Újratemették Krause Lajos első világháborús altábornagyot Kőteleken

Hosszú évtizedek mellőzöttsége után katonai tiszteletadás mellett újratemették Krause Lajos első világháborús altábornagyot a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Kőteleken. Az eseményről beszámoló honvédelmi sajtóközlemény szerint az azonosítást alapos levéltári és helytörténeti kutatómunka előzte meg. A területvédelmi ezred névadójának földi maradványait egy korábban tévesen dokumentált, jeltelen sírhelyen találták meg a település lezárt temetőjében.

A kőteleki sírkert felmérése során Boros Gábor őrvezető és segítői bukkantak rá a földbe süllyedt keresztre az 1950-es években lezárt régi temetőrészben. A kopott feliratot krétával tették olvashatóvá, majd a maradványok vizsgálata hivatalosan is megerősítette a személyazonosságot.

A helytörténeti dokumentumok alapján a sírt a diktatúra éveiben vélhetően szándékosan adminisztrálták hibásan, megóvva a nyughelyet az esetleges politikai indíttatású rongálásoktól. Az októberi újratemetésen a Magyar Honvédség képviselői, a helyi lakosok és a hagyományőrzők kísérték utolsó útjára a katonatisztet. A szertartás során Kálinger tábori lelkész egy új rózsafüzért helyezett az urna mellé, pótolva az exhumáláskor talált, erősen korrodálódott eredeti darabot.

A megemlékezésen Drót László vezérőrnagy, a Területvédelmi és Hadkiegészítő Parancsnokság vezetője hangsúlyozta az elődök tiszteletének fontosságát a katonai közösségen belül. A parancsnok rávilágított arra, hogy a Magyar Honvédség 3. Területvédelmi Ezredének katonáit a hazához való hűség és a bajtársiasság ugyanúgy kötelezi a mindennapi szolgálatban, mint egykori névadójukat.

Maruzs Roland ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka kiemelte, hogy a tábornok becsületét nem a mostani ceremóniával adták vissza, hiszen azt sohasem veszítette el. A hadtörténész rámutatott, hogy a tisztességüket azok a politikai döntéshozók veszítették el, akik 1945 után megpróbálták kitörölni egy nagyszerű katona nevét a köztudatból.

Krause Lajos katonai pályafutása a budapesti Császári és Királyi Gyalogsági Hadapródiskolában vette kezdetét, ahonnan tisztként a századforduló éveiben Szászváron és Pécsen szolgált. Az első világháború kitörésekor, 1914 nyarának végén a zombori 23. gyalogezred kötelékében vonult a harctérre. A tiszt a fronton összesen ötvenkét hónapot töltött el, és parancsnokként mindig a harcoló alakulatok közvetlen közelében tartózkodott. A kortárs beszámolók, köztük a Bácskai Napló 1916-os tudósítása is kiemelte személyes bátorságát, valamint a legénységgel szemben tanúsított megértő magatartását. Katonai pályafutásának utolsó aktív szakaszában a szolnoki 68. Jászkun Gyalogezred parancsnoki tisztségét töltötte be.

A háború lezárását és az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének felbomlását követően 1919-ben vonult nyugállományba Budapesten. A Horthy Miklós fémjelezte korszakban a kormányzó tábornoki rendfokozatot adományozott számára a korábbi katonai érdemei elismeréseként.

A két világháború közötti években aktívan részt vett a közéletben, a korabeli irredenta és királypárti mozgalmak támogatójaként ismerték. Emberségét és bajtársiasságát jól mutatja, hogy 1939-ben csatlakozott a Hazai Samu báró által kezdeményezett memorandumhoz. Ez a petíció a frontot megjárt, zsidó származású veteránok mentesítését kérvényezte a fokozatosan bevezetett kirekesztő törvények hatálya alól.

Noha a második világháború éveiben semmilyen politikai vagy katonai szerepet nem vállalt, a kiépülő kommunista diktatúra osztályidegennek és megbízhatatlannak minősítette korábbi magas rendfokozata miatt. A Rákosi-korszak tömeges kitelepítési hullámainak idején, 1951-ben a hatóságok megfosztották budapesti otthonától és minden ingóságától. Az ekkor már nyolcvanhét éves altábornagyot a fővárostól száz kilométerre fekvő Kőtelekre deportálták, ahol az 1950-es évek elejére jellemző teljes nincstelenségben kellett élnie. Két évvel később, 1953-ban bekövetkezett halálakor a politikai terror miatt a temetését titokban tartották, amelyen még a felesége sem vehetett részt.