Hivatalos válás helyett sörben oldották fel házasságaikat az újkori angol párok

2019. február 14. 15:02 Múlt-kor

Korábban

A törvény megkerülése

„Az angol gyakorlat nem valódi eladás volt, inkább egyfajta szokásjog szerinti válás, az új házassággal egybekötve, amelyben a házasságtörő feleségtől elvált férje, és átadta őt a partnernek, akivel a házasságtörést elkövette” – mondja Matthew H. Sommer, a Stanford Egyetem történésze, a „Többnejűség és feleségeladás a Csing-dinasztia kori Kínában” című könyv szerzője. A „valódi” válás 40-60 fontba is kerülhetett egy olyan korban, amelyben egy dajka 17 fontot keresett egy egész évben. Ezzel az eljárásmóddal mindenki jól járt – a feleség elhagyhatta boldogtalan kapcsolatát, új férje partnerhez jutott, a volt férj pedig jobban érezhette magát.

A korban az alkohollal megpecsételés sokféle egyezséget tett lehetővé a köztudatban. Az élet számos területén dolgozók – munkások, állattartók, földművesek, és mások is – egy kézfogással és egy pint sörrel kötötték meg üzleteiket, „hogy megélezzék a sarlót és igyanak a termés sikerére” – írja Menefee. „Az ilyen rituális ivászatok alkalmával az ital a viszonyok változását jelképezi, különösen ha ez szerződés által történik.”

Az ily módon létrejött egyezségeket jogilag kötelező erejűnek tekintették. „A legtöbb embernek, aki feleségeladásban vett részt, úgy tűnik, semmiféle kétsége nem volt afelől, hogy amit tesz, törvényes, és még fel is ruházza különféle jogokkal és kiváltságokkal” – írta a „Law Quarterly Review” című jogi akadémikus szaklap 1929-ben. „Messze voltak attól, hogy felismerjék, a tranzakció teljességgel semmis, és még ennél is kevésbé tudtak arról, hogy valójában bűncselekmény, amely által megvádolhatók házasságtörés szervezésével.” (Thomas Hardy 1886-os regénye, a „Casterbridge polgármestere: Egy jellemes ember élete és halála” egyik központi eleme a feleségeladás jogi alapjainak hiányos ismerete).

A 25 éves Betsy Wardle a saját kárán tanulta meg a leckét. 1882-ben férje eladta szeretőjének, George Chisnallnak, egy pint sörért. A pár házasságot is kötött, amiért Betsy-t hamarosan megvádolták bigámiával, letartóztatták, és a liverpooli királyi tábla elé citálták. Amikor Betsy lakásának bérbeadója, Alice Rosely tanúskodott a perben, elmondta a bírónak, hogy tudott az eladásról, de úgy gondolta, nem ütközik törvénybe, hogy elszállásolja a párt. „Ne tegyen ilyet többé” – figyelmeztette Dennan bíró. „A férfiaknak nem áll jogukban eladni feleségüket egy negyedgallon sörért, és semmi másért sem.” Betsy-t egy hét kényszermunkára ítélte.

Napjainkból visszatekintve mindez természetesen rendkívül nőellenesnek hat. Menefee műve szerint sok ilyen „eladásnak” a feleség meddősége vagy „civakodása” szolgált alapul – azaz hogy a férj fiatalabb vagy engedelmesebb partnerre vágyott. Különösen megalázóak voltak sokszor a látványelemek is: a korabeli szatirikus rajzokon a férjek kötőféken tartva árulják feleségüket, vagy az eladást követően szalaggal kötözik új férjükhöz. Ezen rajzok egy része megtörtént eseteken alapult.

A szexista felhangok ellenére azonban a legtöbb nő saját akaratából vett részt az eljárásban. „Köznépi szokások” című 1993-as könyvében Edward Thompson történész azt írja, a legtöbb eladásba beleegyezett az érintett feleség, és az általa elemzett 218 esetből mindössze négy olyan volt, ahol a feleség akarata ellenére történt az eladás. Megjegyzi, hogy a beleegyezés sokszor nyomás alatt történt, illetve a választási lehetőségek közül még a legkisebb rosszat jelentette. Ilyen volt például egy 1820-as eset, amelyben egy feleség kijelentette, hogy férje „oly gyakran bánt vele rosszul, hogy kénytelen volt alávetni magát az eljárás nyilvánosságának” annak érdekében, hogy megszabaduljon tőle. Thompson hozzáteszi azonban, hogy a feleség ebben az esetben is már két éve a „vásárlóval” lakott.

A „Review of Behavioral Economics” című tudományos-gazdasági szaklapban Peter Leeson közgazdász egy 2014-es tanulmányban megjegyzi, hogy a feleségek sokszor vétójoggal rendelkeztek a vásárló személyét illetően. Menefee is kijelenti, hogy a legtöbb vásárló „előnyösebb, nagyobb társadalmi presztízsű” háttérrel bírt, mint az eladó – láthatóan a társadalmi mobilitás is gyakran szerepet játszott a nők döntésében.

Habár a források alapján úgy tűnik, a feleségeladással a legtöbb esetben jól jártak a nők, a saját hangjuk ritkán hallható a történelmi beszámolókban, amelyek 1905 körül el is apadnak, vélhetően a szokással együtt. A legtöbb narratíva a férfiak szemszögéből íródott. A szokás természetesen nem volt gyógyír minden gondra, amellyel a korabeli nők kénytelenek voltak szembenézni – továbbra is magas volt a gyermekágyi halandóság, kevés tanulási lehetőség állt rendelkezésükre, és a legtöbb kérdésben a férfiak véleménye volt a mérvadó –, azonban azok számára, akik saját akaratukból vettek benne részt, valamiféle javulást jelenthetett az életükben.

előző oldal 2 / 2