány, történetírás és ember sincs, különleges szeretettel fordul a katolicizmus magyar formái felé, abban, ami a legszigorúbb módszeren és pártatlanságon túl a tudományban is mindig lélekből jövő egyéni, s ezért mindenkinél tiszteletet érdemlő marad. A XIX. század új gondolatok és problémák szövedékét hozza.


A reformkor központjában ismét Széchenyi páratlanul eleven és érző alakja áll. Negyvennyolc a Jó és Rossza, a hős és áruló mesejátékából roppant sorsfordulattá bővül, melyben ott feszülnek a társadalmi és nemzetiségi erők. Az újkori nemzetiségi kérdés kezdő fejezetét, a magyar államnyelvért folytatott harcot Szekfű a Fontes-sorozat egy kötetétben is külön megrajzolta. A nacionalizmus ébredése a magyaroknál és szomszédainál, az ellentétek kialakulása, megoldások keresése, bizakodó és aggódó arcok, az erőszak látszatát keltő, a valóságban gyenge magyar politika, az elnyomás hangos vádja, asszimiláció... Szekfű a nemzetiségi problémát a Magyar Történeten kívül is, legutóbb az Állam és a Nemzet kötetében összegyűjtött tanulmányai során állandóan szemmel tartja, megkísérli a magyarság és nemzetiségeinek középkori békés együttélését felvázolni, a faji és történeti egység bonyolult szövedékére éles fényt vetni.

Mintha színtelenné vált függönyt vonnának fel szemünk előtt, mögüle elénk tárul a múlt mozgalmas és színes élete. A problémák újra izgalmassá - nem politikailag, hanem tudományos szempontból izgalmassá - válnak. Nagy szintetikus erő ragadta meg a múlt sokrétű szellemi és anyagi valóságát, s félretolta azt a kopott kulisszát, amely ezt a múltat sok helyt elfedte előlünk. Szekfűt a társadalom- és szellemtörténeti módszerek segítették útján. A valóságban azonban mindig a történetíró tehetsége és alkotóereje a döntő. Az igazi történész nem a metódus és elmélet rabja, és ha valahol a merevedés veszélye fenyeget, biztos és rugalmas ösztönnel igazodik újra az élethez. A történelem központjában mindig `az egyéniség és tömeg cselekvése és szenvedése` áll.


www.artrenewal.org
Jules Michelet
Szekfű legutóbb reális szemmel figyelmeztet a német társadalom- és szellemtörténet tanulságos módszereiből kifejlesztett túlzások ellen is, óv a mesterséges fogalmi konstrukcióktól, elvont sematizálástól, mely csak "racionális vonalakat" hajlandó ismét látni. Nem szabad magyarázatok és módszertani aprólékosság közt megállani, vagy pedig a "tényektől" elszakadva filozofálni. A história végső fokon mindig a múlt előadása marad, tehát elbeszélés, ennek főtárgyát pedig "az ember és az ő cselekvései képezték". Az eseménytörténet önmagában csak vasváz. Ezt kell teljessé tölteni. De az elbeszélést sem lehet kihagyni, hiszen ha történelemre gondolunk, "mégis csak Thukydides, Caesar, Tacitus, Voltaire, Michelet, Ranke "elbeszélő" munkái jutnak eszünkbe".


Egykor arra kellett figyelmeztetnie olvasóit, hogy Michelet és Macaulay a történetet olykor a bennük élő doktrínák szerint konstruálják. Évek múltán arra figyelmeztet, hogy a régi hibákkal együtt nem szabad az értékeket is kivetnünk. "Uraim, ifjú történészek, nem szégyen ám Taine, Macaulay és Treitschke, Szalay László és Horváth Mihály mintájára megpróbálni az adatok elmondását is, nemcsak tisztázását és felfejtését". A nemzeti múltat egységben kell látni és megírni. E pár sorban nem törekedtünk többre, mint vázlatosan érzékeltetni azt, mi volt a jelentése Szekfű Gyula történetírói fellépésének tudományunk fejlődésében. A végén sem kívánunk elvi megállapításokat tenni. De nagyobb távlatból mintha úgy látszanék, hogy nincs is pozitivizmus vagy szellemtörténet. Vannak jó, kevésbé jó és rossz történészek. Teremtő és meddő szellemek. Alkotó tehetségek és örök küszködők. És amíg lesz magyar történettudomány, akármily fejezetei jöjjenek is, Szekfű Gyula mindig az első kategória első vonalában fog állani.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!