„Magyarország sokat vesztett.” – Rudolf trónörökös halálának sajtóvisszhangja

„Jupiter a maga kedvenceit a halandók közül felhőbe burkolja, s úgy ragadja el az élők sorából. Így lesz halhatatlanná a halandó, így jutott az istenek sorába Romulus.” E sorokkal búcsúztatta az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét a Budapesti Hírlap 1889. február 1-jén megjelent száma. Rudolf halálát követően – az egymásnak ellentmondó gyilkosságról és önkezűségről szóló korábbi hivatalos közleményeket cáfoló híresztelések hallatán – a lapok érzékelhetően elbizonytalanodtak, így a keresztény kultúrkör halálesetekben alkalmazott tradicionális paneljeivel ellentétben, szokatlan módon a római mitológiából vett szakrális elemekre való utalásokkal, másutt a nekrológok sémáit követve ismert magyar történeti párhuzamok (például Mátyás király alakjának) felelevenítésével vettek búcsút a trón örökösétől, áthidalva a haláleset jellegét övező tisztázatlanságokat. Mindazonáltal e fenti kényszer hatására megjelenő antik komponensnek a későbbiekben már nincs nyoma a Rudolf halála utáni hivatalos kép kiemelt elemeiben.

Viasszal fedett külsérelmi nyomok

Ferenc József, a rá jellemző módon, közszereplőként viszonyult a nyilvánosság előtt a dinasztia – a birodalmat is alapjaiban megrengető – tragédiájához. Az uralkodó alattvalók előtt megnyilvánuló érzelemmentes viselkedése újabb találgatások táptalaját jelentette, magyarországi megítélésében felerősítve érzéketlenségének „toposzát”, egyúttal elősegítve a trónörökös távozásának – egészen más módozatait felvető – legendájának szövődését is. Például engedett arra „következtetni”, hogy Rudolf – a császári családi kötelékből kilépő és polgári nevet felvevő „Orth Jánoshoz” hasonlóan – rangjáról lemondva kezd(het)ett új életet.

Ez a mozzanat nem csupán a magyar nyelvterületen kialakult Rudolf folklórjában bukkant fel domináns jelleggel. Alakját visszatérő népi hősként – általában inkognitóban – jelenítették meg, mindezt összhangba lehetett hozni korábbról közismert személyiségjegyeivel, valamint a sokat bírált „polgárias” jelleget megvalósítani próbáló életvitelével is. Utóbbinak meghatározó részét képezték az alattvalók között rangrejtve megvalósított elvegyülési kísérletei is. A rudolfi életút vélhetően Jókai egyik késői regényének (Ahol a pénz nem isten) cselekményéül is szolgált.

A haláleset váratlansága és módjának vállalhatatlansága miatt az udvar a tragédia részleteit el akarta titkolni, a nagy palástolási igyekezetet azonban tönkretették a hivatalos közlemények egymásnak ellentmondó állításai, amelyek aztán tovább fokozták az olvasóközönség kíváncsiságát, egyúttal pedig növelték a sajtóban megjelentekkel szembeni kételkedést is. A trónörökös – 1889. január 30-i – elhunytáról szóló első hírek, az elrendelt hírzárlat eredményeként Magyarországra is csak „kerülőutakon” jutottak el, megelőzve a (hamis) hivatalos – szívszélütésről szóló – tájékoztatást, amely sokakban rögvest kételyt támasztott annak hitelében.

Voltak, akik a véderőtörvény elfogadtatását kikényszeríteni próbáló Tisza-kormány válságkezelő mechanizmusának egyik újabb elemét vélték felfedezni benne. Noha a helyzet anomáliáját – a sajtót érintő szabályozások, illetve korlátozások ellenére – később a lapok is „megszellőztet(het)ték”: „Meghal egy nagy dinasztia egész hatalmi szférájának örököse, váratlanul, óvatlanul, titokzatosan. Fél napig fekszik holtan s még a hírét is elnyomják. Huszonnégy órán át készül egy hivatalos magyarázat, melyről a huszonötödik órában terjesztői bevallják, hogy hamis volt, s a támogatására felsorolt részletek koholtak. Aztán adnak egy más magyarázatot, támogatására közölnek más részleteket. A felizgatott kedélyek lázát mindez felfokozza, a kétséget növeli, a homályt terjeszti” – kommentálta a két nappal későbbi Budapesti Hírlap, 1889. február 2-án.

Sokakban a hivatalos eljárás visszásságai a „cenzúra fénykorát” idézték: „…a hivatalos klikk, mely szükségesnek tartotta a kegyetlen és szomorú valóságot eltitkolni, arra volt kényszerítve, hogy saját eljárásának következményeit, amennyire lehet enyhítse, s elfogta a táviratokat és konfiskálta [elkobozta] a lapokat. Ez az eljárás, mely a Metterich-korszak hátulsólépcső tradícióira emlékeztet, idővel kétségtelenül lelepleztetett volna; de így még pillanatnyi sikere sem volt” (Politikai Ujdonságok, 1889. február 6.)

A gyászeset lehetőséget biztosított a kormánynak a kegyelet ürügyén a kialakult belpolitikai krízis másik elemével (a véderőtörvény elfogadtatása ellen továbbra is folytatódó tiltakozással) szembeni fellépés visszaszorítását „legálisan” megvalósítani, és ez további rendkívüli intézkedések foganatosítását tette „szükségessé” – a hivatalos indoklás szerint – annak megakadályozására, nehogy „az ország minden vidékén megindult mozgalmak és tüntetések megzavarják az országos nagy gyász komoly méltóságát” (Budapesti Hírlap, 1889. február 2.). Ennek részeként a belügyminiszter rendeletileg szabályozta a hatásköre alá tartozó szervek (a vármegyék és a városok) hivatalos (gyász)megemlékezéseit, amelyekről a megvalósítást követően – ezek előírásoknak megfelelő lebonyolításáról – a korábbi gyakorlatnak megfelelően jelentésben is tájékoztatni kellett a minisztériumot.

Rudolf 1889. február 5-én lezajlott bécsi temetésén, bár az Udvarmesteri Hivatal helyszűkére hivatkozva a testületi részvétel mellőzését kérte, ennek ellenére számos magyarországi küldöttség jelent meg Bécsben. A ravatal megtekintésére vonatkozó korlátozások, valamint a holttest előkészítése (például külsérelmi nyomok viasszal való elfedése) szintén gyanút keltőnek bizonyultak, a temetés mintegy „megrendezettségét” igazolva, amelyet a szertartás szokatlannak ható viszonylagos „puritanizmusa” is fokozott. Az ebből fakadó megütközés, illetve hiányérzet a helyszíni tudósítók beszámolóiból is érzékelhetővé vált: „Magyarország trónjának örökösét […] szinte feltűnő egyszerűséggel kísérték utolsó útjára […]. Aki szemkápráztató pompás látványt remélt látni, aki szemével csupán és nem a szívével nézte a felejthetetlen gyászmenetet, az bizonyára csalódott, az többet fog látni egy törzstiszt temetésénél, de aki a szívével is nézte a trónörökösnek ez utolsó útját, az elé soha méltóságteljesebb, soha szomorúbb látvány nem tárul” – értékelt a Vasárnapi Ujság 1889. február 24-én.

A magyar Habsburg

A bécsi temetés ceremóniáját mintegy ellensúlyozandó a magyarországi (gyász)megemlékezések kiemelt eseményére, a rekviemre Budapesten a Helyőrségi templomban került sor február 9-én. Az országos gyásszal párhuzamosan továbbra is folytak a véderőjavaslat elleni tiltakozások, amelyek „felszámolására” az uralkodópár február 11-én Magyarországra érkezett. Ferenc József február 13-án fogadta az országgyűlés részvétnyilvánító deputációit.

Reflektálva az (ismételten fellángoló) utcai tüntetésekre – Ráth Károly főpolgármesternek adott válaszában – kénytelen volt a helyzet konszolidálására vonatkozó „követelését” újból nyomatékosítani: „…reménylem, hogy e gyászos hetekben, melyeket Én és a Királyné itt tölteni szándékozunk, fájdalmunk enyhítésére a főváros, magatartása által tanúsítani fogja mindenkori hű ragaszkodását” (Vasárnapi Ujság, 1889. február 17.). E rendkívüli helyzet – az uralkodói jelenléttel kiegészülve – lehetőséget teremtett ugyan a kormánynak arra, hogy kisebb módosításokkal elfogadtathassák a törvénytervezetet, Tisza miniszterelnöki pozíciója azonban megingott, és bukása elkerülhetetlenné vált.

A magyar nyelvű sajtó, illetve a hivatalosan elvárt megemlékezések Rudolf (posztumusz) ábrázolásaiban a korábbi kánonképző normák nyomán a ’67-es, szabadelvű hagyomány maradt meghatározó, és a róla a köztudatban kialakított képet leginkább Jókai publicisztikája révén elterjedt ideálkép határozta meg: a magyar érdekeket mindenek felett képviselő Rezső királyfiról, aki Erzsébethez hasonlóan, Ferenc József ellenpontjaként jeleníthető meg, és aki – e hitrendszer szerint – magyarként gondolkodik a Monarchiát érintő kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt.

Alakja ennek nyomán egyre hangsúlyosabban megjelenítve vált a hazafias érzelmek tárgyává, amelyet tovább „hevített” a helyébe lépő trónörökös magyarellenes törekvéseinek az ismerete: „Ígéret volt csak, de olyan ígéret, amelynek beváltásától új, jobb korszak hasadását vártuk. Annyi megértését, rokonszenvet és jóakaratot láttunk benne dolgaink iránt, hogy lehetetlen volt azt nem hinni, hogy olyan viszony lesz közte és köztünk, amilyen talán Mátyás király óta nem volt” – így írt a Vasárnapi Ujság 1908. október 18-án.

A politikai kultuszképzés egyik jellemező sajátosságaként – egyéni kvalitásain túlmenően – különleges képességekkel ruházták fel Rudolfot, aki a belé vetített „kivételes adottságai” révén megoldást kínálhatott volna a Monarchia válságát elmélyítő problémákra, mintegy „nemzetvezető” szerepbe álmodva az elhunyt trónörököst: „…ő maga eleven útmutató volt, hogy merre felé keressük nemzeti és állami boldogulásunkat, s eleven bizonyíték, hogy nem kilátástalan arrafelé keresnünk. De ugyanezzel a természetességgel, mellyel viselkedésében e monarkia minden kényességei és ellentétei a legszebben elsimultak, született vezérnek is mutatkozott a magyar nemzeti törekvések élére, a monarkia szükséges nagyhatalmiságán belül a magyar állami és nemzeti teljesség kialakulása felé”  (Magyar Hírlap, 1908. október 13.).

A megemlékezések állandó – egyik leghangsúlyosabb – elemét képezte személyének mintegy kisajátítása, magyarosítása is, amelynek külön magyar elnevezéssel is nyomatékot biztosítottak, ezzel szemben nemzetekfelettiségét sok esetben még a különféle gondolattársításokkal sem tudták „megnyugtatóan” áthidalni: „…Habsburg-családnak ez az egyik legkiválóbb fia a miénk volt. Nem mintha daczosan lett volna magyar, mint az egyszeri legény, aki zsidó hitre akart térni, hogy csúffá tegye a famíliát. Nem is mintha számításból és kijelöltetésből […] Nem, Rudolf királyfi egyszerűen, természetesen, önkénytelenül és magától értetődően volt magyar és nem csakis magyar, mert ugyanígy volt cseh is és ugyanígy volt német”  – olvasható a Magyar Hírlap ugyanaznapi számában.

Magyarérzelműségének meghonosodását jelentősen befolyásolta annak legfőbb társadalom-lélektani vonatkozása is, lévén Rudolfra mind a ’67-es tábor, mind a függetlenségiek egyes csoportjai úgy tekintettek, tekinthettek, mint politikai elveiket a későbbiekben megvalósító politikusra. Másfelől benne – Erzsébet mellett – a „magyar Habsburg” megtestesülését is látni vélték, amely ily módon összegeztethető volt a magyar lélekben a függetlenségi vággyal és a dinasztiahűséggel is: „Magyarország sokat vesztett. Rudolf trónörökös magyar királyi herczegnek neveltetett, magyar alkotmányt és történelmet tanult; magyarul tudott, magyarul érzett, magyar főurakkal barátkozott, magyar írókkal társalgott, Magyarországot beutazta s olyan magyar király lett volna belőle édes atyja után, aminőt századok óta nem láttunk, csak mindig kívántunk” (Kánya Emília: Rudolf trónörökös emléke, 1905).

A fentiek összegzik azt a négy főelemet, amelyre a hivatalosan elfogadott képalkotás során Rudolf magyarságát alapozták, vagyis a neveltetésének részeként elsajátított magyar történeti ismereteket, magyar nyelvtudása mellett; jellemvonásainak egyes magyarosnak tartott elemeit, valamint hogy „magánemberként” is számos alkalommal járt az országban, főként vadászat céljából, ahol kíséretének tagjai között magyar főurak is voltak.