2024. őszi különszám: Ármány és szerelem a Fehér Házban
ITT vásárolhatsz termékeinkből

Hogyan látták a magyar írók az első világháborút?

2024. február 20. 14:20 Réger Ádám

Az első világháború magyar irodalmának alkotásai rendkívül sokszínűek: találhatunk közöttük a háború történéseitől kataklizmát váró jóslatokat, hazafias buzdító, lelkesítő szövegeket, a borzalmak közepette a lélek apró rezdüléseit figyelő elmélkedéseket, az emberi veszteségek miatt moralizáló írásokat, szociográfusi pontossággal jegyzett riportokat, rezignált elemzéseket, bölcs jóslatokat és mindezeket parodizáló műveket is. Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, s mi több: az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.

Molnár Ferenc
Molnár Ferenc haditudósítóként

„Ölünk. Gyilkolunk”

Molnár Ferenc 1916-ban Egy haditudósító emlékei című könyvében adta közre másfél éves frontszolgálata alatt készített jelentéseit. Gyakran elhangzik vele kapcsolatban, hogy csak tisztes távolból – a frontvonal mögül – szemlélte a harcokat, és tudósításaihoz az információkat a tisztektől szerezte. Ez nem bátortalanságának a bizonyítéka, nála is a sajtóhadiszállás hivatalos működési mechanizmusa miatt történtek így a dolgok.

A hadsereg főparancsnoksága alá tartozó csoportba rendelt írók és festők ugyanis nem vettek részt közvetlenül hadi cselekményekben – csak röviddel azok után tájékozódhattak az érintett tisztektől, és a helyszíneket is csak közvetlenül a harcok után kereshették fel (bár még ekkor is kerültek életveszélyes helyzetekbe). Molnár Ferenc tudósításai – amennyire a műfaj és a kor sajtófőnökei engedték – szépirodalmi jellegűek voltak, riportszerűséggel kevésbé jellemezhetők.

A Hofmann-hadtestnél című írásában így ecseteli a háborús tudósítás nehézségeit: „Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írniakarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek…”

A komor tudósítások mellett helyenként derűs történeteket is megörökít: az egyikben két katona esetét meséli el, akik a galíciai hegyekben eltévedtek, és elszakadtak az osztaguktól. Amikor visszatértek állomáshelyükre, büszkén jelentették, hogy térkép segítségével találtak vissza, és magabiztosan mutattak egy viseltes atlaszt, amelyről csak utólag derült ki, hogy Borsod-Abaúj megye térképét tartalmazta.

Vészi Margit életrajzírói rendre kiemelik merészségét (megemlítik, hogy lóháton vágtatott a frontvonalban, rendszeresen meglátogatta a lövészárkokat, érdeklődött a harci eszközök és járművek iránt). Világháborús tudósításaiból szintén kiderül, hogy a haditudósító is kerülhetett életveszélyes helyzetbe. Riportjaiban – a mai olvasó számára kissé érzelmesnek tűnő stílusban – hajmeresztő helyzetekről számolt be. Az égő Európa címűben például így:

„Mi ez? Előttem az út sárga talajában érthetetlen módon, látszólag minden külső ok nélkül, egy barna tölcséralakú kis lyuk mélyed be a szemem láttára. És ott pár lépéssel távolabb még egy! Milyen különös, mi lehet ez? Valami sír, elsikít a fülem mellett. És hirtelen, mintha valami távolfekvő, éppen nem aktuális dolog volna, csodálkozva feldereng bennem: hiszen itt ellenséges golyók csapnak le! A következő pillanatban szinte gépiesen lehajolok – kiások egyet, csak éppen egyet emlékül ezekből a furcsa golyókból. Hiszen az enyém – nekem szánták!

– De az Isten szerelmére, nagyságos asszony, mi jut eszébe? Gyorsan, gyorsan előre! – kiált a mögöttem haladó tiszt, félig nevetve, félig haragosan. Csakugyan, hiszen itt nem okos megállni. Gyerünk tovább. Kár, még egyszer szeretettel nézek vissza a kis gödör felé, ahová a nekem szánt golyó szíves volt lecsapódni.”

Csáth Gézát az elsők között hívták be katonaorvosi szolgálatra, előbb a déli frontra, majd a keleti hadszíntérre került, de morfiumfüggőségére a hadseregben is fény derült, emiatt később zárt kezelésre utalták. Az egyre rosszabb állapotban lévő írót ugyan szabadságolták, de a hadi kötelékből nem sikerült kikerülnie. Egyik jellegzetes megfigyelése – 1916-ból – a vidéki Magyarország akkori helyzetébe enged bepillantást. Április 6-án, unokatestvérének, Kosztolányi Dezsőnek címzett levelében írta: „A napokban vonultak be itt a 44-50 évesek. Szívszaggató látvány volt. Ez a község, amelyből a 39. gy. e. zöme került ki. Minden 3. családnak elesett halottja van. A háborút itt sokkal jobban látni, mint Pesten. Mert nem találkozhatsz három emberrel, hogy azok közül valakinek apja, fia, vagy testvére el ne esett volna.”

Gárdonyi Géza már a háború kitörésének pillanatában vizionálta a háborúban érintett családok tragédiáját. 1914. augusztus 15-én ezt jegyezte naplójába: „A katonák milliószámra marsolnak. Lovasok elöl, oldalt és hátul. Ágyúk közbül és szuronyerdő. Danolnak. Harmatcsepp nem hull annyi egy éjjel a földre, mint amennyi könnycsepp az otthonmaradtak szeméből. A katonák marsolnak, danolnak. És az éjnek nincs annyi feketesége, mint amennyi feketeség lenne kiterítve, az a sok posztó és krepp, ami egy év múlva az özvegyeken és árvákon lesz látható. A katonák marsolnak, danolnak.” Őt magát nem, de fiát a frontra vezényelték, sok elbeszélését fia beszámolója alapján írta, aki szerencsésen hazatért a keleti hadszíntérről.

Babits Mihály és Tömörkény István is hozzátartozóik révén érezték közel magukhoz a háború iszonyatát. Móricz Zsigmond önkéntes haditudósítóként maga is járt a fronton, számos riportja, tudósítása és novellája született ennek kapcsán, de legszűkebb családi környezetében is történtek tragédiák. Móricz Sándor idegsokkot kapott, Móricz István pedig elesett az olasz fronton. Megrázó az a levelezőlap, amelyet nem sokkal halála előtt Móricz István írt testvérének: „Egy 22 km fronton 40 000 olasz hulla. Zsiga! Tudod-e mi ez? Ilyet elképzelni nem lehet. […] A gránátok hullanak, mint a záporeső. Te Zsiga, egy-egy lehullott gránát olyan nehéz, hogy alig bírom felemelni. […] Remeg a föld az ágyútól, 20-30.000 puska ropog. Ölünk. Gyilkolunk. Állunk. Ők pusztulnak. Csuda, Zsigám. Itt az olasz hadszíntér legborzalmasabb csatájában.”

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2024. ősz: 1944 – A szégyen éve
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
12 450 ft 9 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft
Molnár FerencCsáth GézaAdy Endre és Babits MihályKarinthy Frigyes Juhász GyulaTersánszky J. Jenő az asztalnál

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár