2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

„Sikeres kudarcként” definiálta a NASA az Apollo-13 majdnem tragédiáját

2020. április 13. 10:52 Múlt-kor

Miután az USA holdprogramjának hetedik küldetése, az Apollo-13 1970. április 11-én útjára indult, 56 órán keresztül úgy tűnt, hogy ez lesz minden idők egyik legsimább holdra szállós NASA-missziója, de egy szikra mindent megváltoztatott.

Az irányítóterem

Az Apollo-13 három asztronautája, Jim Lovell, Jack Swigert és Fred Haise 1970. április 13-án nagyjából 320 ezer kilométerre távolodtak el a Földtől, és arra készültek, hogy hamarosan Hold körüli pályára állnak. Nem sokkal este 9 előtt Lovellék egy tévéműsor keretében idegenvezetést tartottak a nézők számára. Az űrhajósok bemutatták az űrhajót és arról is meséltek, hogyan zajlik az életük a súlytalanságban. „Az Apollo-13 legénysége mindenkinek kellemes estét kíván” – így búcsúztatta a nézőket James Lovell parancsnok, aki korábban már három küldetésben is részt vett.

Ekkor még senki sem sejtette, hogy tíz perccel később, egy mindennapos karbantartási ellenőrzés során az űrhajó egyik felrobbanó oxigéntankjának köszönhetően a fedélzeten elszabadul a pokol. Az amerikaiak harmadik, addig sima mederben, akadályok nélkül csordogáló holdra szállási missziója az űrhajósok életéért zajló, kétségbeesett versenyfutássá alakult. A NASA houstoni irányítóközpontjában a detonáció után minden a feje tetejére állt, a repülést irányító szakemberek és a mérnökök éjt-nappallá téve dolgoztak, hogy épségben hazahozzák az űrhajósokat. Az Apollo-13 küldetése az amerikai űrprogram történetének egyik legdrámaibb fejezetévé alakult.

Houston, baj van

Az Apollo űrhajót elektromos árammal ellátó üzemanyagcellákat két-két folyékony oxigénnel és hidrogénnel megtöltött tartály látta el energiával. A balesetet követő vizsgálat során fény derült arra, hogy a 2-es számú oxigéntankot leejtették egy karbantartás során – még az 1969-es Apollo-10 küldetése előtt. Ez csupán csekély belső kárral járt, amely az ellenőrzésen nem derült ki.

Az 1970. márciusi teszt során az újra felszerelt 2-es oxigéntank nem ürült ki teljesen, így a tesztelő csapat úgy döntött, hogy egy egész éjszakán keresztül melegítik majd, remélve hogy a benne lévő maradék folyékony oxigén majd elég. A melegítő automata kapcsolói azonban csütörtököt mondtak, így a hőmérséklet a tartályban több mint 500 Celsius fok fölé emelkedett, ami megrongálta a vezetékek szigetelését. Az oxigéntank egy ketyegő bombává változott.

A küldetés alatt az Apollo-13 legénységének rendszeresen be kellett kapcsolnia az üzemanyagtartályok belső ventillátorait, hogy a tartályok alján leülepedő hűtött oxigént felkeverjék. Amikor azonban Swigert április 13-án este aktiválta a ventillátorokat, a 2-es oxigéntank megrongálódott vezetékeinél szikra keletkezett, amely este 9 óra 8 perckor robbanást okozott.

Miután meghallotta a robbanást és a műszerfalon is kigyulladt a vészjelző, Swigert szájából elhangzott a híres „Houston, baj van” mondat. Újabb vészjósló jelzőfények gyulladtak fel, amelyek arról tájékoztatták az űrhajósokat, hogy a hajó három üzemanyagcellájából kettő megsemmisült, így az ivóvíz és az űrhajó hűtéséről gondoskodó elektronikus rendszerek működése veszélybe került. 13 perccel a robbanás után Lovell kipillantott az ablakon és elhűlve látta, hogy a detonáció megrongálta az űrhajó másik oxigéntankját is, amelyből az űrbe távozott az oxigén.

A szén-dioxid kritikus szinten

Az irányítóközpontból az űrhajósok azt a parancsot kapták, hogy a használhatatlan parancsnoki egységből az Aquariusnak nevezett holdkompba szálljanak át, amelynek a houstoni szakemberek azt a szerepet szánták, hogy az elkövetkezendő 90 órában életben tartsa az űrhajósokat, ameddig azok nem tudnak visszajutni a megrongálódott parancsnoki modulba. Lovellék, hogy az energiával spóroljanak, csak az alapfunkciókat ellátó rendszereket hagyták működésben, az összes többit lekapcsolták.

A legénység visszafogta a személyes vízfelhasználást is, hogy a hajó túlterhelt elektromos berendezéseinek kellő hűtést biztosítsanak. Nagy problémát jelentett az is, hogy a szén-dioxid koncentrációja a holdkompban lassan elérte a kritikus szintet, így a legénység életének megmentése érdekében sürgősen lépni kellett. Az irányítóközpontban kartondoboz és műanyag zacskók felhasználásával egy szén-dioxidszűrőt fabrikáltak és miután az működött, annak mását elkészítették az űrhajósokkal is.

Miután a houstoni mérnökök újra életet leheltek a parancsnoki modulba és biztosították annak energiaellátását, a háromfős személyzet a holdkompból újra átköltözhetett a parancsnoki modulba. Az Apollo-13 űrhajó április 17-én, Szamoa szigete közelében landolt a Csendes-óceánban. Mindhárom asztronauta túlélte a kalandot.

Lovell, Haise és Swiger megmentése kapcsán a NASA annyi értékes információhoz jutott, hogy a küldetést végezetül „sikeres kudarcként” definiálták. Az Apollo-13 balesete révén például a soron következő űrhajókat már egy tartalék akkumulátorral, illetve három oxigéntankkal látták el, amelyek közül a harmadik a kiszolgáló egység egy teljesen más részén, a másik kettőtől távol helyezkedett el. 

Az Apollo-13 után még nyolc küldetés következett, mindegyik komoly probléma nélkül zárult le. 

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Fizessen elő most kedvezményesen!
Bezár