Nem várt következménye lett a németek Bari elleni, 1943-as légitámadásának

2020. szeptember 2. 16:01 Múlt-kor

Korábban

Nem történt ott semmi

Alexander viszonylag gyorsan diagnosztizálta a mustárgáz-fertőzés jeleit, és bár a brit kikötői hatóságok nem osztották az aggodalmát, ő kitartóan folytatta a nyomozását, hogy azonosítsa, honnan is eredt ez az anyag, amely ennyi embert mérgezett meg.

Az orvosi feljegyzéseket böngészve hamarosan rájött, hogy a megsemmisült teherhajók környékéről húzták ki a legtöbb – későbbi – áldozatot, majd a mérgezés epicentrumaként a John Harvey-t jelölte meg. A búvárok pedig találtak is számos repeszdarabot, amely az egykoron mustárgázt hordozó bombákból származott.

Az alezredes végül december 11-én tájékoztatta a főparancsnokságot a megállapításairól. Mint megfogalmazta, a támadást órákkal később követő nagy halálozási számok egyrészt a szövetségesek mustárgáza, valamint az a szerencsétlen tény okozta, hogy a tengerből kimenekített, ruháikat nem kicserélő emberek hosszú ideig voltak kitéve a gáz és az olaj mérgező oldatának.

A főparancsnokság válasza volt az igazán csak mellbevágó. Míg Eisenhower elfogadta az őket kompromittáló diagnózist, Churchill nem volt hajlandó elismerni, hogy tudomásuk volt mustárgáz jelenlétéről Bariban.

Mivel a háború kritikus szakaszába lépett, a szövetségesek megállapodtak abban, hogy szigorú cenzúrát vezetnek be a vegyi katasztrófát illetően: a mustárgáz említését minden hivatalos nyilvántartásból törölték, még Alexander diagnózisa sem maradhatott az orvosi feljegyzések között.

Az alezredes jelentését titkosították, ám szerencsére nem olyan gyorsan, hogy felettese, Cornelius P. Rhoads fel ne figyelhessen a mérgezés fehérvérsejtekre gyakorolt megdöbbentő hatására. Rhoads ugyanis civilként a New York-i Memorial Kórházban dolgozott és rákos betegek gyógyításával foglalkozott.

A több mint 600 ember közül, akik gázmérgezést szenvedtek, 83-an haltak meg. Mindannyijuknál kimutatható volt a mustárgáz szupresszív hatása a sejtosztódásra, mindez alapján arra lehetett következtetni, hogy a halálos vegyületet fel lehet használni a gyorsan szaporodó, rosszindulatú fehérvérsejtek gátlására, így pedig elkerülhető, hogy az egészséges szövetek ezáltal elpusztuljanak. Alexander felbecsülhetetlen értékű adatot gyűjtött össze a végül „szerencsés” támadásnak is titulált eseménysorozat kapcsán. Fény derült arra, hogy a vegyi fegyver akár bizonyos típusú rákos megbetegedések elleni küzdelemben is hadra fogható.

Alexander jelentése és korábbi, mustárgázos támadások adatai alapján végül a Yale Egyetem szigorúan titkos klinikai vizsgálata alapján kimutatta, hogy a nitrogénmustár (a kénmustár unokatestvére) zsugorítani képes a tumorokat. Rhoads pedig már akkor meg volt győződve arról, hogy e káros anyag – apró, gondosan kalibrált dózisokban – gyógyítani is képes.

1945-ben ő vette rá a General Motors iparmágnás vezéreit, Alfred P. Sloane-t és Charles F. Ketteringet, hogy támogassák a végül róluk elnevezett Sloan Kettering Rákkutató Intézet felállítását, amelynek segítségével sikerült kifejleszteni az első, rák elleni gyógymódot, amelyet ma kemoterápiának nevezünk.

előző oldal 2 / 2