Sajnos úgy tűnik, hogy a szeánszok iránt egykor élénken érdeklődő Harry Houdini egyelőre nem tudja kinyitni a túlvilág kapuját őrző lakatot. Pedig ha egyszer sikerülne neki, akkor a szabadulóművész végre elmesélhetné, hogy pontosan miért is távozott az élők sorából. A zseniális vagy különlegesen szórakoztató teljesítményt létrehozó neves emberek (és esetenként hozzátartozóik) halála ugyanis folyamatosan lázban tartja a közvéleményt, és különösen így van ez akkor, amikor – ahogy Houdini esetében is – a halál bizarr, hátborzongatóan sorsszerűnek tűnő vagy némileg homályos körülmények között következett be.

A Houdininél sokkal racionálisabb szakmát választó amerikai fogorvosról, Horace Wellsről például elmondható, hogy halálának körülményei jól ismertek – ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem bizarrok. Wells empatikus gyógyító volt, aki időnként hetekre munkaképtelenné vált, mert annyira megrázta az a kínlódás, amelyet betegeinek okozott egy-egy drasztikusabb beavatkozással. Arra azonban, hogy a dinitrogén-oxid – amelyet eufóriát okozó hatása miatt nevetőgáznak is hívnak – érzéstelenítésre is használható, a fogorvos véletlenül jött rá 1844-ben. Felfedezésének hivatalos demonstrációja azonban félresikerült: mechanikai problémák miatt a páciens a szükségesnél kisebb adagot kapott a szerből, így a tudományos világot nem sikerült meggyőznie arról, hogy a dinitrogén-oxid megkönnyítheti mind az orvos, mind pedig a beteg helyzetét a kezelések idején. A fogorvost csalóként könyvelték el, a kitaszítottság annyira megrázta, hogy feladta orvosi karrierjét, és egy ideig utazó ügynökként kereste a kenyerét. A tudomány és a gyógyítás iránti elkötelezettsége azonban mégsem hagyta nyugodni, és kísérletezni kezdett a kloroformmal, amelynek azonban hamar a rabjává vált. A gáz néhány hét alatt teljesen elhomályosította Horace Wells elméjét: egy nap önkívületi állapotban kirohant az utcára, és savat öntött a járókelőkre. Wells a börtönben tért magához, és tettének szörnyű és embertelen mivoltával szembesülve felvágott egy artériát a lábán – az öngyilkos művelet közben jelentkező fájdalom enyhítésére pedig nem mást használt, mint kloroformot.

Ma is sugárzó noteszek

Marie Curie halálának okáról valamivel kevesebbet tudunk, mint arról, hogy mit történt Horace Wellsszel, ugyanakkor több mint valószínű, hogy az ő esetében is a tudomány iránti szenvedély bizonyult végzetesnek. A lengyel Maria Skłodowskát, aki a párizsi természettudományi kar új hallgatójaként 1891-ben érkezett francia földre, a mágnesesség iránti érdeklődése hozta össze Pierre Curie-vel. Madame Curie – ahogy férjhez menése után hívták – 1896-ban kezdett foglalkozni az urániummal. Kutatásához hamarosan Pierre is csatlakozott, és innen kezdve szinte egyenes út vezetett a polónium és a rádium felfedezéséig, a radioaktivitás mint kifejezés megalkotásáig – és a Nobel-díjig. Annak ellenére, hogy mindketten folyamatosan súlyos kimerültséggel küzdöttek, valamint a radioaktív anyagok időnként égési sérüléseket is hagytak a kezükön, egyikük sem sejtette, hogy a sugárzás komolyan veszélyeztetné őket. Különös és borzongató fordulat, hogy a tudós pár vesztét a felfedezésük okozta. Pierre 1906-ban, váratlanul halt meg, amikor egy esős napon egy lovas kocsi elé lépett. Utólagos spekulációként az is felmerült, hogy az egyébként is szórakozott tudós az állandó ionizáló sugárzástól gyengült le olyannyira, hogy már nem volt képes megfelelő koncentrálásra, mozgása koordinálására, és így közvetve szakmai elhivatottságának lett az áldozata.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. nyár számában olvasható.