Indiai fűszer nyomaira bukkanhattak egy háromezer éves jordániai sírban

A háromezer éves kerámiaedényeket egy különleges jordániai sírban temették az elhunytak mellé, melyekben a kutatók olyan növényi eredetű vegyületeket azonosítottak, amelyek arra utalhatnak, hogy a bronzkor nagy birodalmainak összeomlását követő időszakban is jelentős távolságokat tettek meg egyes értékes árucikkek. A lelet azért is figyelemre méltó, mert a sírban föníciai stílusú elefántcsont dísztárgy, az Égei-tenger vidékének fegyvereire emlékeztető tőr és egy anatóliai mintákat követő bronzöv is előkerült.

A különleges temetkezési helyet az ókori Pella romjai között, a mai Jordánia északi részén tárták fel 1987-ben. A Jordán völgyében fekvő település már jóval azelőtt fontos regionális központnak számított, hogy a hellenisztikus és római korban ismert várossá fejlődött volna. A 89-es számmal jelölt, bolygatatlanul fennmaradt közös sírt az időszámításunk előtti 1000 és 900 közötti időszakban használták, vagyis mintegy háromezer évvel ezelőtt.

A sírban legalább 82 ember földi maradványait és több mint kétszáz mellékletet találtak. Ezek között különféle ékszerek, fegyverek és kerámiatárgyak szerepeltek, amelyek egy része messzi vidékek kulturális hatásairól tanúskodik. Különösen figyelemre méltó egy fiatal nő temetkezése, akinek mellkasán egy borjút ábrázoló, föníciai stílusú elefántcsont dísz feküdt, fekete üveggyöngyök társaságában. A faragvány eredetileg feltehetően bútordíszként szolgált, és csak később alakították személyes ékszerré.

Egy másik elhunyt, egy fiatal férfi mellé vaspenge és bronzmarkolat alkotta tőrt, valamint bronzövet helyeztek. A tőr formai párhuzamai az Égei-tenger térségébe vezetnek, míg az öv a kis-ázsiai fríg kultúra tárgyaira emlékeztet. Utóbbi különösen ritka leletnek számít a korabeli levantei térségben, és mindkét tárgyat szándékosan meghajlították vagy megrongálták, ami rituális cselekményre utalhatott. A kutatók azonban nem tudják egyértelműen megállapítani, hogy e tárgyak az elhunyt társadalmi helyzetét, személyes kapcsolatait vagy a temetési szertartás valamely mozzanatát jelképezték-e.

A legújabb vizsgálatok középpontjába mégsem ezek a látványos tárgyak, hanem a sírban talált szerényebb kerámiaedények kerültek. A temetkezésből összesen 21 talpas, kehelyszerű tálat ismerünk, amelyek közül többet közvetlenül az elhunytak feje alá helyeztek. Valamennyi edényen égésnyomokat figyeltek meg, ami arra enged következtetni, hogy valamilyen anyagot melegíthettek vagy égethettek bennük.

Prudence Fleur Sheaves és munkatársai a Sydney-i Egyetem kutatási környezetében hét ilyen edényből vettek mintát. A kerámia anyagába felszívódott, évezredeken át fennmaradó szerves maradványokat folyadékkromatográfiával összekapcsolt tömegspektrometriás eljárással vizsgálták. A módszer lehetővé teszi, hogy a rendkívül kis mennyiségben megőrződött vegyületeket elkülönítsék, majd tömegük és más mérhető tulajdonságaik alapján megkíséreljék azonosításukat.

Az elemzés többféle növényi eredetű anyagra utaló nyomot mutatott ki. A legnagyobb figyelmet a piperin jelenléte keltette fel, amelyet három edényben azonosítottak. A piperin a fekete bors jellegzetes, csípős ízéért felelős vegyület, a fekete bors növényének eredeti elterjedési területe pedig India délnyugati részén található. Ha az edényekbe valóban fekete bors került, az arra utalna, hogy az indiai szubkontinensről származó növényi termékek már ebben a korai időszakban is eljuthattak a Jordán völgyébe.

A felfedezés értékelésénél ugyanakkor óvatosságra van szükség. A piperin kimutatása önmagában nem azonos a fekete bors növényi maradványainak megtalálásával, és a kutatók sem tekintik véglegesnek a fűszer azonosítását. További összehasonlító vizsgálatok szükségesek annak tisztázására, hogy pontosan milyen növény vagy növényi készítmény hagyta hátra a kimutatott vegyületeket.

Az indiai bors korai közel-keleti jelenléte mindenesetre nem volna teljesen előzmény nélküli. II. Ramszesz egyiptomi fáraó múmiájának orrüregében korábban borsszemeket azonosítottak, ami arra utal, hogy a növényből származó termékek már a Kr. e. 13. században is elérhették Egyiptomot. A pellai leletek azonban nem bizonyítanak közvetlen kereskedelmi kapcsolatot India és Jordánia között: az értékes árucikkek több közvetítőn keresztül is eljuthattak rendeltetési helyükre.

A kutatók az edényekben más növényi vegyületeket is találtak, amelyek egy része a Földközi-tenger térségében, Anatóliában, a Kaukázusban vagy Iránban honos növényekhez köthető. Külön figyelmet kaptak azok az anyagok, amelyek az ürömfélékkel hozhatók kapcsolatba. Egyes ürömfajok olyan összetevőket tartalmaznak, amelyek az emberi idegrendszerre is hatással lehetnek. Ebből azonban még nem következik, hogy a pellai temetési szertartások résztvevői tudatosan tudatmódosító anyagokat alkalmaztak volna. Az is elképzelhető, hogy az aromás növényeket egyszerűen illatuk vagy szertartási jelentőségük miatt égették.

Az edényeken megfigyelt égésnyomok és a bennük fennmaradt anyagok együttesen arra utalnak, hogy a temetkezéseket illatos füsttel vagy felhevített növényi készítményekkel kísérhették. A kutatók szerint az edényeket esetenként kifejezetten a szertartásra készíthették elő, majd használatuk után a halottakkal együtt helyezhették el. Ez magyarázhatná azt is, hogy egyes kehelytálak miért éppen a koponyák alatt feküdtek.

A vegyületmaradványok eloszlása további kérdéseket vet fel. A hét vizsgált edény közül három különösen sajátos összetételt mutatott, és ezek olyan személyekhez kapcsolódtak, akiknek temetkezésében távoli vidékekre utaló tárgyak is szerepeltek. Közéjük tartozott az elefántcsont díszt viselő fiatal nő, valamint a meghajlított tőrrel és bronzövvel eltemetett fiatal férfi. Elképzelhető, hogy bizonyos különleges növényi készítményeket csak meghatározott társadalmi helyzetű személyek búcsúztatásakor alkalmaztak, de a kevés vizsgált edény alapján ez még nem bizonyítható.

A felfedezés történeti jelentőségét az adja, hogy a sír használatának ideje a késő bronzkor nagy kelet-mediterrán hatalmi rendszereinek szétesése utáni évszázadokra esik. A Kr. e. 1200 körül kezdődő válság során több állam és palotaközpont megszűnt, a kereskedelmi kapcsolatok átalakultak, és számos térségben visszaesett az írásos emlékek mennyisége. A korszakot emiatt korábban gyakran „sötét kornak” nevezték, bár ez a megjelölés nem jelenti azt, hogy a kulturális és gazdasági kapcsolatok teljesen megszakadtak volna.

A pellai sírban talált tárgyak és szerves maradványok éppen ennek az összetett történeti folyamatnak a megértéséhez járulhatnak hozzá. A különböző eredetűnek vagy mintájúnak tartott leletek arra utalnak, hogy a helyi közösségek továbbra is kapcsolatban álltak a tágabb mediterrán és közel-keleti világgal. A növényi anyagok vizsgálata pedig új lehetőséget kínál annak feltárására, milyen szerepet játszhattak a ritka árucikkek, illatszerek és szertartási készítmények az elhunytak búcsúztatásában.