Többször próbált hazatérni 15 éves száműzetéséből Rákosi Mátyás
2020. június 14. 08:24 Murányi Gábor
Korábban
Száműzött orosz cárok szelleme
A Frunze utca 63. szám alatti házban, ahogy erről már esett szó, öt évig maradhatott. Ott kezdte írni több ezer oldalasra sikeredett (nyomdafestékhez csak az ezredforduló előtt két évvel jutó) önigazoló emlékiratát, és ott vette kézhez azt a magyar pb-határozatot is, amely 1958 februárjában leszögezte: az országba való visszatérése nemkívánatos (…) csak zavarná a párt munkáját”.
Pártszerű tiltakozását ugyanúgy válasz nélkül hagyják, mint azt a követelését, hogy indítsanak ellene fegyelmi eljárást. „Frakciós tevékenységét”, vagyis élénk levelezését családjával és néhány elszánt magyarországi hívével (lásd a Múlt-kor 2013-as őszi számát) egyre inkább állambiztonsági kérdésként kezelték Moszkvában is, Budapesten is.
Az igazi fordulópont, úgy tűnik, valóban 1962-ben következett be, és megint csak nem függetlenül a nagytestvéri országban történtektől. 1961. október utolsó napján ugyanis Sztálin bebalzsamozott tetemét eltávolították a Vörös téri Lenin-mauzóleumból, az SZKP hónap végi XXII. pártkongresszusának fő témája pedig a desztalinizáció lett. A vigyázó szemét mindig Moszkvára vető Kádár már november közepén arról beszélt pb-társainak, hogy „ha a szovjet elvtársak arról beszélnek, hogy van ilyen történelmi kötelesség, akkor talán nekünk is van...”
S noha a magyar párt első titkára a személyi kultusz nagy titkokban elvégzendő hazai felszámolását úgy képzelte, hogy „a Rákosi-ügyet nem bolygatjuk”, ez kivitelezhetetlennek bizonyult. Ráadásul ugyanez idő tájt az érintettet ismét hatalmába kerítette a honvágy. Addigi türelmét hangsúlyozva levelek sorában emlékeztette budapesti elvtársait arra, hogy immár kitelt a rá 1957-ben kiszabott ötéves száműzetés ideje.
Próbálkozásával, mint az a fentebb elmondottakból már kiderült, ellenkező hatást ért el, hazatérése helyett még messzebbre került Magyarországtól, az orosz cárok egyik tradicionális száműzetési helyére, a kirgíziai Tokmakba. Ahol három évvel később, 1965 májusában meglátogatta őt egy Moszkvában tanuló – akkor még – balos felfogású egyetemista, Dalos György.
A később magasan jegyzett író emlékei szerint Rákosi első kérdése az volt, hogy látogatója tagja-e az MSZMP-nek. Az igenlő válasz után, mintha csak egy taggyűlésen lett volna, szabályos hűségnyilatkozatot tett, mondván ő minden párthatározattal, az őt elmarasztalóakkal is egyetért. Még a vacsorára feltálalt tarhonyás marhapörkölt és a hozzá felhörpintett néhány pohár bor sem oldotta meg a nyelvét, sértettségéről csupán a jakut feleség kifakadása árulkodott. „Miért nem engedik haza? Ha valami bűnt követett el, állítsák bíróság elé, de…”. „Nem panaszkodunk” – szakította félbe Fenya tirádáját a fegyelmezettségét megőrző férje.
A következő években a Rákosi-ügyben újabb fejlemények csak látszólag történtek. Miután a Hruscsovot megbuktató Brezsnyev a kétoldalú tárgyalások során többször is kihangsúlyozta: „változatlanul örömmel tesz szívességet”, vagyis – szólt a burkolt üzenet – legyen Kádár hálás azért, mert őrzik Rákosit, a magyar pártvezér enyhített korábbi kérlelhetetlenségén.
Hát, ha annyira akar, jöjjön Rákosi. Mindössze néhány apró feltételt kell tudomásul vennie, például azt, hogy írásban kötelezi magát arra, hogy a XI. kerületben biztosított házban nem fogad látogatót, nem nyilatkozik a sajtónak, sétálni, netán moziba csak kísérettel megy. A „megalázó rendőri felügyeletet” végül maga a hazavágyó utasította el 1970 májusában. A következő év februárjában, a második szívrohama végzetesnek bizonyult.
Ekkor hirtelenjében minden felgyorsult, hiszen már csak az ügynek – ahogy a hirtelenjében hozott pb-határozat fogalmazott – „a szocialista humanizmus elvei szerint történő lezárása” maradt hátra. Ennek végrehajtására a legapróbb részletekig kidogozott búcsúakcióterv született. Rákosi két testvére és rokonai – akiknek látogatói kérelmét előtte hónapokig való várakoztatás után gyakran utasították el a magyar–szovjet hatósági együttműködés egyik kiemelkedő eredményeként – már a diktátor halála után két nappal elrepülhettek.
De így is éppen csak odaértek a moszkvai gyászszertartásra. Az MSZMP ahhoz hozzájárult, hogy Rákosi hamvait – végakaratának megfelelően – Magyarországra hozzák, a szűk családon túli nyilvános búcsúztatást azonban nem engedélyezte. Olyannyira, hogy a már kinyomott partecédulák postázását is megakadályozták, és a temetés napján a Farkasréti temető hirdetőtáblájára valakik, úgymond véletlenül „elfelejtették” kiírni Rákosi keresztnevét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
7. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban
II. Népesség, település, életmód
- A magyar-román diplomáciai kapcsolatok megszűnésével fenyegetett Ceaușescu falurombolási terve
- Lelkiismereti és erkölcsi kérdésnek tekintette az amerikai elnök a Szent Korona visszaszolgáltatását
- Mit keresett Fidel Castro 1972-ben Budapesten?
- A Népliget és a Margitsziget is szóba került, mint az Úttörővasút lehetséges helyszíne
- Ilyen az, ha csináljuk a fesztivált – koncertfotók a ‘80-as évekből
- Ledobni a vörös nyakkendőt – ilyenek voltak a szocialista úttörőtáborok
- Kilincs a túloldalon
- Az én 89-em
- Benzininjekció, néma talpak és Mengele – ártatlan volt-e Tóth Ilona?
- Hét borzongató horrorfilm, amit valós események ihlettek tegnap
- Egy idős hölgy látomása miatt helyezték át Sztálin holttestét tegnap
- Párhuzamosan játszott filmekben és a medencében is Bud Spencer tegnap
- A természetközeliség és az elegancia találkozott a Festeticsek balatoni birtokain tegnap
- Furcsa módon eltemetett „vámpírgyermek” sírjára bukkantak Visegrádon tegnap
- A kelták szerint szellemek és boszorkányok látogatnak a mi világunkba Halloween éjszakáján tegnap
- Egy bálteremben alakították ki Budapest első moziját tegnap
- Ellenezte a hadüzenetet, mégis Tisza Istvánt kiáltották ki az első világháború felelősének tegnap
