Rendre „üzemi balesetként” próbálták kezelni a kommunista irányítású országok politikai rendőrségei azokat a váratlan eseményeket, amikor egy gyanúsítottjuk például belehalt a „szakszerűtlen” vallatásba, vagy a szigorú őrizete ellenére sikeres önmerényletet hajtott végre. Ilyenkor az eltussolásra vagy a körülmények összemaszatolására hihetetlen energiákat összpontosítottak. Noha Magyarország, főleg a Kádár-korszakban, ez ügyekben nem volt élen járó, akadt jó néhány titokzatos, máig tisztázatlan história. A legemlékezetesebbek közül ezúttal négyet villantunk fel.

Kifelejtett áldozat

„Nekem komoly összefoglaló jelentésre van szükségem!” – ezzel a vészjósló oldalszéli jegyzettel dobta vissza 1948. február 6-án Farkas Mihály, a Magyar Kommunista Párt főtitkárhelyettese Angyal Györgynek, a Magyar Filmgyártó Részvénytársaság (Mafirt) vezérigazgatójának a két héttel korábbi, a szovjet film magyarországi helyzetéről és forgalmazásáról írott 15 oldalas, adatokkal és számsorokkal alaposan megtűzdelt beszámolóját. A levéltári iratokban annak nem maradt nyoma, hogy ezt követően megszületett-e a „komoly” írásmű, az viszont tény, hogy másfél hónap múltán a vezérigazgatót posztjáról leváltották, és mintegy felfelé buktatva az Országos Találmányi Hivatal megszervezésével bízták meg. Alig több mint egy évvel később, 1949 júliusában viszont egy kora hajnali órán az ő lakása előtt is fékezett az államvédelem fekete autója, és augusztus 7-én a 38 esztendős férfi már nem élt.

Letartóztatása utáni sorsáról, haláláról felesége először 1953-ban kapott meglehetősen pontatlan tájékoztatást. Ma sem lehet bizonyosan tudni, hogy mi okozta a halálát. Az ÁVH azt állította, hogy a cellájában öngyilkosságot követett el, ennek módjáról azonban semmit sem közölt. Egy ÁVH-s nyilvántartás viszont azt rögzítette, hogy augusztus elején „betegsége miatt” került a Gyűjtőfogház kórházába, egy 1955-ös halotti anyakönyvi másolatban pedig az olvasható, hogy „a halál oka: ismeretlen”. Mindezek alapján inkább azt lehet feltételezni, hogy az 1939-ben tbc-s tüdőműtéten átesett férfi talán egy rossz helyre mért ütés miatt halt bele a vallatásába.

„Angyal a háború utáni Magyarországon azon kisszámú kommunista káderek közé tartozott, akik értettek ahhoz, amit csináltak” – jellemezte hősét a történetét feldolgozó Gervai András. A filmmel való kapcsolatot otthonról hozta, New Yorkban született apja a hollywoodi filmstúdiókat létrehozó magyarok holdudvarához tartozott, és amikor Magyarországra visszatért, filmkereskedelmi céget alapított. Érettségizett fiát pedig az európai film fővárosába, Berlinbe küldte a filmtechnikai főiskolára. Hitler elől Párizsba menekült, részt vett az ellenállási mozgalomban, és 1946 elején mint megbízható, kipróbált kádert nevezték ki a kommunista párt filmcégének az élére. Ezzel egy, a pártja szempontjából feloldhatatlan konfliktusnak csöppent a kellős közepébe. Miközben a hegemóniára törekvő szovjet testvérpárt mind fenyegetőbben sérelmezte a szovjet filmek iránti magyarországi érdektelenséget, a pártkasszába viszont csak akkor ömlöttek a politikai megerősödéshez nélkülözhetetlen pengők, majd forintok, ha az MKP birtokolta mozikban nyugati filmeket vetítettek. A kezdetben baráti hangnemű egyezkedés 1947 őszére odáig fajult, hogy a Vörös Hadsereg sajtóirodájának budapesti vezetője, akit a korabeli források Quin elvtársként említenek, az MKP titkárságának hosszú (feljelentő) levelet írt „a Szovjetunió párt- és állami vezetése nevében”, és 11 pontban foglalta össze „a magyar filmes elvtársakkal” szembeni kritikákat. Az enyhébbek közé azt sorolták, hogy a Mafirt vezetői (értsd Angyal) nem bíznak a szovjet filmben, üzletpolitikájuk nem veszi figyelembe a politikai szempontokat, mi több: szovjetellenességüket bizonyítja, hogy tudatosan mutatnak be „ideológiailag káros filmeket”. Az igazoló jelentésre kényszerített Angyal ugyan megpróbálta emlékeztetni kinevezőit arra, hogy kettős feladattal bízták meg: „a haladó szellemű filmek terjesztésén” kívül „a párt gazdasági eredményeit kell szolgálni”, ezt az érvet Quin azzal söpörte le, hogy „a legrosszabb szovjet film is jobb, mint egy amerikai”, majd írásba adta fenyegetését: „Kijelentem (…) ha a Mafirt munkájában semmiféle változás nem lesz, akkor másképpen és más szervek előtt fogjuk ezt a kérdést felvetni...” (E rettenetesen bornírt, ám vérre menő huzakodásnak részleteit 2005-ben, a Múltunk című politikatörténeti folyóirat 3. számában adtam közre.)

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. nyár számában olvasható.