Járványok és klímaváltozás okozta Róma végzetét

Klímaváltozás és az Ítélet napja

Az Antoninus-kori fekete himlő járvánnyal kapcsolatban Harper leszögezi, hogy annak kórokozói a Vörös-tengeren keresztül jutottak be Keletről a Birodalomba. Egy arábiai felirat szerint az epidémia 160 körül már Garw városában pusztított (99. o.). Elterjedését Galénos utazásain keresztül lehet nyomon követni: Egyiptomból Kis-Ázsiába, onnan Rómába, majd onnan tovább az északi és nyugati tartományokba.

A járvány hét éven keresztül tombolt (Kr. u. 165–172.), nyilvánvalóan területenként eltérő intenzitással. A halálozási arányszámot pontos statisztikák híján csak megbecsülni lehet: a lakosság 2–33 százaléka (vagyis 1,5–25 millió ember) esett áldozatul. Harper egy érdekes egyiptomi forrás: a P. Thmouis 1. jelzésű papirusz alapján azt a következtetést vonja le, hogy a Birodalom népességének 20 százaléka halt meg a járványban, vagyis az Antoninus-kori epidémiának igen súlyos, de még nem halálos következményei voltak a Birodalom egészére nézve.

Pierre Roche Vigneron Galénoszt ábrázoló litográfiája (1865 körül)

„A világ öregkora” című fejezetben (119–159) a római történelemben jól ismert „harmadik századi válság” ökológiai hátterével foglalkozik a szerző. Igaza van abban, hogy a válság okait már régebben összeszedte a kutatás, de ezek között nem szerepelt a járvány és a klímaváltozás, pedig – Harper szerint – e két tényező fontosabb, mint a perzsa és a gót támadás együttvéve (121. o.).

A föld elöregedéséről szóló fejezetcím Cyprianus egyházatyától származik (130. o.), aki nemcsak a korában pusztító járványról, hanem a klímaváltozásról is hírt adott az utókornak. Mérések is bizonyítják, hogy a Római Klímaoptimum (RCO) időszakát felváltotta a Késő Római Átmenet (LRT), amely hideg és száraz időszakot eredményezett, főként Keleten. Mivel a Nílus áradásairól csak az arab hódítás (Kr. u. 641) után készültek rendszeres feljegyzések, Harper és munkatársai átnézték az összes erre vonatkozó kiadott papiruszt.

Heinrich Leutemann: A vandálok 455-ben kifosztják Rómát

Az adatokból kiderült, hogy míg Kr. e. 30–Kr. u. 155 között viszonylag rendszeres és normális áradásai voltak a Nílusnak, ez Kr. u. 156-tól fokozatosan megváltozott. A papiruszokban is egy új dokumentumtípus jelenik meg: „az elárasztatlan földek bevallása” (133. o.). A Cyprianus által leírt járvány Etiópiában üti fel a fejét, majd Egyiptomban és Rómában terjedt el, s Harper szerint egy 15 éven át tartó (Kr. u. 249–262) hatalmas méretű, komoly következményekkel járó transzkontinentális járvány vált belőle, amelynek még Kr. u. 270-ben is lehettek utóhatásai.

Az epidémia tehát az egész Birodalmat érintette, csak sajnos nem volt Galénosa, aki részletes leírást adott volna róla. Ezért a betegség jellegét sem ismerjük pontosan: talán bubópestis lehetett, de Harper szerint az influenzát, vagy az Ebolához és a Marburg-lázhoz hasonló vérzéses lázat sem lehet kizárni (142. o.). Valószínű, hogy a Philippus Arabs halála utáni kaotikus állapotokért is a járvány következményei okolhatók. (Talán a hadsereg gyengülése miatt a barbárok tudatosan támadták nagyobb erővel a Birodalmat?)

Harper egy kis vallástörténeti kitérőt is megenged: talán az sem véletlen, hogy miközben a hagyományos görög–római vallás számára katasztrófa volt a III. század, a kereszténység ekkor erősödik meg igazán, és válik jól láthatóvá a történeti forrásokban (míg Kr. u. 200 előtt alig-alig jelenik meg). A járványokért – bár azok a keresztényeket sem kímélték – az állam vezetői „természetesen” az új hit követőit kiáltották ki bűnbaknak, és ezért adja ki Decius az első átfogó keresztényüldöző rendeletet éppen Kr. u. 250-ben.

A hunok megszállják Rómát, a Nyugatrómai Birodalom fővárosát - Ulpiano Checa festményén (1887)

„A szerencse gyors kereke” fejezetben (160–198. o.) a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért omlott össze a Nyugat-Római Birodalom? A IV. század viszonylag békésebb időszak volt: a klíma felmelegedett (de nem érte el az RCO szintjét), nem volt nagyobb járvány sem, bár éhínségek periodikusan és bizonyos területeken (pl. az Anatóliai-félszigeten) előfordultak. Harper azonban itt is elfeledkezik arról, hogy az éhínségeknek nem csupán környezeti okai lehetnek (pl. aszály, sáskajárás, növénybetegségek stb.), hanem politikai, társadalmi vagy gazdasági okai is. (Az 1932–33-as ukrajnai éhínségnek példának okáért egyetlen ember: Sztálin volt az oka.)

Harper a hunok megjelenését is környezeti okokra vezeti vissza: Kr. u. 350–370 között ugyanis nagy szárazság volt Kelet-Ázsiában, ezért a hunok nyugatra vándoroltak, vagyis „lóháton érkező klíma-menekültek voltak” (192. o.), majd 452-ben valamilyen betegség (malária?) űzte el őket Itáliából. Azzal a megállapítással egyet kell értenünk, hogy a Nyugat-Római Birodalom katonai értelemben Kr. u. 405–410 között teljesen elbukott.

„A harag borsajtója” fejezetben (199–245) már a késő római, kora bizánci korba (V–VI. század) érkezünk meg. Ekkora már a principátust felváltotta a dominátus, Róma helyett pedig Konstantinápoly lett a Birodalom központja, mintegy 1000 évre. A félmilliós lakosú nagyvárosban hatalmas gabonaraktárak is épültek, amelyek elősegítették a patkányok gyors terjedését.

Fluoreszcensen jelölt Yersinia pestis baktérium, a pestis kórokozója (200-szoros nagyításban)

Mint tudjuk, a Yersinia pestis „minden korok leghalálosabb baktériuma” a patkányokban tenyészik, így a terjedésének ökológiai előfeltételei vannak, amelyek 541-ben Iustinianus uralkodásának idejére álltak össze a Római Birodalomban. Harper azt a megfigyelést is közölte, hogy ebben az időben – talán vulkanikus tevékenység következtében – erősen lehűlt az időjárás, ami a gazdaállatok viselkedésére is kihatott.

A járvány az egyiptomi Pelusiumban jelent meg, és „gyorsan terjedt a tengeren, lassan a szárazföldön” (224. o.), amivel teljesen egybevág Prokópios megfigyelése. Tours-i Gergely szerint is egy hispaniai hajó hozta Galliába a betegséget, amely 544-ben már Britanniát is elérte. Az ephesosi Ióannés közlése alapján összesen 300 000 ember halt meg Konstantinápolyban, Prokópios szerint a Birodalom lakosságának mintegy fele elpusztult (232. o.).

A demográfiai katasztrófa következtében a társadalom és a gazdaság kártyavárként omlott össze. Harper hangsúlyozza, hogy ez volt az első globális járvány (pandémia), amely az egész világot érintette (228. o.), és Michael McCormick kutatásai alapján az ezt jelző tömegsírok birodalomszerte mindenütt megtalálhatók.

Ezt követően Kr. u. 541 és 749 között átlagosan 15,4 évenként tört ki pestisjárvány az egykori Római Birodalomban, amelynek lakossága 10 millió alá csökkent (245. o.). Érdekes ugyanakkor, hogy az észak-afrikai és arábiai nomád népességet nem érintette népességcsökkenés. A járványokhoz társult még egy globális lehűlési folyamat, amelyet a szerző Késő Antik Kis Jégkorszaknak (Late Antique Little Ice Age) nevez.

Az „Ítéletnap” című fejezetben (246–287. o.) újabb adatokkal egészíti ki a szerző az előző fejezetben tárgyalt jelenségeket. Kr. u. 536-ban például másfél évig felhőbe burkolózott a Nap, aminek következtében nem ért be a termés, és hatalmas éhínség tört ki. A Késő Antik Kis Jégkorszak hatása természetesen területenként változó volt: Anatóliában és Szíriában csapadékosabb, míg Észak-Afrikában szárazabb időjárás köszöntött be.

A barbár királyságok térképe 526-ból, hét évvel azelőtt, hogy Justinianus megkísérelte volna visszafoglalni a területüket.

Ugyanakkor az ún. „szíriai halott városok” kérdésének (257. o.) kicsit alaposabban utána járhatott volna, mivel a több száz falu elnéptelenedésének nem biztos, hogy csak ökológiai okai lehettek. Abban minden bizonnyal igaza van Harpernek, hogy a Nyugat-Római Birodalom „lassan, nyüszítve múlt ki” (259. o.), és sokkal érthetőbbé válik, hogy a hetedik század elején megjelenő harcos iszlámmal szemben miért nem tudták hatékonyan felvenni a harcot.

Végezetül elmondható, hogy Kyle Harper izgalmas összefoglalásának egyes megállapításai ugyan vitathatók, vagy legalábbis tovább árnyalhatók, ám egészében egy olyan összképet tár elénk a késői Római Birodalom világról, amely mindenképpen belekívánkozna a kurrens tananyagba, mind középiskolai, mind egyetemi szinten.

Kyle Harper: The Fate of Rome. Climate, Disease, and the End of an Empire Fate of Rome. Climate, Disease, and the End of an Empire (Róma sorsa – Éghajlat, betegségek és egy birodalom vége) (The Princeton History of the Ancient World) Princeton – Oxford: Princeton University Press, 2017, 417 old., 26 térkép, ISBN 978-0-691-16683-4

Grüll Tibor: „Róma végzete” – a késői Római Birodalom története ökológiai szemszögből című recenziója a Klió magazin 2018/3. számában jelent meg. Az eredeti írás ezen a linken érhető el.

1. Három világjárvány, amely megpecsételte a Birodalom sorsát
2. Klímaváltozás és az Ítélet napja

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Hitler

• A rossz időjárási viszonyok mentették meg Hitler életét
• Hitler a lövészárokban tett szert katasztrófákhoz vezető küldetéstudatára
• Villámháborúval vette kezdetét a második világégés
• Kosárlabdázással és kertészkedéssel is szívesen töltötték idejüket a legvéresebb kezű diktátorok
• Korántsem biztos, hogy véget ért volna a háború a Valkűr sikerével
• Tíz meglepő tény az angliai csatáról
• Hitler legrégebbi harcostársa volt a hosszú kések éjszakájának fő célpontja
• Kegyvesztése után az amerikaiaknál lelt menedékre Hitler közeli barátja
• Lecserélte a francia forradalom jelszavait a németekkel kollaboráló rezsim