Egy sántító, olasz bohóc alapította az első állandó cirkuszt a Városligetben

A 20. század elején a Városliget, sok más funkciója mellett, a főváros – és egyben az egész ország – legnépszerűbb szórakoztató központja is volt. A mutatványosok már száz éve letelepedtek a parkban, a szervezetten működő vurstli, az állandó cirkusz is több évtizedes múltra tekinthetett vissza. Alighogy bezárt a nótázástól és botrányoktól hangos Ős-Budavára, megnyílt a helyén a változatos, minőségi szórakozást kínáló Angolpark. És akkor még a híres vendéglőkről, cukrászdákról, kávéteraszokról, mulatókról nem is beszéltünk. Ez a hatalmas, mindenféle társadalmi réteget kiszolgáló „élményközpont” messze földről vonzotta a szórakozni vágyókat. Igaz, leginkább csak tavasztól késő őszig, mert a téli hónapokra elnéptelenedett a Liget.

Korcsolya és korzó

Az egyik népszerű képes újságban 1905-ben jelent meg hangulatos leírás A városliget télen címmel. Szerzője szerint a tél beköszöntével felesleges elszomorodni és búcsút venni a Ligettől, mert megvannak annak a téli bájai is: „Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Ott rohannak, kanyarognak a korcsolyasport nagyszámú kedvelői, vidám, kipirosodott arcokkal, s látszik rajtuk, hogy egy cseppet se sajnálják a nyarat.”

A cikk a tavasz felidézésével végződik; amikor a március ismét “enyhe szellővel hullámzó vízzé változtatja a sikor jégtükröt, zöld szőnyeget terít ki a fák alá. A nyárkedvelő népség mind sűrűbben özönlik ki gyalog, villanyoson, s örömmel keresi fel ősz óta nem látott kedvenc helyeit, a korcsolyázók pedig sóhajtva csavarják össze a korcsolyaszíjjat: hej, mikor lesz megint tél!”

A téli mulatságok legjobbika a behavazott Városligetben kétségtelenül a korcsolyázás és a szánkózás volt. Utóbbit különösen kedvelték a gyerekek, összekapcsolva egy kis hógolyózással. Akármelyik korszak fotóira pillantunk, jókedvű felnőtteket, a hidegtől kipirult arcú, vidám gyerekeket látunk. A romantikus pillanatokhoz szintén kiváló színhelynek bizonyult a téli Városliget, különösen a korcsolyapálya.

A visszaemlékezések szerint Radnóti Miklós költő és szerelme, Gyarmati Fanni számára is egy életre emlékezetes maradt.  A műjégpálya jegét 1931 telén azzal tette egy életre feledhetetlenné Fanni, aki akkor 19 éves volt, hogy bátorságát összeszedve, korcsolyázás közben azt mondta partnerének: „Miklós! Én hozzád akarok menni feleségül.”  Négy évvel a városligeti vallomást követően, 1935-ben összeházasodtak. Hitvese alakját, mély érzelmi kapcsolatukat a költő klasszikussá vált versekben örökítette meg.

A zene is fontos szerepet töltött be a Városliget történetében. Kétszáz éven át zeneszó mellett zajlott itt az élet. A térzene, a szabadtéri koncertek hallgatásával összekötött korzózás kedvelt időtöltéssé vált. Ám sokáig hiányoztak a Ligetből a szórakoztató séta célpontjául szolgáló zenepavilonok. Az 1885-ös Országos Állandó Kiállításra emelték az első ilyen építményt az Iparcsarnok előtt létrehozott sétányon. A zenepavilon, ahol naponta katonazenekarok adtak műsort, pillanatok alatt a pestiek egyik legnépszerűbb találkozóhelyévé vált.

Az első nagy ligeti kiállítás igazi sikertörténetnek bizonyult. Valódi vásárváros működött itt a fél éves nyitvatartás alatt, szebbnél szebb kiállítási pavilonokkal, kávéházakkal, vendéglőkkel. A központi kiállítási épület, az Iparcsarnok előtt hatalmas sétateret alakítottak ki, közepén díszes szökőkúttal és a zenepavilonnal. A kiállítás parkja népszerű korzó lett, ahol mindig sokan hallgatták a felváltva játszó zenekarokat. Esténként, amikor a villamos lámpák kigyúltak, pompás látványt nyújtott a fel-alá sétálgató tömeg.

Megnyitása után egy évtizeddel, az 1896-os Ezredéves Kiállításon újból fontos szerepet kapott az első zenepavilon. A millenniumi kiállítás főútvonala az Andrássy úti főkaputól indult, és miután kettéágazott, egyik ága az Iparcsarnok előtti, virágágyásokkal díszített térbe torkollott. A sétatér közepén a felújított, váltakozó színekkel világító szökőkút állt. A szökőkút és az Iparcsarnok főbejárata között pedig a felújított zenepavilon, ahol minden nap délután négy órától este tízig 43 tagú katonazenekar játszott. A korabeli krónikás így írt az itt zajló életről: „Este kigyúltak a villamos ívlámpák, ezüstös fényt és világosságot terjesztve, s az Iparcsarnok előtti nagy sétányon kifejlődött a korzó, mellyel csak a nápolyi esték vetekedhetnek. Zeneszónál, a szivárványfényben pompázó fontaine lumineuse mellett találkozót ad Budapest a vidéknek.”

Állatok minden mennyiségben

A tervezett pesti állatkert 1862-ben felvetett ötletét az „Állatkerti Részvénytársulat” karolta fel. A részvénytársulat ugyan már 1864-ben megalakulhatott a Magyar Királyi Kancellária jóváhagyásával, szabályzatot azonban csak 1865-ben kapott.

Az állatállomány jelentős mennyisége adományozás, ajándékozás útján került be az állatkertbe, például bivalyok, aranyhalak, különféle madarak, de felhívásokat is intéztek a lakossághoz: 1866-ban egy pár fehér dámvadnak, fácánoknak és egy pár fehér pávának örültek volna, és kiváltképpen darvakat, szárcsákat, túzokokat, gémeket és baglyokat fogadtak örömmel. Ezeket ugyanis csereként ajánlották volna fel külföldi állatkerteknek, ha nagyobb létszám gyűlik belőlük össze. Az állatkert számára felajánlás érkezett még egy parasztasszonytól is, aki hat gyöngytyúktojást ajándékozott oda. Ugyan ezeket nem tudták felhasználni, de mindenképpen jól példázza, hogy az úri társaságon kívül mások is tudomást szereztek az állatkert létesítéséről, és örömmel vállaltak benne részt.

A Pesten bemutatott állatállomány egy jelentős része a bécsi állatkerti részvénytársaság tulajdonából került Pestre. E hasonló célú társaság az állatkertjét a bécsi Práter területén alakította ki, és nyitotta meg 1863-ban. A társaság a magas költségek és kiadások miatt azonban csődbe ment, és ez a bécsi állatkert 1866. szeptember 1-jén bezárta kapuit, az állatokat pedig árverésre bocsátották. Egy részüket egy évi tartásra felajánlották ugyan a pesti társaságnak, de ezt nem fogadták el.

Xantus János az árverésen 73 ritka példányt vásárolt, így Pestre jávai törpe szarvasok, emu, egy pár afrikai daru, kenguru és papagájok érkeztek. A szállítás rögtön felfordulást is okozott, mivel egy zöld papagáj kirepült a kalitkájából, és az állatszállítókat követők hangoskodásától megriadva, a háztetőkre menekült. A bezárt bécsi állatkerttől később is „örököltek” állatokat. Az osztrák konzul Kubából néhány galambpárt a „fennálló bécsi állatkert” számára elküldött az amerikai követséghez Bécsbe. A követség a bécsi állatkert „természetes örökösének”, a pestinek továbbította a madarakat.

Az 1866 augusztusi megnyitását követően, a dualizmus évtizedeiben is folyamatosan gyarapodott az állatkert állománya. A fenntartás és a bővítés költségeit ekkor azonban már nem kizárólag az alapító részvénytársaság, hanem egyre nagyobb mértékben a fővárosi önkormányzat vállalta magára. Végül 1907-ben ifj. Andrássy Gyula belügyminiszter felszámolta az ekkor már Állat- és Növényhonosító Társaság néven működő szervezetet és az állatkert tulajdonjoga Budapest városához került.

A 19. század elején még Városerdőnek nevezett kirándulóhely látogatóit a kezdetektől szórakoztatták alkalmi vándortársulatok, bohócok, artisták. Amikor az 1868-as kiegyezést követő években rohamosan megnőtt a Városliget népszerűsége, az első állandó cirkuszi vállalkozás is megjelent a vurstliban. A Barokaldi Cirkusz alapítója, Giuseppe Baroccaldi (1827–1915) az itáliai Modenában született. Barokaldi első pesti fellépései idején, 1863-ban a cirkuszi porondot még csupán egy kötél választotta el a vurstli többi mutatványosától. Az artistabaleset miatt sántító olasz bohóc 1871-ben telepedett le véglegesen a magyar fővárosban. Ponyvából és deszkából épített cirkuszi sátrat a vurstliban, ahol évtizedeken át szórakoztatta a városligeti közönséget. Olcsó cirkusza halála után is a pesti gyermekek kedvence maradt, Néparéna néven egészen 1938-ig működött.

A felnőttek érdeklődését is magával ragadó, világvárosi színvonalú ligeti cirkuszi előadásokra az 1880-as évek végéig kellett várni. De hogyan került az állandó cirkusz épülete épp az Állatkertbe? Nem meglepő a válasz: pénzügyi okokból. Az 1866-ban alapított Állatkertet azt első időkben egy magánvállalkozás működtette, mely állandó anyagi gondokkal küzdött. A csökkenő bevételek ellensúlyozására különleges artista produkciókat és külföldi cirkuszi társulatokat is fogadtak. Egy városligeti vendégjátékon mutatkozott be 1888-ban Eduard Wulff társulata is. A Wulff-féle társulat téli tartózkodási helye a németországi Mühlhausen volt. Innen elindulva járták be nyaranta, ménesnyi idomított lóval Európa országait.

Az első évek kasszasikerei után a közönség érdeklődése csökkent, ezért Wulff Ede 1895-ben felhagyott a pesti vállalkozással. Az épületet eladta egy konzorciumnak, melynek az állatkerti részvénytársaság is tagja volt. A hatalmas építményt elnevezték Városi Cirkusznak és szenzációsnak hirdetett, alkalmi társulatok fellépésével próbálták hasznosítani – szakértelem híján kevés sikerrel. Több évben, a nyári szezon alatt, egyetlen előadás sem volt. Néhány előadásra visszahívták Wulff Ede társulatát, de ez sem segített. A konzorcium az 1900-as évek elején csődbe ment. Hasonlóan az Állatkerthez, a cirkuszépület is a főváros tulajdonába került. Ekkor sikerült, húsz évnyi vergődés után, végre tartós megoldást találni. Az 1904-ben meghirdetett pályázat nyerteseként az orosz származású Beketow Mátyás (1867–1929) vette át az üzemeltetést, aki kisebb megszakításokkal, egészen 1928-ban bekövetkezett tragikus haláláig igazgatta a városligeti cirkuszt.(x)