Hitler stratégiai hibát vétett, Moszkvánál megdőlt a nácik legyőzhetetlenségének mítosza
„Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt építmény összeomlik.” – így vélekedett Adolf Hitler, a náci Németország vezetője élete talán legnagyobb vállalkozásáról, a Szovjetunió megtámadásáról. 1941 őszén úgy tűnt, hogy a vörös óriást is eltiporja a Wehrmacht, amely 80 éve, 1941. október 2-án indította meg az offenzívát a főváros, Moszkva ellen. A moszkvai csatában azonban a korábban megállíthatatlan németeknek nemcsak a Vörös Hadsereggel, de az elemekkel is meg kellett küzdeniük.
A megállíthatatlan német gépezet
A második világháború kitörését követően a Führer és hadserege sikert sikerre halmozott, így hamarosan Európa nagy része a németek lábai előtt hevert. Az első világháborúban szívósan küzdő Franciaországot 1940-ben alig másfél hónap alatt megadásra kényszerítette a Wehrmacht.
1941 tavaszán az Égei-tengertől a norvég fjordokig, Párizstól égészen Lublinig német uralom alatt állt Európa. A villámháborús hadigépezet, amelynek sikere a légierő és a páncélos hadosztályok összehangolt támadásán alapult, kifogástalanul működött. Tengernyi diadallal a háta mögött a Führer magabiztosan vágott neki a Szovjetunió megtámadásának.
A vezérkar a gyors sikerekre alapozott, és a Szovjetunió ellen is bízott a villámháborús stratégia sikerében, ezért nem volt felkészülve elhúzódó háborúra a bolsevikokkal. 1941. június 22-én, Napóleon keleti hadjáratának 129. évfordulóján Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Hitler hadászati célként három város – északon a bolsevik forradalom központja, az ideológiai célpontnak kikiáltott Leningrád, középen a politikai központ Moszkva, és délen a gazdasági központ Kijev és a Donyec-medence – elfoglalását tűzte ki célul.
A szovjet haderőnél a támadás első napjaiban teljes volt a káosz, a németek sorra morzsolták fel a Vörös Hadsereg egységeit. Hitler számára úgy tűnt, hogy minden a tervezett forgatókönyv szerint halad, és pár hónap alatt sikerül térdre kényszeríteni Sztálin birodalmát.
Többen osztoztak optimizmusán, a német szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder július 3-án a következőket írta naplójába: „Az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük.” Augusztus végére a Dnyeper teljes vonala német ellenőrzés alá került, az északi fronton a Wehrmacht katonái 500 km-es mélységben hatoltak be.
Bár a hadseregcsoportok óriási területeket foglaltak el, 1941 augusztusában nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell határozni a fő csapásirányt, mert a három frontszakaszon a Wehrmacht nem tudott ugyanakkora erőket mozgósítani. Ezen a ponton nézeteltérés alakult ki Hitler és a hadsereg több magas rangú tisztje között.
Franz Halder vezérkari főnök és a Közép Hadseregcsoport főparancsnoka, Fedor von Bock úgy vélekedett, hogy a Wehrmachtnak Moszkvát és ipari körzetét kell mielőbb elfoglalnia, így haladéktalanul a front közepén kell offenzívát indítani.
Hitler azonban másként gondolkodott: neki sokkal értékesebbnek tűnt a Donyec-medence iparvidéke, a végtelen ukrajnai búzamezők és a kaukázusi olaj, így a fő csapásirányt délre helyezte át. Halder ugyan még Heinz Guderian tábornokot, a páncélos hadviselés nagymesterét, a Franciaország elleni hadjárat egyik hősét is bevetette, hogy próbálja meggyőzni Hitlert Moszkva bevételének szükségességéről, de a náci diktátor hajthatatlan maradt.
Guderian 2. páncéloscsoportját átirányították a Közép Hadseregcsoportból délre, a kijevi szovjet kiszögellés felszámolására, így a Moszkva elleni nyári támadás elmaradt. Hitler döntését újabb siker koronázta: a német történetírásban kijevi csataként jegyzett, 1941. szeptember 26-án lezáruló összecsapás-sorozatot a németek győzelemmel zárták.
A Wehrmacht elfoglalta Kijevet, és a teljes szovjet Délnyugati Frontot bekerítve több mint 600 ezer fős veszteséget okozott a Vörös Hadseregnek. Egy lélegzetvételnyi szünet után a német vezérkar és Hitler is Moszkvára tekintett, a világ pedig visszafojtott lélegzettel figyelt.
Késés, kifáradás, hideg és kudarc
A német hadvezetés 1941. október 2-án indította meg egységeit Moszkva ellen, bő egy hónappal később, mint az Halder terveiben korábban szerepelt. A meginduló Tájfun hadműveletet a vezérkari főnökét felülmúló, csalhatatlan katonai stratéga szerepében tetszelgő Adolf Hitler a következő szavakkal kommentálta: „Ma elkezdődik az utolsó nagy, döntő csata.”
A németek a jól bevált villámháborús tervre támaszkodtak: az előre törő páncélos ékeknek harapófogóba kellett zárniuk az ellenfelet, elvágva azt az utánpótlástól, majd a gyalogságnak kellett volna felőrölnie a maradék ellenállást. Az egy hónapos késlekedés végül kritikussá vált, mert nemcsak a szovjet fegyverek, hanem az időjárás is a Wehrmacht ellen dolgozott.
Október közepére a hatalmas esőzések miatt sártengerré változott a teljes közép frontszakasz, a páncélosok és a szállítójárművek egyszerűen elakadtak, a német támadás 80 km-re Moszkvától megállt. A vezérkarban felvetődtek olyan gondolatok, hogy le kellene fújni az offenzívát és a következő évre halasztani Moszkva bevételét, de senki sem mert Hitlernek ellentmondani. A Vörös Hadsereg nem lélegezhetett fel, a német hadigépezet november közepén a fagyok beköszöntével újra megindult.
Gyakran találkozni azzal az állítással, hogy 1941. szeptember 14-én a Tokióban tevékenykedő szovjet kém, a német Richard Sorge arról tájékoztatta Sztálint, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót addig, amíg a németek el nem foglalták Moszkvát.
Általános vélekedés, hogy ez az információ mentette meg a várost, mivel így a Vörös Hadsereg nagy létszámú csapatot – amelyeket a legtöbbször jól felszereltként és magasan képzettként írnak le – csoportosíthatott át a Távol-Keletről Moszkvához.
Ez azonban nem több történelmi mítosznál. Sorge valójában azt derítette ki, hogy Japán (amellyel egyébként április 13-án megnemtámadási szerződés köttetett) nem támadja meg a Szovjetuniót, kivéve, ha az „nagy számban csoportosítja át csapatait keletről.” Összességében három hadosztálynyi csapat került átcsoportosításra 1941 októberétől decemberéig a Távol-Keletről Moszkva közelébe.
[galeria_kep_35288]
A sár megfagyott, a lánctalpak alatt újra szilárd lett a talaj, az erő azonban elfogyott. A német katonák nem rendelkeztek megfelelő téli ruházattal, kimerültek voltak, a fegyverek és a harci járművek nem bírták a tartós, gyakran mínusz harminc fokos hideget. Ennek ellenére december 2-án egy német egységnek sikerült 8 kilométerre megközelítenie Moszkvát, ennél közelebb viszont nem jutottak a szovjet fővároshoz.
December 5-én ugyanis a szovjet haderő – amelyről a németek azt feltételezték, hogy a Wehrmachthoz hasonlóan a kifulladás szélén áll – az időjárás enyhülését kihasználva ellentámadást indított. A friss szovjet távol-keleti alakulatok december végére 100, de helyenként 250 km-re nyugatra tolták vissza a németeket.
Ez is érdekelhet
A moszkvai csatában a Wehrmacht veszteségei (250-400 ezer katona) a megszokottnál súlyosabbak voltak, csakúgy, mint az elvesztett vagy megsemmisült fegyverzet és hadianyag mennyisége. A Vörös Hadsereg ugyan a város előtti csatákkal együtt 600 ezer főt veszített, de sikerült szétoszlatnia a Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítoszát.
A német villámháborús tervek kudarcba fulladtak, a szovjet állam túlélte a megsemmisítőnek indított német csapást. Berlin fölött sötét fellegek gyülekeztek, a náci Németország egy számára ismeretlen terepre tévedt. Hosszú, kimerítő háborúra kellett, hogy felkészüljön, amely már nagyobb részben a rendelkezésre álló ember- és nyersanyag mennyiségétől, valamint a gyárak kapacitásától függött. Németország hátrányba került, küszöbön állt a háborús fordulat.
