Tanulmánykötet elemzi a kelet-európai műemlékvédelem rendszerváltás utáni átalakulását

A késő államszocializmus évtizedei és az 1990-es évek piacgazdasági átmenete közötti kelet-európai örökségvédelmi gyakorlatok bonyolult fejlődését, folytonosságát és intézményi átrendeződését elemzi a Built Heritage tudományos folyóirat 2026. novemberi különszáma. Az Elena Batunova, Liliana Iuga és Carola Silvia Neugebauer által szerkesztett, kilenc mélyreható tanulmányt tartalmazó kiadvány bemutatja, miként formálta át a politikai, gazdasági és intézményi struktúrák összeomlása az épített örökség megóvását a térségben. A kötet egyik legfontosabb megállapítása, hogy az "örökségi átmenet" nem redukálható le az 1989–1991-es rendszerváltások hirtelen kronológiai töréspontjára, mivel a műemlékvédelem különböző dimenziói eltérő ritmusban és egymással összetett kölcsönhatásban alakultak át.

A kiadvány részletesen foglalkozik a szakmai genealógiák politikai határokon átívelő fennmaradásával. A kutatók rámutattak, hogy az 1989 előtti időszakban kidolgozott urbanisztikai koncepciók, módszerek és eszközök sok esetben tovább formálták a függetlenné vált vagy új rendszert építő államok konzerválási gyakorlatát.

A magyarországi városrehabilitációs programok gyökerei például a szakértők szerint már az 1970-es és 1980-as években kialakultak, így az 1989-es politikai fordulat inkább egy hosszabb szakmai fejlődési folyamat egyik állomásának tekinthető, amely új intézményi keretek között folytatódott.

Hasonló jelenség volt megfigyelhető Romániában és Grúziában is: Bukarestben a területalapú műemlékvédelmi kezdeményezések az 1960-as évektől fejlesztett felméréseken alapultak, míg a grúz fővárosban, Tbilisziben a késő szovjet időszak történeti városszövetre vonatkozó megközelítéseit adaptálták a posztszovjet évtizedekben. A szakmai folytonosság tehát nem egyszerűen a korábbi gyakorlatok passzív megőrzését, hanem a korábbi szakértelem új politikai és piaci funkciókhoz történő aktív hozzáigazítását jelentette.

Az intézményi átalakítások és a megváltozó hatalmi viszonyok alkotják az örökségvédelmi átmenet másik kritikus dimenzióját. A tanulmányok megvizsgálták az állami örökségvédelmi szervek, az önkormányzatok, a tervezőintézetek és a lakosság közötti hatáskörmegosztás konfliktusait. A fehéroroszországi Minszk esetében a történelmi faépítészetű külvárosok megőrzését az "intézményi hatalom" aszimmetriáján keresztül elemezték, rávilágítva arra, hogy a források mozgósításának képtelensége még a hivatalosan védett történelmi negyedeket is sebezhetővé teszi.

Az oroszországi Rosztov-na-Donu példáján keresztül a szakemberek felvázolták a decentralizáció folyamatát, rámutatva a "bürokratikus örökségteremtés" (bureaucratic heritage-making) csapdájára: a hivatalosan elismert műemlékek száma folyamatosan nőtt, miközben a megőrzésükre szánt pénzügyi források és az intézményi mechanizmusok drasztikusan szűkültek.

Egy eltérő mintát mutat Belgrád, ahol a jugoszláv integrált örökségvédelmi rendszert a lassú szétdarabolódás ("slow dismemberment") jellemezte: a hatásköröket szétosztották, a konzerválást pedig fokozatosan alárendelték a piacorientált, beruházásalapú várostervezésnek.

A koncepcionális szintű átalakulások során az örökség értelmezésének értékei és kategóriái is jelentős változásokon mentek keresztül. Litvániában a függetlenség első évtizedében a nemzeti történelem újrafelfedezése a hitelesség, a rekonstrukció és a városrehabilitáció feszültségekkel terhes vitáihoz vezetett, mivel az örökölt megőrzési elvek gyakran ütköztek az új politikai prioritásokkal és az épületek "hitelességének újrateremtését" célzó ambíciókkal. 

Ukrajnában a szovjet örökség legitimitásának megváltozását a kmitivi Szépművészeti Múzeum esettanulmányán keresztül vizsgálták a "dezheritagizáció" (deheritagisation) fogalmával. A tanulmány bemutatja, miként veszítheti el intézményi legitimitását egy korábban elismert kulturális objektum, különösen a szovjet múlt 2014 utáni újraértékelése, valamint a 2022-ben kirobbant teljes körű orosz–ukrán háború kontextusában.

Kelet-Európa modern örökségvédelme a szovjet blokk, majd a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlásával, a hidegháború végével soha nem látott kihívásokkal szembesült. Az államszocializmus évtizedeiben az építészeti emlékek fenntartása (ideológiai kiválasztás alapján) szigorú központosított állami kontroll és finanszírozás alatt állt. Az 1990-es évek drasztikus privatizációja, a magántulajdon megjelenése és a nyereségorientált ingatlanfejlesztés felborította az egykori állami tervezési struktúrákat.

A Built Heritage tematikus különszáma arra hívja fel a figyelmet, hogy a "városi konzerválás" fogalma a régióban nem egyetlen stabil nyugat-európai modellt jelentett, hanem a helyi tervezési kultúrák, a rehabilitációs kísérletek és a történelmi városszövetek alkalmazkodó, folyamatosan újraírt interakcióját a radikális társadalmi és gazdasági megrázkódtatások közepette.