Milyen volt egy reklám a középkorban?

2019. január 7. 08:29 Múlt-kor

Manapság a különféle reklámok és egyéb hirdetések mindenhol szem előtt vannak, és szinte lehetetlen elkerülni őket. Sokan gondolhatják úgy, hogy régebben – például a középkorban – a technika fejletlensége miatt nem lehettek ennyire jelen mindenhol a hirdetések. Lehetséges ugyan, hogy kevesebbet látott, illetve olvasott belőlük az ember – azonban annál többet hallott.

Korábban

Bor és hangzavar

Franciaországban az úgynevezett „borkiáltók” nem csupán hatékony hirdetési formát jelentettek, de igen jól szervezettek is voltak. Legtöbbször csoportosan járták az utcákat, egy igen tisztességes adag borral felszerelve, amelyből kóstolóval kínálgatták a járókelőket. A munka a fennmaradt feljegyzések szerint jól jövedelmezett – 1141-ben például Berry térség (a mai Indre és Cher megyék területén) borkiáltói egy dénárt is kaphattak kürtjük minden fújásáért.

Juan de Garlando normann író is megemlékezik a kiáltókról: „A borkiáltók tátott szájjal kiáltják a bort, amelyet négy fabatkáért kapni a kocsmákban.” Előfordult, hogy másfajta hirdetésre is alkalmazták őket: egy Adelaide nevű idős asszony felbérelt egy borkiáltót, hogy azt kiáltozza a városban, „Isten igazságos! Isten kegyelmes! Isten jó és remek!”, miközben ő maga követte a férfit, azt mondogatva, „Jól beszél! Igazat beszél!” Adelaide azonban nem számolt azzal, milyen bajba is kerülhet emiatt: a jól szervezett kiáltók jelentették őt a hatóságoknak, akik letartóztatták, és bíróság elé állították. Bűnösnek találták abban, hogy csupán saját hiúságára bérelte fel a kiáltót, ezért máglyahalálra ítélték.

1258-ban a kiáltókat II. Fülöp Ágost király különféle szabályozásoknak vetette alá. Ezek között voltak mai szemmel igen különösek is, mint például a következő: „A kiáltó megkérdezheti a vendéglőben az emberektől, mit fizettek a borukért, majd odakint kiálthatja ezen az áron a bort, akár így akarja a vendéglős, akár nem, feltéve, hogy nincs a vendéglőnek másik kiáltója.”

Hirdetések Angliában

Angliában a városok alkalmazásában álltak a kikiáltók (vagy kisbírók), akiket a középkorban még a latin „proeco” névvel illettek. Ők jelentették a városvezetés és a hatóságok számára a legközvetlenebb kommunikációs csatornát a lakosság felé. Hivatásuk olyannyira komoly jelentőséggel bírt, hogy külön esküt is kellett tenniük, hogy igazul és jól fognak szólni, legjobb képességük és tehetségük szerint. A törvények, bírósági ítéletek mellett különféle árukat is hirdettek – egyedül egyházi vonatkozású mondandójuk nem volt, mivel ez az adott területen illetékes érsek előjoga volt.

A város kereskedői gyakorta bízták meg a kikiáltót portékájuk hirdetésével, de volt, aki üzletének ajtaja elé is állított valakit, hogy hangosan hirdesse a bent kapható termékeket, egyfajta élő reklámtáblaként. A „London Lyckpenny” című 15. századi balladában szó esik arról, milyen hangzavart tudtak kelteni ezek a hirdetők, ahogy egymást igyekeztek túlkiabálni az utcán. A főszereplőt végül becsalják egy vendéglőbe, ahol egy pennybe kerül egy pint bor, de „a kenyérért semmit se fizet, mert azt ingyen adják”. Gyakori „marketingfogás” volt ekkoriban, hogy a rendszeres italfogyasztó vendégek ingyen ebédet kaptak a vendéglőkben.

Az első nyomtatott hirdetések

A nyomtatás megjelenésével létrejöttek az első nyomtatott reklámok is, azonban nem az általunk megszokott formában: a hirdetések a könyvekben voltak, és arról szóltak, hogy az adott könyv milyen olcsó. A Párizsban nyomtató német Ulrich Gering 1500-ban így konferálta fel „Corpus Juris Canonici” című művét a vásárlóknak: „Ne fussatok el az ár láttán! Jöjjön szegény és gazdag, mert ez a kiváló munka igen kis összegért kapható.”

Sok szerző a könyve utolsó lapját használta saját maga fényezésére. Egy Herneis le Romanceur néven író személy a Giesseni Justus Liebig Egyetem könyvtárában megtalálható egyik kötetének utolsó lapján a következő „szóróanyagot” helyezte el:

„Ha valaki más is szeretne egy ilyen szép könyvet, jöjjön és keressen fel Párizsban, a Notre Dame székesegyházzal szemközt!”