Mit keres egy gyermekét szoptató szakállas nő egy 17. századi festményen?

2017. január 10. 08:34

Jusepe de Ribera nápolyi festő 1631-ben egy cseppet sem hétköznapinak nevezhető jelenetet ábrázolt festővásznán, mégpedig egy férfi vonásokkal bíró, szakállas asszonyt, aki gyermekét szoptatja. Még mielőtt azt hihetnénk, hogy az itáliai művész a 20. század ügyeletes polgárpukkasztója, Frank Zappa elődje lett volna, le kell szögeznünk: Ribera nem élénk képzeletére hagyatkozva festett.

Korábban

Magdalena Ventura, vagy ahogy a spanyol uralom alatt álló Nápolyban mindenki ismerte, La mujer barbuda (A szakállas asszony) átlagos életet élt, 37 éves koráig három gyermeket hozott a világra (a festményen található kőtömbökön lévő feliratok szerint, ahonnét megtudhatjuk, hogy mindhárman elhunytak), amikor hirtelen elkezdett nőni a szakálla. A mű elkészültekor 52 esztendős volt. A képen egy morózus arcú, középkorú férfiarcot látunk, dús arcszőrzettel – a Guardian szerzője, Jonathan Jones ószövetségi pátriárkához hasonlítja az alakot –, Jusepe de Ribera pedig nem éppen finom módon tudatja velünk, hogy valójában egy nőről van szó, aki női ruhában van, és hangsúlyozottan férfias kezei között egy gyermeket tart, akit saját emlőiből táplál.

Első pillantásra talán észre sem vesszük, hogy a szoptató Ventura jobbján, kissé a háttérbe húzódva egy másik emberalak áll. Az idősebb öregúrnak a szakálla kisebb, őszesebb, és valójában a festmény központi alakjához képest kevéssé tűnik férfiasnak. Magdalena férjéről van szó, akiről Ribera ügyesen közvetíti a festészet adta keretek között, hogy az egyébként a közép-itáliai Abruzzóból származó felesége hírneve őt a háttérbe szorítja.

Ribera a házaspárt a spanyol uralom alatt álló Nápolyban festette meg, ahol udvari festőként tevékenykedett. A Valenciában született művész a művein ügyesen keveri a spanyol komolyságot a – Caravaggio közreműködése által a 17. század elején Dél-Itáliában is elterjedő – kifejezetten bátor naturalisztikus ábrázolásmóddal. A nápolyi alkirályt lenyűgözte a szakállas asszony hírneve és története, és személyesen bízta meg Riberát az abruzzói nő lefestésével.

A festményen olvasható felirat Magdalena Venturát a „természet nagy csodájaként” nevezi. Már ez a néhány szó is tökéletesen tükrözi, hogy a korabeliek miként tekintettek rá. Talán ma már ez kirekesztő társadalmi felfogás lenne, ám 3-4 évszázaddal ezelőtt egész egyszerűen az általa keltett kíváncsiság szerzett neki hírnevet. Az érdekesség és talán a szörnyűség különleges keverékeként tekintettek rá. Gender elméletekről vagy az evolúcióról szóló gondolatok akkoriban még nem léteztek, a természet rendjét istenadtának és megváltoztathatatlannak hitték. Ennek ellenére akadt szabályt erősítő kivétel: hibrid állatok, keresztezett növények, mindennaposnak nem nevezhető szülések, valamint természetesen szakállas nők.

Ribera Venturát nyugodt, komor naturalisztikus módon jelenítette meg a festővásznon. Nem szörnyetegként ábrázolta, csupán realistán, ráadásul nem csekély méltósággal felruházva. A szemében ő egy egyedülálló és különleges tulajdonságokkal felruházott egyén, nem pedig egy „kiállítanivaló furcsaság”.

Kevesen tudják, de a 19-20. században Magyarországon is élt egy báróné, Barcsy Szidónia, aki miután 19 évesen világra hozta gyermekét, rémülten vette észre, hogy arcán szakáll kezd burjánzani. Nem engedhette, hogy ezt a férje is észrevegye, ezért nekiállt egyesével kihúzogatni a nem kívánatos szőrszálakat. Egy ideig sikerült titokban tartania, milyen szerencsétlenség érte, ám aztán a szakálla olyan mértékben kezdett nőni és erősödni, hogy Antalnak is szemet, pontosabban kezet szúrt, amikor megsimogatta hitvese orcáját. A férj meglepő módon elég jól fogadta, sőt megtiltotta feleségének, hogy az eltávolításával bajlódjon. Élete azonban nem volt leányálom.