Lecserélte a francia forradalom jelszavait a németekkel kollaboráló rezsim

„Bármit, csak háborút ne!”

A Wehrmacht 1940. május 10-én indította meg a támadást a nyugati fronton, és a német katonai vezetők néhány héttel később, június 22-én a compiégne-i erdő melletti vasúti kocsiban már azt figyelhették, ahogy a francia delegáció vezetője, Charles Huntziger tábornok a fegyverszüneti egyezményre kanyarintja a nevét.

A compiégne-i erdő 22 éven belül másodjára lett világháborús fegyverletétel színhelye, a szerepek azonban most felcserélődtek

Franciaország villámgyors második világháborús vereségéhez a vezérkar alkalmatlansága és a modern haditechnika hiánya mellett még számos, nem kevésbé jelentős tényező is hozzájárult. Az, hogy a franciák ennyire könnyen feladták a küzdelmet, nagyrészt az első világháború tapasztalatából fakadt. Franciaország ugyanis csak óriási emberveszteség árán volt képes győztesen kikerülni a nagy háborúból, a siker kínálta lehetőségeket azonban nem tudták kiaknázni, így nem csoda, hogy a hatalmas áldozatot hiábavalónak tekintették.

Német katonák a párizsi Place de l'Opera terén

A hangulatot jól példázza a Nobel-díjas író, Roger Martin du Gard 1936-ban, a spanyol polgárháború alatt barátjához írt egyik levele: „Bármit, csak háborút ne! (…) Semmi, sem a bírósági meghurcoltatás, sem a szolgaság nem hasonlítható a háborúhoz. Bármi, inkább Hitler, mint a háború!”

A fegyverszüneti feltételek elfogadásában a pacifista közhangulat mellett Hitler Franciaországgal kapcsolatos stratégiája is szerepet játszott. A Führernek ugyanis – amellett, hogy a franciákat a lengyelekkel ellentétben az „életre érdemes népek” kategóriájába sorolta – nem állt érdekében Franciaország teljes területének költséges megszállása. Igyekezett elérni, hogy a franciák ne vehessenek részt többé hadviselő félként a háborúban, miközben arra is törekedett, hogy a németek könnyedén kiaknázhassák az ország erőforrásait. Ezért nem szállták meg a német csapatok a déli országrészt, az úgynevezett szabad zónát, amelyben így megmaradt az önálló államiság látszata.

A Pétain-kultusz fogságában

A francia Le Petit Journal című lap 1935-ben közvélemény-kutatást rendezett olvasói körében arról, hogy kit fogadnának el leginkább diktátorként. A legtöbben az első világháború hősére, Pétain marsallra voksoltak, és a győztes népszerűsége még öt évvel később is töretlen volt. Míg az 1940. június 17-i, fegyverszünetet bejelentő beszédét franciák milliói hallgatták áhítattal, addig a Franciaország függetlenségéért angliai emigrációból küzdő Charles de Gaulle másnapi, harcra buzdító szavai csak egy nagyon szűk réteget hoztak lázba. Pétain népszerűségére jellemző, hogy 1940-ben egy nő Toulouse-ban a kocsija elé vetette magát, csak hogy megérinthesse a marsallt.

A Saint-Étienne-be látogató Pétain marsallban a veteránok és a francia lakosság zöme a hős verduni védőt és nem a nácikkal kollaboráló politikust látta

A franciák többsége meg volt győződve róla, hogy személye garancia az újonnan felálló kormány vezetői által hangoztatott „nemzeti forradalom” keresztülvitelére. Az immár az auvergne-i Vichy fürdővárosában ülésező francia parlament ennek jegyében 1940 júliusában – óriási többséggel – teljhatalommal ruházta fel a verduni hőst. Innentől kezdve a törvényhozó és végrehajtó hatalom mellett az igazságszolgáltatás és a közigazgatás irányítása is a „Francia Állam feje”, Pétain kezében összpontosult. A III. Köztársaság gyakorlatilag megszűnt létezni. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszava helyett a Munka, Család, Haza hármasság lett az új rendszer alapja.

Hogy ekkoriban ezt a megoldást nem csak a konzervatív, antiliberális politikusok és értelmiségiek fogadták el, arra jó példát szolgáltat a jobboldali elhajlással nehezen vádolható irodalmár, André Gide egyik naplóbejegyzésének részlete: „(…) elfogadnék egy diktatúrát, mert attól tartok, egyedül ez mentene meg minket a felbomlástól” – írta 1940. július 10-én a neves baloldali értelmiségi.

A kormány a széles körű felhatalmazás birtokában jogkorlátozó intézkedések sorát hozta meg. A cenzúra révén erőteljesen korlátozták a sajtószabadságot és az egyesülési jogot, felfüggesztették a politikai pártok működését, és betiltották a szakszervezeteket, valamint – a szabadkőművesekre utalva – a titkos társaságok működését. A parlament szerepe minimálisra csökkent.

Pétain marsall Otto Abetz német nagykövettel ráz kezet a fegyverszüneti egyezményt francia részről aláíró Charles Huntziger tábornok temetésén

Vichy-Franciaország férfieszményképe a családjáért dolgozó, becsületes föld- és kézműves volt, az ipari dolgozók legfeljebb a kommunista propaganda mételye által megrontott naiv munkás nem túl sok pozitív kicsengéssel bíró címére tarthattak igényt. A „deviáns viselkedés” egyébként sem tartozott a rendszer kedvelt magatartásformái közé: a homoszexuálisok is ritkán számíthattak a kormány támogatására, de az abortuszt fontolgató terhes nők is jobban tették, ha megtartották maguknak kételyeiket.

1. „Bármit, csak háborút ne!”
2. Holokauszt Franciaországban
3. Véres végjáték

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2015

• Amikor a „kis munka” 33 hónapot jelentett - ondi kényszermunkások a Szovjetunióban
• Megaláztatás Szibériában - magyar nők a Gulágon
• Magyar sorsok a Gulágon: megjelent a Múlt-kor őszi száma
• Ondi kényszermunkások a Szovjetunióban 
• A támogatott, a tűrt és a tiltakozó Lengyel József
• Rudolf, a trónörökös halála
• A csalogány és a csalogányvadászok
• Marie Curie és a „rádiumlányok”
• Kivégzésük előtt mondták