A vörösterror 133 napja

A falu szénafüve

2002. november 11. 18:13 Imreh István

A faluközösség nem csak települési forma, nem csupán életkeret, hanem egy termelő-szerkezetet működtető alakulat is. Megszabja a munka rendjét, menetét, óvja a munka gyümölcsét és a szántóföld, kaszálórét, legelő, erdő egy részének is gazdája. Az állattenyésztés — a takarmányozás, a legeltetés, a pásztorlás — pedig tradicionális eljárásmódok célszerű aprólékos egybehangoltságának szövevénye, ami nem funkcionálhat szabályozás, közösségi együttműködés nélkül.

A teljesség kedvéért emlékeztetném az olvasót arra is, hogy Erdélyben félrideg (félszilaj), külterjes, legeltetésre alapozott volt az állattartás. Az istállózó takarmánytermelésre épülő állattenyésztés fejlődése csak a „negyvennyolc` előtti utolsó feudális évszázadban váltott át gyorsabb ütemre. A teleltetés nagy gondok forrása. Kevés és drága a széna. „Az erdélyi gazdákhoz intézett beszéd” című 1830-ban keltezett kézirat fiziokrata elveket valló ismeretlen szerzője írja: „Alig jutunk el a tél közepére s már fél ország a kóston panaszolkodik.”1

Kell tehát a rétek, a kaszálók termése, kell a széna. A művelési ágak együttesében a „szénafű” aránya nem nagy, de nem is könnyen kimutatható, hiszen régi statisztikáink gyakran a kerttel vagy a legelővel, de az erdővel együtt is szerepeltetik. Egyes conscriptiók csak az adó alá eső réteket lajstromozzák; mások területileg tekintve eltérőek: a történeti Erdély mellett hol szerepeltetik a Partiumot (vagy annak egy részét) hol nem, és ugyanez történik az 1764-ben létesített határőrezredek falvaival is. J. H. Benigni 1837-ben 371674 hold rétről ír.2

A hivatalos statisztika számadatait, Kőváry László3 kétkedéssel fogadja. Ő 1846-ban közli a maga becslését, amely mint mondja „minden számítások közt leginkább megközelíti a valót.” Eszerint a rét, a kertekkel együtt 14 százaléka a megművelt területnek, azonos nagyságrendű, mint a legelő és természetesen jóval kisebb a szántónál, amely 33,90 százaléknyi.

Negyed századdal később a fejlettebb forrásfeltárás és feldolgozás szilárdabb talaján álló Keleti Károly4 1761296 k. hold erdélyi termőföldet minősít rétnek, ami 18,44 százalékos részesedést jelent, többet, mint a legelőé (12,11% ). A kaszáló, a rét, a szénafű jelentős része korábban a faluközösségé volt. A falu füvéről szólva, súlyát mérlegelve még azt is előrebocsátanám, hogy a község és a közbirtokosság fűtermő területe később sem jelentéktelen, s hogyha háttérbe is szorul a polgári magántulajdon rendszerében kötöttség nélkül használt egyéni tulajdont képező kaszálók mellett, továbbra is a takarménytermelő alap egyik számottevő tényezője marad.5

„Közhelyekről”, „közjavakról”, „szénafűbéli commune terrenumokról” szólva számadástételre elsőként a sok község, a teljes szék, a több birtokos família nagy erdő- havasbirtokait kell megidéznem. Közülük jónéhány még a letelepedés korabeli nagy földbőség birtoklási viszonyait idézi fel. A tág határok, az akkor még a gazdasági csereforgalomban nem oly nagy súlyú erdők, kaszálók, legelők, de még szántók is jórészt „közre maradtak". Rendtartásra, szabályalkotásra azonban ezek esetében is nemsokára sor került. Ilyenek az aranyosszéki bogáti prédium statútumai is. (Szerencsénkre megörződtek.) Első kérdésünk a használatára, a tulajdonjogra vonatkozó volna. Kinek van tehát jussa a mintegy kétezer holdas széki szabad pusztához? E kérdésre az 1827-ben adott válasz így hangzik: „...csak a székbeli residentiás nemes birtokosok, törsökös székely és székely szabadsággal élő jószágos hazafiak bírhassák, másaknak kirekesztésekkel..."6 Ők annyi földet foghatnak fel, amennyit megdolgozni képesek. Az, aki henyének bizonyulna, vagy szántó parcelláját „kaszálónak változtatni akarná", elveszti jogosultságát. A föld pedig visszaszáll a szék tulajdonába. 1612. évbeli végzés szól Negyedfélmegye (Menaság, Mindszent, Szentlélek, Várdotfalva, Csomortán, Pálfalva és Delne), vagyis a Hétközség közös havasáról, nagy kaszáló közvagyonáról.

A kaszálás napján, („Szent Lőrinc napján") mentek fel a falvak lakói a havasba és a havasbírák ellenőrzésével napnyugtakor foglalhattak (de ünnep lévén nem kaszálhattak). Három és egynegyed évszázad múltán a nyolc évtizedet megért delnei székely így mondotta el a közös kaszálás rendjét. A választott vezetőség tagjai „a kaszálót előre annyi részre osztották ahány birtokos családfő volt a hét községben. Mindenki választhatott magának helyet, parcellát, s ott »felütötte« a kaszáját. Ez a választási jog azonban csak azokat illette meg, akik indulás előtt misét hallgattak. aki nem volt templomban, azt »szennyes«-nek gúnyolták, és csak ott kaszálhatott, ahol a választás után hely maradt. A havas megyegondnoka »gondoskodott« egy hordó pálinkáról..." Kánya Imre (Vámszer Géza adatszolgáltatója) más, hasonló osztásokról is tudott, s más csíki községek közös havasbirtokának végső századfordulói felosztására is emlékezett. „Ősmarosszék” havasgazdasága 127 falué, Udvarhelyszéken a Hargita fiókhavasán fekszik a 17 falu havasa, Sepsibodok ismeretes borvízforrása fölé magasodó havas kilenc településé, Háromszéken 1840 és 1843-as adataink szerint Esztelnek Bélafalva, Kurtapataka, Szotyor, Ilyefalva, Bikfalva, Uzon, Kökös (Aldoboly pedig 1831 és 1841 között) együtt hoz határozatot szénafűről. „Sepsiszék erdeje húsz falué”.8

A példaként felsorolt székelyföldi közhelyek jórészt a szabadok, primipulusok és pixidáriusok irányítása, valamint a széki tulajdon esetében birtokosnemesi és armalista vezetés alatt állottak. Voltak olyan több tízezerholdas, összefüggő erdő-legelő-kaszáló birtokterületek is, amelyeket egy-egy jelentős földesúri nemzetség, „família" uralt. Ilyenek voltak a Bánffy család Réz hegységbeli, szilágysági több tízezerholdas erdei, valamint a „família" kalotaszegi havasai.9

A magasabban fekvő fennsík, az erdők közé zárt patakvölgy, a tisztás, az egész „Erdő" — Benedek Elek szavaival — legelő, fűtermő hely volt. A nagy osztatlan, összefüggő havasbirtokok pedig (Orbán Balázs nevezte így) igazi éléskamrái voltak a havasalji faluközösségeknek. A falu szénafüvei tehát ezek is. Hasonlatosak a svájci hegy-, völgyközösségekhez, az alpesi havasi „almendék"-hez, a „Mark"-okhoz, a szászok „Freythum"-jaihoz.

Az erdélyiek tudták havasaik sajátos szerepét és megtartották, őrizték is osztatlan, egységes, közös vagyon jellegét. A fejedelemségkori Approbaták „a közre használt Havasokról tisztán azt határozták, hogy ezek soha is oszlóra ne menjenek, hanem in communione juris megmaradjanak..." 1831-ben citálta a törvényt a marosvásárhelyi Királyi Tábla a zágoniak és Mikes Zsuzsánna perében.10 (Nem érdektelen az sem, hogy „a föld népe" hogyan határozta meg a jogi státust kirajzoló természtei ismérveket. 1836-ban a Hatod gazdái pereskednek. Három Bardóc fiúszéki, erdővidéki és három sepsiszéki communitás. A megkérdezettek zöme szerint a Hatod nem havas: mert nem kősziklás, mert nem „fekete" erdejű „nincs ott fenyves”, csak egy „csúcsocskája” van, a Murgó, a többi része lapályos, itt a hó sem szokott „ősszel” hamarább leesni, mint egyebütt. Igen kövér fűtermő hely, meleg és nem hideg hely, holott a hó a havason korán hull és sokáig is áll, termékeny, a havasokhoz képest „a Kánaán földje" és így tovább.)11

A magasabban fekvő, zordabb klímájú, kevésbé termékeny, a népi szemléletben valóságos havasnak ítélt közös kaszálók sokszor együttes munkának, a faluközösség egészének erdőből irtványföldet, kaszálót teremtő hosszas erőfeszítésének az eredménye. A falu aszalja, vágja ki a fát, gyökértelenít, köveket ás, hogy ő, majd pedig a posteritás azután szabadon foglalhasson, kedve szerint üthesse fel a kaszáját vagy jussolja a nyílhúzás, cinkus szerinti osztáskor a sors által neki juttatott szénafű parcellát. Mindez természetesen elsősorban a székely, a szász székekre, kerületekre jellemző. A vármegyei részeken is van azonban hagyománya, és igazából csak a XIX. század első felében kezdenek hozzá a birtokos nemesek is az árutermelő, pénzbeli hasznot hajtó, hegyi uradalmak kialakításához.

Erdélyben úrbérrendezés sohasem volt. Nincs „úrbárium”, nincs diétai végzés arról, hogy a földesúrnak hány szekér szénát termő rétet kell például egész telkes jobbágya rendelkezésére bocsátania. A szokásjog iratlan normái, a fejlődés menete azonban tájegységenkénti, földesurak szerinti nagy változatosságban meghatározták a colonusoknak járó szántó és kaszáló mennyiségét. Az országgyűlés határozatai, az udvari, a főkormányszéki, „megyei szabályok”, a „felsőbb rendeletek” az egész úrbéri kérdésektől hangos XVIII. században semmit sem szólottak a szántó és kaszáló beneficiumokról, és egyszer sem intézkedtek a „közrehagyott”, a falu által felfogott és évente megosztott szénafüvekről. A Mária Terézia által az 1769. évben kibocsátott „Bizonyos Punctumok” a jobbágynak járó kaszálóhely felől csak annyit javall, hogy az „okosságára” hagyatkozó földesúr annyit juttasson, „hogy a szegény közönség meg ne szűküljön”.12

Végre az 1846/47. évi kolozsvári országgyűlés törvényerejűvé nem vált határozata számszerűen fogalmazta meg, hogy az (I. osztályú föld esetében) egy colonicális telekre jutó extravillanum, külállomány: 4-10 hold szántó és 2-4 hold kaszáló.13 A faluközösség osztatlan, helyesebben csak használatra kiosztott kaszálójáról ekkor sem tesz említést a törvényszabó diéta iratanyaga, holott a közlegelőről és erdőről közli a tudnivalókat. Az úr és paraszt viszonyát rögzítő irattípus a földesurak vagy örökösök, „osztályt tevők" különböző célból készült urbáriumai. Ezekben már szerepel „a falu osztályos közös kaszálója", „a falu rétje", „a Nyilas rét", a „Ritu Satului", „a közönséges osztókaszáló", „a falu köz osztályos rétje", „a falu közönséges szénafüve" és így tovább. E forrásfajta objektivitását biztosítja az a körülmény, hogy a possessorok tudni akarják mijük van, s ezért még a jobbágyaik közös javainak, használati jogainak megnevezését, fölsorolását is megkövetelik. Az urbáriumok és conscriptiók sok olyan jelzést is sugároznak, miszerint a possessorátus azt is magáénak tudja, ami pedig nevében is hordozza azt, hogy a falué, a paraszti közösségé.

A feudális jogalkotás, a Werbőczyt citáló széki, vármegyei statútumalkotás, de még az 1791. évi diéta közjavakról szóló paragrafusa is leszögezi, hogy az erdők tulajdonjoga egyedül a földesurakat illeti. Ugyanakkor már a teréziánus kor rendelései, parancsolatai azt is meghagyják, hogy a régi időktől fogva, külön faluközösségi jussként birtokolt erdők (de ide értendők az erdei kaszálóhelyek is) birodalmában a communitások megoltalmaztassanak. A falu közönséges szénafüveit az urbáriumokba regisztráló, feljegyző tisztségviselők, a „fogott”, felkért személyek úgy fogalmaznak, hogy abból kitűnik a „földesúr birodalmának” tekintik azt is, ami a „falvak birodalma”. A földesurak azonban egyedül ritkán urai egy-egy településnek, ezért előfordul az a helyzet, hogy az osztozatlan birtokosoknak együtt kell a „falu rétje" urának tekinteniök magukat, jóllehet néha jobbágyaik külön földközösségekben élnek.

Az 1794. esztendőben például a Kolozs megyei Dióson a kaszáló helyeket Bethlen Miklósné Csáki Katalin szolgáló embereinek engedte át és azok „egymás között felosztván" kaszálhattak évente egy-egy szekér szénát.14

Ispánlakán (Alsó-Fehér) 1779-ben a Jósika családnak van tulajdonjogilag magának vindikált „közös" kaszálója, amely nyilanként négy és fél szekér szénát termő „falu füve". Kalotaújfalu kolozsmegyei településnek 1803-ban a Havasban, egy minden második esztendőben húsz szekér szénát termő kaszálója van. Emellett azonban a Valkóiakkal és Keleceliekkel egyetemben évi 50 forint taxáért két darab közös havasi közhelyet bérelnek Jósika Antal őnagyságától.15

Harmadik formaként a nemes valamint a falu együttes „birodalmát" említhetnők. „Vagyon a városnak — írják 1727-ben Gyaluról — minden fordulón szántó és kaszáló földek, melyet közönségesen nemesekül és parasztokul szoktak egymás között felosztani." A kolozsmegyei Erkeden 1762-ben Szentgyörgy naptól tilalmas a falu felső végén fekvő, minden esztendőben megkaszált rét, amelynek urai: a „famíliák" és a „falu".16

A közös kaszálót a jobbágyokkal és zsellérekkel „unanimi consensu” használó kisnemesi, és főleg szabadparaszti többségű communitások, vagy azok a falvak, amelyek curiáik után, a possessorátusnak is maguk osztanak nyilrészt, alkotják a szabad közvagyont autonóm módon kezelő, önigazgató faluközösségek igazi típusait. Rendtartásaik, törvényeik normái szerint védelmezik a szénafüveket, választanak fűpásztorokat, fűbírót, kertelnek, a szénacsinálást szervezik, vagy a sarjú kaszálás dolgait, a kaszálótarló legeltetését rendezik.

A közös kaszálóhoz kinek van jussa? Mi a közjavakban való részesedés jogcíme? Az igénylőnek mindenekelőtt falutagnak kell lennie. Tartoznia kell ahhoz a formációhoz, amelynek javaiban részesedik. Erdélyen túl is, mindenütt, ahol a társadalom és gazdaság alapsejtje a faluközösség, első feltétele a vagyonközösségi tagságnak a falubavétel. A falutagság statuálásának természetesen nem kell újkeletűnek lennie. Sőt, az akinek ősei „emberemlékezetet meghaladó idő", a leszármazás rendjén „törzsökösök" általában a juss örökhagyói is. Hadd idézzük a szászfülpösi, kolozs megyei 1757-ből való feljegyzést: „... az nobilitaris curiák után tartozó allodiaturákon kívül minden haszonvévő földek, rétek és erdők a faluénak tartatnak, hanem falusi lakosokul ilyen usust tartunk, hogy ha valamely ember falunkban megházasodik, akár szabad, akár jobbágy személy legyen, tartozunk annak rendihez és állapotjához képest szántó és kaszáló nyilakat adni, hasonlóképpen az erdőből is..."17

Oláhkecelben (Kraszna megye) 1766 táján, a „falusiak" egymás között osztanak kaszálóhelyeket. „A falusi lakosok között” oszt Türe is (Kolozs megye) 1807-ben az Oszló rétből szénafű nyilakat.18 Különösebb feltétel, sajátos kívánalom tehát nincs, vagy azok meglétét feltételezik, tudják. A Doboka megyei Kékesen 1742-ben, valamint Válaszúton 1825-ben „minden embernek" (Kékesen 54 telkesgazdának) kell juttatni a „közönséges rét" füvéből.19 1737 és 1764 közötti urbáriumok valamint az összeírások arról adnak hírt, hogy Közép-Szolnok, Kolozs, Alsó-Fehér, Kraszna megyei falvakban (Dobra, Kelecel, Vajka, Velkér, Batizháza, Szilágybagos) egyszerűen a földművelői, gazdaemberi állapottal együttjáró beneficiumként kezelik a közös szénafüveket. A „rubrikákban" ilyen megállapítások olvashatók: „jut minden gazda embernek", „egy-egy gazda ember számára osztanak", „gazdaszám szerint szoktuk a falu szénafüvit felrudalni.20

A communitás a közterhek hordozóinak a közössége is. Az adó és más „szolgáltatások", elsősorban a megyei, falubeli közmunkák „terhét hordozók", a faluközösségi norma alkotók szerint érdemesek, méltók a „közönséges" vagyonra is. A porciózás, a beszállásolás, a mársus, a quartély, a naturálé, a posta, a forspont, a vektura, a közmunkák sokasága mind-mind a falusi közemberre, a gazdaemberre hárult, az ő vállára nehezedett. Indokolt, hogy a sok rovatal után, a nyilas osztáskor az ő tulajdonjegye is ott legyen a cinkushúzó falusbírónál. Milvány (Doboka m.) lakói 1766-ban esztendőnként osztanak kaszálót is, szántót is „minden portioját megadó embernek”. A kolozsmegyei Köbölkúton ”a királyi terhet viselő marhás emberek” jogosultak szénafűre, az osztás tehát „differenciált” is, miután „a marhás, jó adófizető embereknek egész nyilakat adtak, a marhátlanoknak pedig (főleg zselléreknek), ami jutott". Holtmaroson (Torda m. ) 1791-ben a kaszáló a falu terhét, s nyomorúságait hordozó gazdák között nyílszám szerint osztatik fel".

Nem érdektelen az sem, hogy elegyes, szabad székely és jobbágylakta communitásokban, székekben, — mint például Gyergyóban, Kászonban — gyakori a részesedés egyformasága azzal az indoklással, hogy „mind a székely, mind a paraszt: hordozza a falu terhit".21

A közös szénafű-vagyon dolgaiban a vármegyékben általában a földesurak döntenek. Vannak azonban fölös számmal olyan helységek, ahol a birtokos, a possessorátus a rendelkezési jogot átengedi a jobbágyoknak. A jogcím itt is a szolgáltatás. Hangsúlyossá válik azonban az állami és a falubeli közterhek viselése, a robot, dézsma, a földesúri terhek hordozása. Az urbáriumok és conscriptiók rendszerint csak azt rögzítik, hogy az illető birtokos család emberei akár külön, akár a többi „falusiakkal" egyetemben, általában egy nyílra jogosultak. S ez így van a XVIII. század folyamán majd mindenütt. (Kiragadott példaként említek meg csupán egy néhány falut: Mezőrücs, Vámos-Udvarhely, Göc, Marosbogát, Ketesd, Sárvár.)

A Mezőségen gyakoribb forma az, hogy egész nyilas, félnyilas, fertályos gazdák módosságukhoz igaerejükhöz mérten jussoljanak szénafüvet. A zsellérek lazábban kötődnek a communitáshoz, földesúrhoz. Jussuk is bizonytalanabb. A Torda megyei Őrkén 1732-ben ki is mondják: „a zselléreknek pedig nem osztanak".22 Sárpatak, Mezőszetntmárton, Kecskehát zsellérei azonban jobbágy sorsú társaikhoz hasonlóan részesednek. Az ajtoniak viszont 1836-ban a colonusok által használt kiborozdált közös szénafűből a hurubásoknak is juttatnak egy fél nyilat.23

Arra a kérdésre keresem a választ, hogy ki és milyen jogcímen válhatott közös kaszálóbeli nyílrész igénylővé? A népesség számbeli gyarapodása, a közeli, irtásra alkalmas, felfogható, ciheres, bokros erdőalji részek megfogyatkozása elkerülhetetlenné tette a közhatárhoz való juss meghatározását, rögzítését. Korszakunkban már jóideje az antiqua sessio volt a jogalap. Ez forrásainkban is a falubeli belsőséget, intravillanumot, az ülést, a házhelyet, a házat, a telket és így tovább jelentette; a közös szénafűbeli rész ilymódon vált appertinentiává, külhatárbeli részesedésé.

A „faluk birodalmának módjáról" szóló 1643. évi diétai deliberátum, az Approbata Constitutio (III. rész 29. cím, 1. articulus)24 a régi telkek birtoklásától teszi függővé a nyílrészhez való jogot. Így azután, ha Jósika, Toldalagi, Kornis, Mikó, Apor, Wesselényi, Lázár, Bánffy vagy más rendszerint kisebb birtokos jobbágyainak, zselléreinek jussáról szólanak forrásaink, tudnunk kell, hogy az több vagy kevesebb megszámlált, számontartott antiqua sessio „úri tulajdona" utáni jusst jelenti.

Védekezni kellett mind a „tiszta" jobbágy falvakban, mind az elegyes communitásokban a terjeszkedő, a szolgáló embereivel a „községet" (a közföld eltartó erejére hagyatkozva) mértéktelenül betelepítő possessorok mohósága ellen. A szabad falvak pedig szintén attól őrizkedtek, hogy a faluban curiát építő, esetleg egy-két sessiot is szerző és ezek ürügyén nyakló nélkül telepítő módosabb, hatalmasabb possessorok jogtalan eluralkodásának bevágják az útját. Így vált az antiqua sessio jogokat és kötelezettségeket hordozó jelképpé, jogcím szimbólummá, a közhatárbeli részesedés, juss szabályozójává. „Legyenek a földek, szénarétek és erdők juxta quantitatem et numerum sessionum antiquarum, — mondja ki a törvény — s ki-ki az maga portájához járandó szántófölddel, szénaréttel, erdővel legyen contentus, ne bántsa az másét".25 (Mutatóba közölnék néhány időhöz, helyhez kötött régi telek elnevezést, urbáriumokból valót. 1713: Aranyosgyéres „fundus után", 1737: Kozmatelke „Egy puszta teleknek appertinentiá nincsenek, hanem ha ember száll reá és a falu terhét supportálja, osztanak...", 1737: Oláhsolymos „füst szerént felosztanak... telekre", 1740: Gerendkeresztúr „két ős nyilas házhely, ... azon két antiqua sessiok", 1741: Poklostelke „házhely", 1742/1806: Gogányváralja „ház szerint... ülés után", 1754: Sáromberke „házak után osztani", 1758: Meregjó „sessionként répartiálják rúd szerint", 1775: Borszó „antiqua", „házhely", 1777-80: Somkút „Ezen ... sessio ámbátor antiqua legyen", 1794: Szentmihálytelke „egész paraszt telek", „régi antiqua sessiok után is ennyi jut", XVIII. század vége: Felőr „nyilas sessio", 1807: Torda „egy-egy antiqua", „civicus fundus", 1802: Ajton „egy antiqua sessiora", 1830: Kendermező „egy-egy jobbágy háza után".)

Az átlagos, szokványos falu-szénafüve körül tág mezőben kisarjadt variánsok leltárát természetesen még gyarapíthatnók. Ha a vármegyei részekben egy falun belül lehet például „a Jósika részen valóknak", a „Mikó jobbágyoknak" külön közös kaszálója, a székely székekben a tízesek alkotnak nem egyszer ilyen alegységeket. Van ahol a füvet osztják, van ahol a bugjába gyűjtött szénát. Itt-ott az alsó és felső fordulóban is van kaszáló, néha igen sok darabban szétoszolva, sok faluközösségben lassan megszűnik jelentős takarmány szolgáltató, biztonság-nyújtó szerepköre, sokhelyütt 1-2 szekér a hozama, máshol a 10-15 sem ritka, több communitásban már csak licitálják, árverezik és a falu szükségére fordítják a bevételezett forintokat, van ahol ökörtilalmas, lókötőhely, lókert társul hozzá, olykor zálogba vetik, eladják vagy felosztják a jogosultak között.

A Kolozs megyei Ludvég lakóinak 1791-ben a közös szénafüvek jóvoltából egy helyen hét szekér, máshol nyolc szekér szénájuk terem. Mégis panaszkodnak: „télben az...marháknak tartására szükséges takarmányban tetemes fogyatkozásokat szenvednek és a marhatartó gazdák gyakorta készpénzen kéntelenítettetnek marhájoknak élelmet szerezni".26

Ezt követően az első világháború előtt a székely székekben hasznosan tevékenykedő, tanult, hivatalbéli személyt, Dorner Bélát idézném.27 „A Székelyföldön a nép sok állatot tart — írja—, de majdnem mindig baja van a takarmánnyal (a „kóst"-tal), a hosszú tél sok szálastakarmányt elfogyaszt, a nyár sokszor száraz, a kaszálókat (a hegyoldalakon) és a réteket a völgyekben nem igen trágyázták, széna sarjú keveset termett, lucernát keveset termeltek, így az állattartás a legeltetésre alapozódott." Közel két évszázad mérlege ez, amelyet azonban még alaposan, részleteiben is elemeznünk kell.

Jegyzetek

1. Kolozsvári Egyetemi Könyvtár. Kézirattár. 2346. sz.
2. J. H. Benigni: Handbuch der Statistik und Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen. I. Hermannstadt. 1937. 55-56. — Benda Gyula: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez. 1767-1867. Bp., 1973. 185, 197–199.
3. Kőváry László: Erdélyország statisztikája. I. Kvár, 1847. 96, 109–110.
4. Keleti Károly: Hazánk és népe. Pest, 1871. 121–125. — Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Buk., 1981. 201–203.
5. A hitbizományi valamint a községi és közbirtokossági birtokok területének és művelési ágak szerinti megoszlásának kimutatása. Bpest, 1894. 63.
6. Lőtsey Spielemberg László: A nemes székely nemzetnek jussait világosító némely darab levelek... Marosvásárhely, 1837. 5–7. — Imreh István: Erdélyi hétköznapok 1750–1850. Buk., 20–23.
7. Imreh István: A törvényhozó székely falu. Buk., 1983. 294–297. — Vámszer Géza: A székely vagyon- és földközösség. Az EME emlékkönyve. Kvár, 1939. 55–62.
8. Imreh István: i.m. 148–154. — Trócsányi Zsolt: Az erdélyi parasztság története. 1790–1849. Bp., 1956. 75–77.
9. Jakó Zsigmond: A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története. Buk., 1956. 11–12.
10. Lőtsey Spielemberg László: i.m. 82–83. — A havasi állattartásra l. Paládi-Kovács Attila: A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Bp., 1993. 155–157. — Kádár Zsombor: A Székelyföld erdészettörténete. Bp., 1994. 75. — Tamás Sándor: A Csíki Magánjavak. Erdélyi Múzeum. 1995. 3–4 sz. 15–17.
11. Háromszék vm. lvt. Sepsiszentgyörgy. Az 1836. évi tanúvallatás a Hatod-perben.
12. Országgyűlés, a felséges udvar és királyi fő kormány által kiadott szabályok. Mvhely., 1838. 11.
13. Corpus Juris. 1540–1548. évi erdélyi törvények. Bp., 1900. 641–643.
14. EME Lvt. Bethlen Miklósné Csáki Katalin Conscr. 1794., Állami Levéltár, Kolozsvár.
15. EME. Br. Kemény Conscr. 1803.
16. Uott. Bánffy Nemzetség. Gyalui csomó: Lázár Lvt. 1762.
17. Bánffy Rokonsági. Lázár Lvt. 17. Fasc. 22. sz.
18. EME Gr. Rhédey conscriptio. – Bánffy Nemz. Consc. 1807. Néhai idős Bánffy György.
19. EME Wesselényi Lvt. – Bánffy I. Nemz. Bánffy Ferenc conscr. 1825.
20. L. az idézett családok urbáriumait, valamint a Mikó cs. Lvt.-át (1740-es conscr.).
21. EME Rhédey I. Conscr. 1766 körül. – Bánffy Nemz. köbölkúti csomó, 18. sz. vége. – Naláczi A. Conscr. – Imreh István: A törvényhozó székely falu, 174-176. – Ua. A rendtartó székely falu, Buk. 1973. 126-132. – Csíktapolca 1837. évi rendtartása szerint, aki a falu rétjének töltésén, útján nem munkál 2-6 ezüst forint bírságot fizet „mégis a Rétbeli nyílrészt azon esztendőben nem fogja kapni." Uo. 1983. 193-194.
22. EME Gr. Kornis Lvt. 978. doboz.
23. EME Kézirattár, Katona Elek conscr.
24. Corpus Juris Hungarici. 1540–1848 erdélyi törvények. Bp. 1900. 101-102.
25. V. ö. Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. II Kvár., 1861. 196-197.
26. EME Br. Naláczi A. Conscr. 1791.
27. Dorner Béla, Székelyföldi esetek, Bp., 1940., 26.

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!